Folyamatos múlt

Örömmel olvastam Cserba Júlia interjúját Batár Attilával (ÉS, 2008/14.) A városfejlődés folyamatosságáért és értékeinek őrzéséért érzett jogos aggodalmat tükröző, a közösségi és magánszereplők felelősségét firtató beszélgetés indítása mégis olyan szemléleti ellentmondással terhelt, amely hamis mezőbe helyezheti a kiváló szerző és építész világos, szakértő válaszait. "...két ellentétes szempont ütközik - adja meg a beszélgetés alaphangját Cserba Júlia -, a város- és műemlékvédők törekvései és a gyors megtérülést kereső érdekcsoportok számításai". Ez a szembeállítás felszíni nézet. Amikor a kérdés "csak" a gyorsabb vagy lassabb megtérülés, akkor a konfliktus - ha nem is mindig sikeresen, de - feloldható. Gyakoribb azonban, hogy jó szándékú, város- és értékvédő törekvéseink a valóság ennél keményebb korlátaiba ütköznek. A fenntarthatóság ugyanis nem csak valamely üzleti csoport rövid távú, parciális érdeke. Az épületek és a város fenntarthatóságának feltételei pedig közel sem azonosak.

A versenykényszer nem valamiféle imperialista ármány, hanem evolúciós trivialitás. Versenyeznek a befektetők, fejlesztők, hogy több vagy jobb minőségű munka- és lakóteret ajánlhassanak, kevesebbért. Versenyeznek az önkormányzatok, államok, hogy vonzzák és megtartsák adófizetőiket: a mozgékony tőkét és az egyre mozgékonyabb, képzett munkaerőt. Ha a fejlesztő, a kínált ingatlan mérethez és minőséghez képest magasabb költségeket vállal, vagy kevesebbet tartalékol (azaz, ha az iparági átlagnál alacsonyabb nyereséggel elégszik meg), előbb-utóbb kikerül az üzletből, átadja helyét versenytársainak. Ha a város ajánl gyengébb élet- és munkafeltételeket a városok versenyében, ha csökken vonzása és sugárzása, annak következményeit egész régiója - Budapest esetében az ország - sínyli meg. Egy világrendszer omlott bele, alig két évtizede, a naiv hitbe, miszerint a jóakarat, a szolidaritás szándéka, a dolgozó nép okos gyülekezetének kollektív bölcsessége felülírhatja az evolúció törvényeit.

Ám a fejlesztők, befektetők, önkormányzatok gyorsabb megtérülésre ösztönző versenye csak a kötöttségek, gondok egyik fele. Egy-egy történelmi épület vagy városnegyed megőrzését valóban lehetetlenítő helyzet akkor áll elő, ha a megőrzés, felújítás nem "lassabban", hanem egyáltalán nem térül meg, vagy olyan lassú, hogy a fejlesztés, helyreállítás hozadékát az épületben lekötött tőke költségei felemésztik. Az adóztató állam, önkormányzat privilégiuma és feladata persze, hogy polgárai adójának egy részét az épített környezet értékhordozó emlékeinek megőrzésére használja fel. Ennek a törekvésnek azonban korlátot szab az adófizetők, a gazdaság teherviselő-képessége, a fenntarthatóság szándékainktól független feltételrendszere.

A fenntarthatósági kritérium érvényesítésének kényszere sem a "tőke" gonosz összeesküvése. Bármely, emberi munkával létrehozott épület, intézmény, struktúra csak akkor marad fenn, ha az értékképzési folyamatban általa továbbadott érték meghaladja a létrehozása és működtetése során felhasznált értékeket. Egy épület, városrész, város nem vitrinben tárolt múzeumi tárgy. Élő szervezet: a munka, pihenés, tanulás, szórakozás tere, az értékalkotás meghatározó tényezője. Ha egy történelmi épület, városnegyed nem találja meg új, a ma igényeit kielégítő funkcióit, akkor - fenntartására fordított erőfeszítéseink ellenére - pusztulásra ítélt. Amikor az antik Róma romjai között kecskék legeltek, nem volt sem igény, sem szükség örökségvédelmi hivatalra. Pedig mennyivel gazdagabb látvány fogadná a ma turistáit. Sajnos azonban Theodosius, Honorius, Romulus Augustulus korában nem működtek a fapados légitársaságok. Az odalátogató germánok, szaracénok, longobárdok pedig belépőjegy nélkül, áfamentesen tekintették meg és hordák szét, a városlakók maradékainak szíves közreműködésével, a Forum Magnumot.

A fenntarthatóság, a "hozz létre több értéket, mint amennyit felhasználsz" parancsa, magyarul szólva: nyereségesség. Akkor is az, amikor az állam, az önkormányzat, magán- és intézményi mecénások, szponzorok egészítik ki a szűkös vagy hiányzó piaci, kereskedelmi bevételeket. A közösség támogatása azonban, legföljebb átmenetileg haladhatja meg azt az értéket, amelyet a támogatott létesítmény, létével, működésével a közösségnek visszaad. Ha az össztársadalmi értékcsere egyenlege tartósan negatív, a leromlás, pusztulás elkerülhetetlen. Lásd ismét a létező szocializmus történetét.

