Egy halálokról

Kapcsolódva Ember István professzor írásához (Vitam et sanguinem, ÉS, 2008/10.), ez úton szeretném demonstrálni: a szakma igenis nem zár össze! (Nem vagyok orvos, de szakmabelinek tarthatom magam, mert évek óta az egészséggel kapcsolatos információ előállításával és hasznosításával foglalkozom.) Előrebocsátom, a legtöbb ponton egyetértek Ember professzor megállapításaival, ebben a hozzászólásomban viszont a slusszpoénként elsütött adatait kívánom cáfolni, amelyek esetleg, szavaival, "virtuális valóságként önálló életre kelnek, és hivatkozási alapként szolgálnak". Nem a vitázó magyar virtus miatt teszem ezt, hanem az egészség és a politika itthon is megfigyelhető kapcsolatára szeretném felhívni a felelős értelmiségi olvasó figyelmét.

A szóban forgó slusszpoén: "Az irodalomban "magyar epidemiológiai krízisnek" nevezett folyamat a rendszerváltás utáni mélyponton túljutva 1997-től olyan javulást produkált az epidemiológia történetében, ami ilyen rövid idő alatt soha sehol még nem következett be: 2,5-3,5 évvel javult a születéskor várható átlagos élettartam 2004-ig. És tudják hol? Abban a bizonyos erősen veszélyeztetett, rossz egészségű, középkorú magyar lakosságban, s ebből inverz módon két év a férfiakra, egy év a nőkre jutott. Hát ennyit a tényekről, amelyek viszont nem szóbeszéden alapulnak." Az Egészségügyi Világszervezet adatbázisában (www.euro.who.int/hfadb) azonban éppenhogy ellentétes trendre utaló adatokat találunk: a 45 éves magyar nők és férfiak várható élettartama az említett időszakban alig több mint egy évvel növekedett, kisebb mértékben, mint az EU 27 tagállamában átlagosan. 2004-ben a 45 éves kort elért magyar nők további 34, az ugyanennyi idős férfiak már csak 27 évre számíthattak. Az EU megfelelő átlagai 38 és 33 év volt, azaz a magyar nők hátránya négy, a férfiaké hat év volt, és a lassabb javulás miatt ez a hátrány 1997-hez képest egy kicsivel nőtt. (Technikai megjegyzés: az idézetben egyszerre utal a szerző a születéskor várható élettartamra és a középkorú lakosságra, a pontosítás érdekében én a középkorúakra vonatkozó adatokat ismertetem, de a születéskor várható élettartam választása ugyanilyen eredményt szolgáltatna.)

Ma már tudományos tény, hogy a volt szocialista országokban lezajlott rendszerváltozások halandósági krízissel jártak. A történelmi léptékben igen rövid idő alatt lezajlott társadalmi, gazdasági, politikai változásokkal egyidejűleg ezen országokban a halandóság néhány év alatt kisebb-nagyobb mértékben emelkedett, majd hasonló ütemben és mértékben javult. A krízis leginkább a balti országokban, legkevésbé a volt Csehszlovákia területén, és inkább a férfiaknál volt megfigyelhető. A "bajnok" Lettország lett (!), ahol 1987 és 1994 között hét évvel csökkent a férfiak várható élettartama. Magyarországon 1988 és 1993 között "csupán" másfél évvel romlottak ugyanezen csoport életesélyei (miközben az akkori EU-ban egy évvel javult). Magyarázatként a gazdaság zuhanórepülését és a munkanélküliség ezzel járó meredek emelkedését, a teljes jogrendszer átalakítása miatt fellépő, a szociális és egészségügyi intézményrendszerben mutatkozó működészavarokat, az általános liberalizációval járó életmódváltozásokat, azaz a megnövekedett alkoholfogyasztást, a dohányzás rohamos elterjedését (különösen a nőknél), az erőszak és a motorizáció megnövekedése okozta baleseteket szokás leginkább felhozni. Többen az értékvesztés, az elbizonytalanodás szerepére és az ezzel járó kilátástalanság-érzésre (vannak, akik ezt depresszióként emlegetik), valamint az egyenlőtlenségek felerősödésére hívják fel a figyelmet. Éppen ezért nem meglepő, hogy a kutatók hasonló halandósági kríziseket más történelmi korokban is leírtak már. Az okok többé-kevésbé igen, a hatásmechanizmusok ma még nemigen tisztázottak. Ennek ellenére a fejlett országok egészségpolitikusai az egészségre ható társadalmi-gazdasági tényezők (mint pl. iskolázottság, anyagi helyzet, lakóhelyi környezet, kulturális-etnikai szokások stb.) és az ezek alapján fellépő egyenlőtlenségekre fókuszálva terveztetnek intézkedéseket, javítandó a lakosság egészségét.

Ha 2004-ben és 2005-ben a hazai halandósági viszonyok az ausztriaival megegyezőek lettek volna, akkor ezekben az években nyolcvanezerrel kevesebb honfitársunkat veszítettük volna el. Két év alatt szombathelynyi életet nyerhettük volna, és nem kellene aggódnunk a népesség fogyása miatt. Mi az a hungarikum, ami hazánkban ilyen "eredményesen" pusztít? Sajnos ma még nem tudjuk. De az előzőek alapján elgondolkodhatunk, hogy a hazai politikai kultúra (?), annak mindennapos gyakorlata vajon melyik magyar város lakosságának haláláért okolható.

Vitrai József
egészségügyi szakértő