Megaláztak egy tanárt

VISSZHANG - LII. évfolyam 14. szám, 2008. április 4.

Tisztelettel Hadnagy András tanár úrnak

Paradoxonnak tűnik, de ma Magyarország egyszerre nem eléggé, nem igazán demokratikus ország, ahol a polgárok méltóságát és szabadságát túl gyakran éri sérelem - és ugyanakkor olyan ország, ahol más emberi jogok az anarchiába hajlóan túlzón érvényesülnek.

A liberális demokrácia mintegy akaratlan mellékterméke, hogy szétzilálja, a bomlás állapota felé viszi a közoktatást.

A magyar oktatás velejéig antidemokratikus. Ugyanis (tudományos kutatások mutatják) oktatási rendszerünk növeli a lakóhely és származás szerinti, hozott különbségeket, vagyis épp az oly sokszor meghirdetett esélyegyenlőség ellen hat. A gyakorta érvényesülő szegregáció, az átjárhatóság jelszavával ellentétes valóság vagy a gyermek gyermek elleni agressziója esetén az áldozat megvédésére való képtelenség is erre utal. (Angliában, ha egy diák egy másikat testileg vagy lelkileg súlyosan bántalmaz, az agressszort ki kell emelni az osztályközösségből. Nincs szaktanári, igazgatói mérlegelés, nincs ügyvéd. Kell. Nálunk az áldozat szokott iskolát változtatni, vagyis elmenekülni, az agresszor marad.) Ám miközben a fenti bajok miatt aligha lehet valóban demokratikus, ugyanakkor anarchiába hajlóan túl demokratikus is iskolarendszerünk. Az iskolaválasztás Európában csaknem példátlan szabadsága, a tantervek burjánzása, a középiskolai rendszer széteső sokfélesége, a gyermek- és diákjogok kultuszának s a tanár méltósága védelmének hihetetlen aránytalansága a demokratikus társadalmi célok ellenében segíti az egyéni érdekérvényesítést.

Amikor azt állítom, hogy a liberális demokrácia szétzilálja a közoktatást, nem "a liberálisokat" (politikusokat, értelmiségieket) akarom bírálni, hiszen félig-meddig magam is közéjük tartozom - bár miért épp ők lennének bírálhatatlanok. Hanem olyasfajta melléktermékre gondolok, mint a közlekedésé. Okos, jó szándékú mérnökök autókat, repülőgépeket terveztek, hogy gyorsan, kényelmesen és biztonságosan közlekedhessünk, s eközben, akaratuk ellenére, mintegy véletlenül tönkretették a természeti környezetet. Valami ilyesmiről van itt is szó: nem szándékolt, észrevenni sem akart, veszélyes mellékhatásról.

Vannak erős és gyenge tanárok. Egy bonyolult koordináta-rendszert képzeljenek el, melyben sok képesség és tulajdonság ábrázolható - s az egyik koordináta-tengelyen az erős-gyenge dichotómia helyezkedik el. Egyik végpontja a zsarnok, a másik végpont a pojáca. A tanárok 99 százaléka azonban sem nem zsarnok, sem nem pojáca, hanem egy skála különböző pontjain elhelyezkedő gyarló ember. A gyenge tanár érzelemgazdag, érzékeny, kifinomult, ugyanakkor határozatlan, nehezen dönt, bizonytalan, bátortalan. Tehát a gyenge tanár sem nem jó, sem nem rossz, illetve mindkettő lehet. Az erős tanár határozott, szilárd értékrendje van, döntésképes, erős akaratú - ugyanakkor túlságosan is szeret parancsolni és tiltani, büntetni, szabályozni, korlátozni. Az erős tanár sem nem jó, sem nem rossz, illetve mindkettő lehet. Az erős tanár afféle "felettes én", apafigura. A gyenge tanár inkább - életkorától függően - barátja, bátyja vagy nővére, pótanyukája vagy pótnagyszülője (de sohasem apa jellegű szereplője) a gyereknek. Ám, miközben, remélem, a kívülálló meggyőzhető e két típus mellérendeltségéről, iskola- és városvezetők alighanem rendre az erős tanár mellé állnak. Az ő hibái ugyanis a tanterem falai között maradnak, erényei viszont nyilvánvalóak, nem kockáztatja az iskola jó hírét. A gyenge tanárral épp fordított a helyzet: erényeit a tanterem falai őrzik. Az erős tanár óráján rend és fegyelem van, bár lehet, hogy a tanárt és tantárgyát nem szeretik a gyerekek. A gyenge tanárt is, tantárgyát is meglehet, szeretik - de a vakfegyelem még csak nem is elvárás, és az optimális fegyelem is rendre sérül.