A város fennmaradásának feltétele, fejlődésének ösztönzője, hogy új épületei létrehozása vagy történelmi épületei felújítása során többletérték jöjjön létre. Ez pedig vagy mennyiségi, vagy minőségi fejlesztést jelent. Vagy nagyobb épületeket emelek a régiek helyére, vagy az épület helyének értékét növelem. Az utóbbi azonban, megint csak az adófizetőket terhelő, drága mulatság. A történelmi negyedek infrastruktúrájának, kommunikációs kapcsolatainak, köztereinek radikális fejlesztése vezet oda, hogy gazdaságossá válhat - azaz több értéket hoz létre, mint amennyit felemészt - az épületek rekonstrukciója, funkcióváltása, modernizálása. Párizsnak a budapesti fajlagosok többszörösének megfelelő metróhálózatot, a történelmi negyedeket körülölelő és kiszolgáló autóútrendszert és parkolóvárosokat (Louvre, Les Halles) kellett kiépítenie, hogy a magántőke gondoskodhasson az újra lakhatóvá tett, emelkedő értékű belvárosi épületek megújításáról.

A közösséget képviselő intézmények szerepe, felelőssége tehát kettős. A fenntarthatósági feltételeknek is megfelelő, az adófizetők által elviselhető mértékű infrastrukturális beruházásokkal, támogatásokkal, kedvezményekkel ösztönözi, hogy növekedjék a cégek és magánemberek aktivitása a város megőrzésében és fejlesztésében. Másrészt szabályozási és engedélyezési eszközökkel védi az épített környezetet, alakítja a megőrzés és megújítás arányait.

A szabályozó és engedélyező közösségi szerepvállalás sem korlát- és konfliktusmentes. A kérdések komplexitása, a történeti, esztétikai, minőségi, gazdaságossági, közlekedési, infrastrukturális stb., stb. szempontok között feszülő ellentmondások aligha engedik meg a minden ügyben minden kérdésre választ adó, átfogó normatív szabályozást. Az ügyek egyedi kezelése, az egyeztetési és participációs eljárások, alkufolyamatok során pedig ritkábban a fejlesztési koncepció minősége, gyakrabban az eljárásban részt vevő hatósági, üzleti, szakmai és civil szereplők érdekérvényesítő-képessége határozza meg a végeredményt. A döntési folyamatokban sajnálatosan ritkán van jelen az a biztos ízlés és értéktudatosság, amellyel Batár Attila a Páva utcai emlékhelyet, az elmúlt évtizedek talán legmagasabb minőségű középületét választotta ki a megújítva megőrzés pozitív példájaként. Gyakoribb sajnos az egymás szempontjait méltányosan mérlegelő szakértelem hiányát elfedő, a szempontrendszer egyes elemeit abszolutizáló fundamentalizmus.

A "régi szép - új csúnya" áltétel csak az értékválasztás bizonytalanságán átsegítő, a nem cselekvés lehetőségét kínáló mankó. A XVIII-XIX. században is épültek gyenge vagy mára meghaladott, önmaguknál értékesebb létesítmények létrejöttét, a város fejlődését akadályozó épületek. A jelen, a közelmúlt is létrehoz viszont megőrzendő értékeket. A múlt mint érték abszolutizálása a ma őrzött Budapest felépítését sem engedte volna meg. Ám, jobb normatíva híján, ez a butácska tételezés hat. Egyetlen - kiemelkedő értéket közel sem képviselő - épület megőrzése végett enyészett a semmibe Budapest sokkal értékesebb öröksége: a Szabadság tér déli térfalának gyönyörű, még foghíjas megvalósulásában is nagyvonalú, nagyvárosi terve. Más példa: az örökség védelméért felelős hivatal szó nélkül tűrte a magyar modernista építészet egyik csúcsteljesítménye (a történelmi emlékeket is hordozó és városképi jelentőségű Blaha Lujza téri sajtópalota) eltűnését, miközben ragaszkodik a szomszédos, kétes értékű eklektikus épület homlokzatának bonyodalmas megőrzéséhez. (Mindeközben a környék összképét, arcát, ki tudja, meddig, a csirkegyári hűtőháznak álcázott Corvin-épület határozza meg.) A rommá omló Várkert-bazár helyreállítását mindmáig akadályozza, hogy a megújítás pályázatának nyertese ezt a vállalkozást a műemlékvédelem összes elvárását és előírását betartva, ám - mily szégyen! - a megtérülést és fenntarthatóságot biztosító szolgáltatások telepítésével, közpénzek nélkül akarta megvalósítani.

A Magyar Műhely egykori otthona, a Szabadság tér 15. megújítása vagy a - leromlott, eklektikus környezetét éppen kontrasztjaival egységbe szervező - Rottenbiller utcai Magház felépítése bizonyítja: nem vagyok érzéketlen a múlt emlékei iránt. Nagy szerencsém, hogy ezekben a munkákban olyan társra találtam, mint az építészet folyamatosságát mindennel és mindenkivel szemben tiszteletben tartó kiemelkedő építész, Dévényi Tamás. A folyamatosság azonban nem változatlanság. A város, ha nem fejlődik, az antik Róma sorsára jut.