Ki kit (nem) küldött el?

VISSZHANG - LII. évfolyam 16. szám, 2008. április 18.

És most higgadtan térjünk vissza a népszavazás estéjén a Horn Gábor szájából elhangzottakra. Illetve arra a kis jelenetre, amelynek több fázisa is volt, s talán a durva szavaknál súlyosabbnak minősíthető az azt megelőző metakommunikációs közjátékra, amely Kóka és Horn között lezajlott. Az eseményeket bontsuk elemeire.

A koalíció népszavazási vereségének nyilvánvalóvá válása után Gyurcsány Ferenc miniszterelnöki és pártelnöki minőségében kiállt az újságírók elé. Mögötte, mellette fölsorakozott az MSZP közel teljes vezérkara. A vereség beismerése a koalíciós politika vereségének beismerése volt. Mivel nem pártokra szavazás zajlott, már az is a szolidaritás teljes hiányát mutatja, hogy a kormány SZDSZ-es tagjai - miniszterek és államtitkárok - nem a miniszterelnök társaságában várták az eredményt. Tovább súlyosbítja a helyzetet, hogy a népszavazás két kérdése az egészségügyhöz kapcsolódott, s e tárcát az SZDSZ birtokolja. Az első számú vétség, az antiszolidaritás tehát az elkülönülés volt. (Lásd Kovács Zoltán: Valljuk be, ÉS, 2008/11. - a szerk.)

Kóka és Horn, az SZDSZ jelenlegi két erős embere saját "bázisukon" szemlélték a tévéközvetítést. Nem magántársaságban, nem egyikük lakásán, családjuk körében, hanem olyan nyilvános, a média számára elérhető helyen, amely "viselkedésre" kötelezi a politikusokat. S hogy a média jelen volt, azt bizonyítja, hogy Kóka két ízben is kitekintett a kamerára, s mintegy tudomásulvevőleg, alig mozduló fejjel nyugtázta, hogy az elektronikus sajtó egy képviselője, jelesül a Hír TV jelen van. Tehát nem állja meg a helyét az az állítás, hogy nem tudtak a kamera jelenlétéről.

A két SZDSZ-es pártkorifeus nem szorongva figyelte az MSZP szomorú és frusztrált vezérkarának fölsorakozását, hanem röhögcsélve. A kettejük közötti párbeszédnek két szakasza volt. Az első szakaszban Horn Gábor a Gyurcsány mellett jelenlétével kiálló, meglehetősen deprimált MSZP-vezetésre és magára a miniszterelnökre tett gúnyos megjegyzéseket. E megjegyzések megengedhetetlenek a nyilvánosság előtt (s tegyük hozzá: magántársaságban is, hiszen a politikai partner kigúnyolása nem lehet része a politizálásnak). Így csak a Hír TV és az Echo TV magukból állandóan kivetkőzött protagonistái beszélnek. Hornnak hivatalból szolidárisnak kell(ett volna) lennie miniszterelnökével. Az egyetlen megengedhető konfrontáció a négyszemközti (koalíciós tárgyaláson folytatott) vita. Ám a személyeskedés, a fizikai megjelenés kritizálása (orrának mérete és a szemüvegének milyensége) ott is megengedhetetlen. Horn súlyos morális vétséget követett el, amikor gúnyos megjegyzéseket tett arra az MSZP-vezetésre, amellyel pártja koalícióban kormányoz. Ez volt a második vétség.

De ennél több is történt. Gyurcsány rövid beszédet mondott, elismerte népszavazási vereségüket (igen, így többesben). Horn ekkor röhögcsélve kommentálta miniszterelnöke drámai szavait. A legalpáribb hangnemet használta, amely még magántársaságban is megengedhetetlen a két személy közötti hivatali kapcsolat ismeretében. Horn nem a többes szám első személyt használta (vagyis nem a koalíció kudarcát ismerte el durva szavakkal), hanem a vereséget Gyurcsány nyakába varrta. Ez volt a harmadik vétség. S mindezt egy legálisan ott tartózkodó (nem véletlenül: jobboldali) tévétársaság operatőre rögzítette.