A gyerek nem az ellen lázad, aki ellen kell, hanem aki ellen lehet.

Úgy tűnik, a liberális demokrácia hajlamos felszámolni minden tekintélyt. S ez néha helyes és hasznos, máskor nem az - amiképp magával a tekintéllyel épp fordítva van. A tekintélyelv a politikában, a tudományban vagy a művészetben inkább kárt okoz. Ugyanakkor úgy tűnik, egyházak, fegyveres erők, iskolák tekintély nélkül nem működhetnek. A tekintélyelv teljes kiirtása nem demokratikus, hanem anarchikus iskolát teremt - jó példát mutatnak erre az amerikai filmek; de az USA-ban vagy a skandináv országokban, egynémely német iskolában járt kollégák és tanítványok személyes tapasztalata is ez. No persze, tekintély legalább kétféle van: hatalmi tekintélynek nevezem az egyiket, intellektuális-morális tekintélynek a másikat. A hatalmi tekintély hallgatólagos üzenete ez: "Én erősebb vagyok, mint te. Megszégyeníthetlek, megverhetlek, megbüntethetlek, megbuktathatlak. Engedelmeskedj nekem!" A másik típus üzenete pedig kb. ez: "Én sokat tudok, és ha hagyod, megtanítalak. Én művelt és becsületes vagyok, ha akarod, követhetsz. Én kész vagyok szeretni téged, és ha akarod, te is szerethetsz engem." Ugye, minden kedves olvasó egyetért abban, hogy a tekintély e második típusa mennyivel szimpatikusabb, nemesebb, értékesebb, mint az első. A hatalmi tekintély viszont gyakran sikeresebb. A gyerek példaképként, kedvenc tanárként az intellektuális-morális tekintélyt választja majd, de, meglepő módon, igényli a hatalmi tekintélyt is. Tessék egyszer egy uszodában végignézni egy edzést! Mintha a gyerekek határozottan elvárnák a parancsot, utasítást, tiltást, büntetést - is. Még két dolgot hadd tegyek hozzá mindehhez. Lehet tanár, aki az egyik, és lehet, aki a másik fajta tekintély birtokosa. Olyan is akad szép számmal, aki egyik fajta tekintéllyel sem rendelkezik. De aki mind a kettővel egyszerre? Van ilyen? Aligha. A másik megjegyzés: az erős és gyenge, a hatalmi és az értelmi-erkölcsi tekintély: ezek nem feltétlenül felelnek meg további tulajdonságoknak: szaktudásnak, pedagógiai és módszertani kultúrának, emberi nyitottságnak és empátiának. Csupán azt tettem, hogy a lehetséges tulajdonságok halmazából kiválasztottam kettőt.

A homo sapiens sapiens történetének kb. kilencven százaléka a paleolit kor harmincfős hordáiban zajlott. A horda vezére nem jellemével, szeretetével emelkedett ki a közösségből, hanem az erejével és ravaszságával. Innen jöttünk, ebből nőttünk fel. A mai felnőtt társadalom is igényli a jó vezetőt, extrém történelmi körülmények között pedig rajongva hódolhat a zsarnok előtt. De mégis, felnőtteknél a civilizáció korlátozza, illetve szabályozza a vezér iránti igényt. A gyerekeknél mindez zabolátlanabb, ösztönösebb. Kisfiúk egymás közötti mindennapos hatalmi harcairól bárkinek lehetnek saját emlékei, szakirodalomban is olvashat erről, de elég bemenni egy általános iskolába szünetben, és megnézni, mi zajlik a folyosón. Nos, a gyerek, teljesen ösztönösen, egyes tanárokat azonnal elfogad főnöknek, hordavezérnek, másokat nem. Más tanárokkal szemben mintha azt mondaná a legvadabb kölyök: itt én vagyok a falkavezér, tanár úr.

