A margó alá

VISSZHANG - LII. évfolyam 5. szám, 2008. február 1.

Bár Ádám Zoltán szerint "aki aláír egy nyilatkozatot, az esetek túlnyomó részében nem tudja, kivel kerül egy lapra a neve", én azonban úgy vélem, hogy felelős értelmiségi nemcsak az ügyre figyel, amely mellett kiáll, hanem arra is, hogy - legalább az adott témában - hiteles emberekkel együtt emelje fel szavát (Egy aláírás margójára, ÉS, 2008/3.). Egy ilyen demonstratív kiállást két dolog hitelesíthet: az ügy maga, valamint a demonstrálók személye. Márpedig a közszolgálat ügyében felszólamlani olyanokkal, akik nem csupán elvileg, hanem tevőlegesen is részt vállaltak egyebek között abban, hogy a közszolgálati médiumok élén 1999 és 2002 között - a demokrácia és a közszolgálat alapvető normáit semmibe véve - ún. csonka kuratóriumok álljanak, amelyeknek nem volt más feladatuk, mint a közszolgálat pártszolgálattá alázása, önmagában alááshatja az akció hitelét.

Ádám Zoltán "természetesen nem gondolja", hogy a fizetett hirdetés vezérmotívuma, mely szerint "A zene kultúra, a kultúra közszolgálat", általában a zenére vonatkozna. A magyar nyelv általam ismert értelmezési szabályai szerint azonban ez a szlogen azt üzeni, amivel ezek szerint maga Ádám Zoltán sem ért egyet, nevezetesen, hogy minden zene közszolgálat. Ha mást akartak üzenni a hirdetéssel, például azt, hogy az MR2-n sugárzott zene közszolgálat, akkor azt kellett volna írni, még ha az kevésbé blikkfangos is.

Nem felel meg a valóságnak, hogy az MR2-n sugárzott kínálat minőségét illetően a Sláger Rádiót tekintem releváns összehasonlítási alapnak, sőt kifejezetten ennek ellenkezőjét hangsúlyoztam. Azt azonban továbbra is állítom, hogy nem egy regionális és helyi rádiót - Budapesten például a Radio Cafét - lehetetlenít el az MR2, hiszen ugyanannak, az egyébként maximálisan piacképes közönségnek az igényeit elégíti ki közpénzekből, amelyek több, régóta a piacon lévő, magántőkéből működő kereskedelmi és közösségi rádió célközönségét jelentik. De zenei kínálatában sok szempontból hasonló, műsorszerkesztését tekintve pedig a közszolgálati normáknak sokkal inkább megfelelő a Rádió C műsora is.

A BBC-vel való példálózás pedig ezer sebből vérzik. Azon túl ugyanis, hogy a BBC jelenleg hat rádiós csatornán próbálja kielégíteni a közszolgálattal szemben megfogalmazódó közönségigényeket, a zenei profilú BBC1-en nem egy szelektor ontja szerkesztetlenül a tisztázatlan szempontok szerint, egy vagy néhány ember ízlése alapján összeválogatott kínálatot, hanem nyilvános és átlátható szerkesztési elvek alapján kiválasztott zeneszámok kerülnek be különböző tematikájú, szerkesztett zenei műsorokba.

Bár a közszolgálat valóban nem szociális kérdés, nyilvánvaló, hogy nem csupán értelmetlen, hanem morálisan is elfogadhatatlan közpénzekből olyan kínálatot finanszírozni, amely a piacon is könnyűszerrel elérhető, és amelynek fogyasztói egyáltalán nincsenek rászorulva arra, hogy szórakozási igényeiket a rendkívül szűkösen rendelkezésre álló közös forrásokból elégítsék ki. Ami pedig az MR2 műsorpolitikáját, szerkesztési elveit és piaci szerepét illeti, ezzel kapcsolatban feltétlenül Ádám Zoltán figyelmébe ajánlom Kiricsi Gábor és Nagy Gergely HVG-ben megjelent tanulságos írását (Az új MR2 Petőfi: mennyire új zene), amely nemcsak a műsorfolyam - közszolgálattól idegen - szerkesztetlenségéről és a válogatási szempontok áttekinthetetlenségéről és szubjektivitásáról nyújt képet, hanem arról is, hogy hogyan torzítja a piaci viszonyokat új arculatával az MR2.

Ami az MR2 kínálatának minőségét illeti, bár továbbra sem szeretnék belebonyolódni egy, a divatokról, a szórakoztatóipar természetéről és az ízlések különbözőségéről szóló vitába, azt továbbra is elfogadhatatlannak tartom, hogy néhány száz - többségében a zenéhez egyébként hozzám hasonlóan keveset értő értelmiségi - döntse el, hogy a popzenében mi számít közpénzekből támogatandó minőségi kínálatnak.

Ádám Zoltán abban sem talál kivetnivalót, hogy a közszolgálati rádió fizette azt a reklámot, amelyben értelmiségiek biztosítják támogatásukról a közrádió új kínálatát. Megítélése szerint aláírásával csupán állást foglalt egy nyilvános diskurzusban. Én azonban úgy vélem, hogy egyrészt sem instrumentálisan, sem műfajilag nem ideális közeg a fizetett hirdetés a nyilvános értelmiségi diskurzus számára, másrészt nem tartom ízlésesnek, ha egy független értelmiségi által képviselt álláspont nyilvánosságra kerülését az álláspont kedvezményezettje finanszíroz. Kiváltképp, ha a kedves közönséget elfelejtik arról tájékoztatni, hogy a látszólag civil akciót az az intézmény szervezte és finanszírozta közpénzekből, amelynek tevékenységét a hirdetés aláírói független értelmiségiként reklámozzák.

Vásárhelyi Mária

A szerző további cikkei

LXVIII. évfolyam, 13. szám, 2024. március 28.
LXVII. évfolyam, 51–52. szám, 2023. december 21.
LXVII. évfolyam, 20. szám, 2023. május 19.
Élet és Irodalom 2024