A koalíciós feszültségekkel terhes végrehajtó hatalomnak a jelenet közzététele sokat ártott. Horn cinikus és lekezelő megjegyzése a politikai közbeszédben még a népszavazási eredmények mellett is folyamatosan melegen tartott médiaeseménnyé vált. Joggal.

A nem mindennapi jelenet sugárzása után (valamennyi tévétársaság átvette az alig egyperces szkeccset!) egy európai demokráciában Hornnak egyetlen lehetősége maradt volna. Abban a pillanatban, amikor megbizonyosodott arról, hogy a felvétel hiteles, vesz egy ív géppapírt, és kézírással, két sorban megfogalmazza lemondását. Körülbelül így. "Miniszterelnök úr! A választás utáni eredményhirdetés során tett meggondolatlan és Önre nézve sértő magatartásomért, durva szavaimért elnézését kérem. Egyben arra kérem, hogy fogadja el lemondásomat." Horn ezt nem tette meg, ez volt a negyedik vétség.

De bocsánatot kellett volna kérnie Kóka Jánosnak is. Mégpedig azért, mert nem akadályozta meg Hornt, hogy a nyilvánvalóan működő kamera rögzítse idétlen és posztjukhoz méltatlan magatartásukat. Valamint azért is, mert Horn kommentárját ott és azonnal nem utasította vissza, nem korrigálta. Kóka szájából el kellett volna hangzania (függetlenül attól, hogy valójában mit gondolt): "Te Gábor, nem a Ferit, hanem valamennyiünket küldtek el a p*ba." Ám mivel Kóka nem tölt be állami funkciót, részéről legalább a bocsánatkérés és az elhatárolódás lett volna kötelező gesztus. Ő sem tette ezt meg. Ez volt az ötödik vétség. Amúgy is ingatag pártelnöki posztjától majd a küldöttgyűlés fogja megfosztani, ha ő maga nem érzi szükségesnek a történtek után a visszavonulást.

Horn ugyan bocsánatot kért, de vétsége nem bocsánatos. A lemondás elmaradása azt bizonyítja, hogy az SZDSZ jelenlegi vezetőinek politikai kultúrája a banánköztársaságok szintjét sem éri el. Azokban ugyanis a lemondás benyújtása nemcsak politikai kultúra kérdése, hanem a politikán túli retorziótól való félelem is. A koalíciós partnert még a parlamenti vitákban sem szokás nyilvánosan gyalázni, még kritizálni is csak mérsékelten illik. A vitákat sub rosa bonyolítják le, a nyilvánosság és a politikai ellenfél kizárásával. Horn Gábor a civilizált politizálás minden szabályát megszegte. A miniszterelnök, az amúgy is éleződő koalíciós válságra tekintettel nem csinált ügyet az esetből. Formálisan megbocsátott, miként az MSZP vezetése is lenyelte a békát. Mondhatnánk, a szakítás a levegőben volt, már nem volt értelme azt megterhelni egy súlyos személyes konfliktussal.

Gyurcsány és az MSZP-vezetés helytelenül járt el. Ha Horn Gábor nem ismeri az európai politizálás normáit, a miniszterelnöknek kellett volna lépnie. Föl kellett volna szólítania Horn Gábort, hogy haladéktalanul nyújtsa be a lemondását, s ha ezt nem teszi, akkor rövid úton el kellett volna távolítani a kormányból.

Horn Gábornak - természetesen - nemcsak főtisztviselői posztjáról kellett volna lemondania, hanem képviselői mandátumáról, SZDSZ-ben viselt funkcióiról inkluzíve szolgálati Audijáról és az egzisztenciáját biztosító jövedelméről is. Hogy nem ezt tette, méltatlanná vált arra, hogy liberális politikusként tételezzük. Magatartása még a Főrendiházban is megengedhetetlen lett volna. De ott urak ültek, akik legalább viselkedni tudtak. Urak voltak, még akkor is, ha döntéseikkel romlásba sodorták az országot. Hornnak csak a romlásba sodrás, a koalíció imidzsének gyengítése és a bunkóság adatott osztályrészül.

Kozák Gyula

A szerző további cikkei

LVIII. évfolyam, 27. szám, 2014. július 4.
LVIII. évfolyam, 25. szám, 2014. június 20.
LVII. évfolyam, 28. szám, 2013. július 12.
Élet és Irodalom 2024