A tanár legfőbb fegyelmező eszköze személyiségének varázsa: tudása, tisztessége. Ám azt ne higgyük, hogy ez elegendő! Jól nevelt gyerekek, szeretetre méltó osztályok is lehetnek fáradtak, olykor szinte beléjük bújik a kisördög. És arról persze szó sincs, hogy minden gyerek és osztály "általában" jó lenne. Hogyan fegyelmezhetett egy tanár, mondjuk, 1972-ben, ha személyiségének ereje (puszta szava) nem bizonyult elegendőnek? A diákot délutáni tanteremfogságra vethette. Pluszmunkával büntethette. Habár a törvény akkor is tiltotta a testi fenyítést, a gyakorlatban a koki, fülhúzás stb. nem volt ritkaság. A tanár kigúnyolhatta diákját. Tantárgyi elégtelent adhatott magatartás miatt is. Olykor pedig kreatív büntetést alkalmazott: pl. fusd körbe, fiam, háromszor az iskolát. Ehhez jött a "beírás", amelynek persze az otthoni többletbüntetés, vagyis a szülő és az iskola együttműködése adott igazi súlyt. A csúcson állt a nagyon ritkán alkalmazott kicsapás, mint afféle Damoklész kardja.

Mi a helyzet ma? Bezárni a tanterembe a diákot egy órácskára délután? A tanárt bíróság elé lehetne állítani illegális fogva tartásért. Munkával büntetni talán nem tilos, de pedagógiai szempontból nem helyes. A testi fenyítés abszolút lehetetlen, inkább a tanárnak van félnivalója a harcias szülőtől. Magatartás miatt tantárgyi elégtelen nem adható. A diák megalázása nem helyes módszer, de nem is tanácsos, mert jön az ügyvéd, az újságíró, vagy épp a pofozkodó szülő. Ugyanez a helyzet a kreatív büntetésekkel is. Marad a beírás - csak hát ennek szülői együttműködés esetén van értelme. Ha a szülő az iskolával szemben áll, akkor a beírás pusztába kiáltott szó, vagy egyenesen a tanár tekintélyét romboló dolog. A kicsapás esetében pedig - épp a minap olvastam ilyen újsághírt - bíróság elé kerülhet az ügy. (Csak zárójelben: mit keres jogász a nevelésben, mindaddig, amíg köztörvényes bűncselekmény nem történik? Ügyvéd, bíró a pedagógiában csak kárt okoz. Vagy azért, mert eléri a vétkes büntetlenségét, vagy azért, mert a büntetés csak hónapokkal később realizálható, holott minden nevelés alfája-ómegája, hogy az azonnal következzék a vétek után.)

Persze, hallani, mint javaslatot, s az ember gyakran alkalmazza is, az ötezer éves jutalmazás-büntetés helyett a beszélgetést, vitát, tárgyalást, alkut, kompromisszumot - egyszóval a partner-elvű pedagógiát. Csak ne gondoljuk, hogy ez mindig elegendő, mindig megoldást hoz. Épp a legsúlyosabb helyzetekben, a "rongy kölyök" esetében nem.

Aki hivatásszerűen foglalkozik gyerekekkel, hallgatólagosan abból indul ki, hogy a gyerek jó. Nyitott könyv, tiszta lap, maga a csupa nagybetűs lehetőség, talán a holnap művésze, tudósa, de legalábbis tiszta lélek, romlatlan még, bármi lehet belőle. Nos, ez talán a felvilágosodás korából örökölt hatalmas illúzió! Hatéves korra a gyerek személyiségének keretei, fő vonásai kialakulnak. A génekben, a szülőktől tanultakban, a lakóhelyi és családi lehetőségekben hordozott esélyeken csak nehezen, lassan, keveset lehet változtatni. De később sem az iskola a nevelés egyetlen tényezője, hisz ott a család, kortárs csoport, média. Igen-igen, a holnap szívsebészét, zongoraművészét is én tanítom, meg persze temérdek diákot, aki egész egyszerűen csak rendes ember lesz, a társadalom hasznos tagja. De én tanítom a holnap rablóját, gyilkosát, szenvedélybetegét, adócsalóját, ne adj' isten a holnap diktátorát is. Mégis, a liberális demokrácia (oktatáspolitikusok, elméleti pedagógusok stb.) nyilatkozataiból úgy tűnik, mintha csak az előbbit feltételeznénk, az utóbbit nem. Minden konkrét tragédia esetén megdöbbenünk, felháborodunk, aztán minden megy tovább, eszköztelen tanárokkal és a sok-sok remek vagy átlagos, de szerethető gyerek mellett a romlottakkal, reménytelenekkel, kezelhetetlenekkel is. Csak az elmúlt tizenöt évet gondoljuk végig! Sajtóban olvasott-látott eseteket mondok. Két fiú sáros vízbe fojt egy harmadikat. Két középiskolás lány halálra rugdos egy taxisofőrt. Rendőr-szakközépiskolás diákok rendszeresen vernek egy hajléktalant, s azt filmre veszik, eldicsekedve barátnőiknek. Diáklányok az erdőbe csalnak, megkínoznak és megölnek egy kislányt. Tizenhárom éves fiú rendszeresen análisan megerőszakol tucatnyi kisfiút. Hogy ezek extrém esetek? Hát persze. De egy átlagos óvodáscsoport már kész csúfolni, kiközösíteni a kövér, vörös hajú vagy túl szeplős gyereket. Bármely hetedikes osztályban találni egy, a közösség által agyongyötört osztálytársat.

