Árulás?

Az ÉS 12. számában a Dessewffy-Sebők-szerzőpáros árulás vétségében találta bűnösnek a magyar értelmiség tekintélyes részét (Kifulladásig avagy az értelmiség árulása). A cikk további tartalmi állításaival most nem foglalkoznék, csupán az "árulás" kifejezés használata kapcsán tennék egy elfogultan dohogós kiegészítést.

Ha már a szerzők ezt a kifejezést használják, akkor a magam részéről én inkább azokat az értelmiségieket tekinteném "árulóknak", akik a politika kiszolgálóiként feladták szellemi függetlenségüket. Félreértés ne essék, nem azokra az egykori értelmiségiekre gondolok, akik a rendszerváltást követően profi politikussá képezték át magukat. A közjó szempontjából itt legfeljebb azon sajnálkozhatunk, hogy a metamorfózis révén az egykori, sokszor igen tehetséges, és invenciózus értelmiségiből többnyire csak egy átlagosan szürke politikust nyertünk.

"Árulóknak" azokat a magukat ma is értelmiségiként legitimáló beszélő fejeket tartom, akik a világ megértésére, értelmezésére való törekvés helyett, valamilyen politikai tábor propagandistáivá szegődtek. Ez nem ideológiai hovatartozás, nem generáció s még csak nem is tehetség, csupán emberi minőség kérdése. Jobb- és baloldali, öreg róka és ifjú titán, ragyogó tehetség és sugárzóan buta egyaránt előfordul közöttük. Eladták magukat, és ezerféle módon ki is fizetik őket.

Állandó média-hozzáférés, esetleg saját műsor, rovat, netán egy teljesen új médium segíti őket, hogy minél hűebben szolgálhassák kenyéradó gazdáikat. Tanácsadói posztok és díjak sokasága, különféle bizottsági tagságok, a tudományos publikációk szokásos honoráriumait sokszorosan meghaladó szakértői tanulmányok, illetve médiaelemzések megrendelése, különféle intézeti pozíciók, s mindenekelőtt a szinte bármire átváltható kapcsolatok jelentik itt a legmegszokottabb fizetőeszközöket.

Nyílt titok amiről beszélek, s ők is buzgón élcelődnek ezen lakájokon, persze mindig csak az ellenfél táborában. Mi "belgák" azonban nem vagyunk annyira balgák, hogy ne lássuk, amint a politikai spektrum teljes szélességében pompáznak. Könnyű felismerni őket. Bármilyen belpolitikai vitakérdés is kerüljön napirendre, előre lehet tudni, ki mellé állnak, kinek fognak igazat adni. Egy kis rutinnal már az érveiket is előre kitalálhatjuk.

Fanatikus elfogultságuk abból fakad, hogy sajátjaik győzelme annyi személyes plusz erőforrást jelent számukra, hogy ez még az ország esetleges mélyrepülését is bőven ellensúlyozhatja. Ennek következtében az ország sorsa, jóléte, sikere jó esetben is csak másodrendű jelentőséggel bír politikai patrónusaik hatalomra jutásához képest. A magyar demokrácia minősége sokban függ attól, hogy ez a továbbiakban minél kevésbé legyen így.

Az elitet azonban nem lehet leváltani, szokták erre mondani. Ez egy kis ország csak egy elitünk van. Mint ahogy csak egy csőcselékünk, teszik hozzá mások. Rendben, elfogadom, egy elit, egy csőcselék. Egy dolgot azonban nagyon nem értek, mitől olyan nagy az átfedés a kettő között?

Fokasz Nikosz