A megtámadottak védelmében

Nem ismerem személyesen a nagy botrányt kavart írás (A medence és környéke, Magyar Hírlap, márc. 18.) szerzőjét, soha egyetlen szót sem váltottam vele. Néhány hónappal ezelőtt azonban a Magyar Hírlap szegedi bemutatkozásán - jeles vendégek között ülve - végighallgattam aktuális politikai eszmefuttatását. Nem hiszem, hogy bármiféle jelét adtam volna tetszésemnek vagy nemtetszésemnek, a szónok viszont másképpen látta, és beszédét megszakítva közölte a több száz fős hallgatósággal, hogy amit mond, az - úgy tűnik - mindenkinek tetszik, kivéve Solymosi professzort. Mit mondhattam volna? Semmit. Na de hol volt ez a beszéd a fent említett írástól, amelyiken az ember némán (!) már nem tudta túltenni magát.

Valahol utat tévesztettünk, mondta ezt valamikor egy jeles hazánkfia.

Az országunkban dúló belpolitikai csatározásokat figyelemmel kísérő külföldieknek sohasem volt olyan rossz véleményük rólunk - még az 56-ot követő Kádár-korszakban sem (!) -, mint jelenleg. Gazdaságunk mélyponton van, adósságállományunk soha nem látott csúcsokat ért el, és mindezen sokan úgy próbálnak "segíteni", hogy fokozzák a belső ellenségeskedést, ijesztgetik, megalázzák azokat a honfitársainkat, akik másképpen gondolkoznak, mint ők. Az ember képtelen megérteni, milyen haszna származik abból a konzervatív oldalnak, az országnak, ha a jobboldali sajtó vezető publicistája ocsmány szavakkal illeti a zsidóságot. Ahelyett, hogy vitába szállna állításaikkal, érvekkel bizonyítaná azok vélt tarthatatlanságát, eszmefuttatása, akarva-akaratlanul szítja ellenük a közhangulatot, és azokban is kiválthatja az ellenszenvet, akik eddig ettől mentesek voltak. (Előzmény az ÉS-ben: Gábor György és Elek István írásai, 2008/15.; 17.; 19.). Való igaz, hogy senkinek nem látunk az agyába és szívébe, következésképpen szellemiségének megállapításakor nem tudunk másra, mint kijelentéseire, írásaira hagyatkozni. Akárhogy csűrjük, csavarjuk: a szóban forgó cikk a háború előtti évek szélsőjobboldali megnyilvánulásokhoz hasonlít - a következményekről nem beszélek! Mint ahogyan a Magyar Gárda demonstratív felvonulásai, öltözete sem Mátyás király seregeire, a 48-as honvédekre vagy az 56-os forradalmárokra, hanem a 44 októberében a hatalmat átvevő nyilasokra emlékeztet, ezáltal keltve sokakban félelmet.

Nem lenne ildomos idézni a szóban forgó cikkből, de aligha állíthatja bárki, hogy az ilyen és hasonló írások képviselnék a keresztény szellemiségű zsurnalisztikát. Vagy talán nekünk, konzervatív értelmiségnek is ezt az utat és stílust kellene követnünk, mert különben nem fogad be körébe az új jobboldali párt? Megkérdeztem erről az ötvenes években egy vonat alján kimenekített, s azóta Kanadában elő jezsuita nagybátyám véleményét. Szörnyülködött, és mindez az ellenük indított akkori hajszára emlékeztette. Nagy kár, hogy nem kérdezhetem meg Teller Edét, akinek sokat vitatott levelét az emlékezetes 2002-es Kossuth téri nagygyűlésen felolvastam: vajon hogyan vélekedett volna a konzervatív újságírás eme termékéről. A szerző talán azt hiszi, hogy csak a zsidó származású emberek követnek el gusztustalan dolgokat, illetlenségeket, hibákat? Mi, sváb, német, osztrák, szerb, szlovák, török stb. eredetű "ősmagyarok", akiknek a felmenői aligha Árpád apánkkal jöttek át a Vereckei-szoroson, mindig helyesen viselkedünk, nem gyűlölködünk, nem állítunk valótlanságot, sőt - a nagyobb hatás kedvéért - megtámadott polgártársunk állítását sem változtatjuk meg? Mi minden tekintetben szuperemberek lennénk?

Nyitott kérdés: egyetért-e az ilyen jellegű írásokkal, ezzel a hangnemmel a Fidesz vezérkara? Csak nem abban bíznak, hogy efféle cikkekkel a jelenlegi kiemelkedő támogatottságuk még tovább növelhető? Nem gondolnak a bumeránghatásra? Arra, hogy ez a verbális támadás mindenkiben, nem csak a zsidó származású polgártársainkban, rossz érzéseket, félelmet kelt? Bizonyára tisztában vannak azzal, hogy a pártjuk alapítói közé tartozó vezető publicistájuk eszméi nincsenek összhangban a demokratikus világ, köztük a korábbi vétkekért folyamatosan vezeklő és Izrael védelmét is elvállaló Németország politikájával? Nem tartanak attól, hogy ezért nem az újságírót, hanem az általa támogatott pártot marasztalják el, és ezáltal a Fidesz nemzetközi elfogadottsága sérül? És ha kormányra kerülnek, akkor pedig az ország látja ennek kárát. A korábbi tapasztalatokból azt is jól tudjuk, hogy ilyenkor a liberális beállítottságú és nagy befolyással rendelkező nyugati média nem marad néma, és mindent megtesz, hogy az efféle cikkeknek megadja a legnagyobb nyilvánosságot. A mai jobboldali pártoknak semmiféle érdekük nem fűződik ahhoz, hogy a magát visszafogni képtelen, egyébként kitűnő tollú újságírójuk miatt a háború előtti jobboldali pártokkal azonosítsák őket.

Sokakban óhatatlanul felmerül a kérdés: mi történik, ha mi, jobboldaliak megnyerjük a választást, és a Fidesz újra hatalomba kerül? Lesz-e kímélet a másik oldal hívei, közírói számára, vagy nézeteik megvitatása helyett hasonló kampányt indítunk lejáratásuk, ellehetetlenítésük érdekében? Elfogadjuk-e, hogy a másképpen gondolkodók is lehetnek jó hazafiak? Hiszen akkor már az erőszakszervezet eszközei is mind a kezünkben lesznek. És ha netán a mi táborunkból merészel valaki ellenvéleményt nyilvánítani, ha nézete eltér a hivatalos állásponttól, ha viszolyog ettől a hangnemtől? Akkor - követve az eddig be nem vált (!) gyakorlatot - a kiváltságos helyzetet élvező sajtómunkások valótlanságokkal próbálják majd őket is elnémítani?

Bízni szeretnék abban, hogy ezek a balsejtelmek nem válnak valóra. Hiszem, hogy a józan jobboldali politikusok éppen úgy elítélik a gyűlölködő írásokat, mint a mérsékelt értelmiségiek. Vagy ha néhányukat befolyásolják is az érzelmeik, történelmi ismereteik, empátiájuk, erkölcsi érzékük csak megerősíti jobbik énjüket. Nemcsak az ország (!), hanem a hatalomért versengő pártok érdeke is, hogy a hozzájuk közel álló média moderálja hangvételét és semmiképpen ne az egyes népcsoportok lejáratására, az ellenérzések szítására, fokozására törekedjék.