Várjuk, mikor lesz először Magyarországon is lövöldözés, gyilkosság egy iskola területén. Addig úgy teszünk (legalábbis a minisztériumban, oktatási műhelyekben, tévényilatkozatokban), mintha a gyerek csak jó és áldozat lehetne, bajok oka pedig csak a tanár - kivéve persze a konkrét, drámai eseteket. Nem vagyok tárgyilagos kívülálló, tévedhetek. De a tanárok körében ma általános a magára hagyottság, védtelenség érzése. Jogos, reális ez az érzés? Vagy önsajnáló tévedés?

A minap egy diák tanórán eljátszotta, mintha fenékbe rúgná a neki háttal álló tanárt. A jelenetet egy tanuló mobiltelefonjára felvette. Az ügyről ország-világ értesült. E sorok íróját is ez az eset ihlette ennek a szövegnek a megírására. Hogy az idős tanár, akivel diákja szemtelenkedett, jó tanár-e, nem tudom. Talán nem jó pedagógus, ha vele ilyesmi tanítási órán előfordulhatott. De biztos, hogy jó ember. És ha valaki 69 éves korában tanít, az mindenképp elgondolkodtató. Akár azért tanít, mert anyagi szükség kényszeríti, akár azért, mert hivatástudat, a tanítás szeretete köti az iskolához, akár azért, mert az iskola vezetője kérte, vállaljon nyugdíj utáni tanítást is, és ő kisegítette iskoláját: mindenképp szolidaritást érdemel ez az ember. A gyerekről is csak annyi tudható, hogy akkor és ott szemét módon viselkedett. S hogy e diák jellemét, személyiségét hogyan befolyásolja majd az országos nyilvánosság, a sok hamis nyilatkozat - csak találgathatjuk. Az ügy legellenszenvesebb szereplője számomra nem is a diák. Hanem az iskola igazgatója - feltéve, hogy a sajtó hitelesen számolt be a történtekről. Ez az igazgató ugyan tessék-lássék elítélte tanítványát, de aztán inkább a védelmébe vette. Érvelése, hogy a diák színjátszó körös, és máskülönben nem agresszív gyerek: nevetséges. Idős tanár kollégájáról viszont egy jó szava, egy emberi mondata nem volt. Tanítványainak megtiltotta, hogy a sajtónak nyilatkozzanak. A tanár ellen fegyelmi eljárást indított. Hogy a tanuló ellen indított-e fegyelmi vizsgálatot, arról nem szólt a fáma. Nos, akkor és csak akkor, ha a sajtó hitelesen számolt be a történtekről, ez az igazgató a morális árulás vétkébe esett, nagyobbat hibázott tehát, mint a gyenge kezű tanár vagy a lüke gyerek.

E sorok írója gyerekpárti, munkáját hivatásként végző tanár, aki reméli, hogy diákjai intellektuális-morális tekintélynek tartják. Mégis, a magyar és a nyugati iskolarendszerről nap mint nap érkező hírek hatására azt kell hogy mondjam: 1) Magyarországon tíz-tizenöt éven belül minden iskolában fegyveres biztonsági őr lesz; 2) megkésve, talán az első tanórai lövöldözés után, kiépül majd az iskolai pszichológusok hálózata; 3) nem helyesnek és nem kívánatosnak, csak valószínűnek tartom, hogy húsz-harminc év múlva visszaállítják majd a testi fenyítést az iskolákban. Erre akkor kerül majd sor, amikor a nyugati iskolarendszer bomlása már a munkaerő piaci versenyképességét fenyegeti.

Ujlaky István

A szerző további cikkei

LXVIII. évfolyam, 8. szám, 2024. február 23.
LXVII. évfolyam, 14. szám, 2023. április 6.
LXVI. évfolyam, 32. szám, 2022. augusztus 12.
Élet és Irodalom 2024