Politikai béke: vágyálom és realitás

Kis János az Élet és Irodalomban (Az összetorlódott idő, 2007/51-52.) fejtette ki nézetét a rendszerváltozás óta eltelt időszakról. Szerinte "Magyarországon a nyolcvanas években sem jött létre önmagát jobboldaliként meghatározó s a rezsimmel nyíltan szembeszálló ellenzék". Való igaz, hogy ezekben az években már a diktatúra "puhább", elnézőbb formájában éltünk, de bizony ez is diktatúra volt. Ami azt jelentette, hogy a párt mindent a kezében tartott. Az értelmiségiek esetében a nyílt szembenállás "szakmai öngyilkossággal", a kemény munkával nagy nehezen kivívott pozíció és a további eredményes munka lehetőségének elvesztésével járt. A magára valamit is adó, önbecsülését megőrizni kívánó jobboldali értelmiség nem tehetett mást, mint állásfoglalásának, szellemiségének demonstrálása érdekében távol tartotta magát a politikától, az uralkodó rezsimtől. Más szavakkal: bármennyire segítette volna is karrierjét, nem lépett be a pártba, és nem tett olyan megnyilvánulást, mely a párt politikájának, az eszme elfogadásának, támogatásának minősíthető lett volna. A munkahelyekre, baráti körökbe "delegált" ügynökök révén a párt úgyis tisztában volt azzal, hogy kik tartoznak a "hívők", a "szimpatizánsok" és kik a másképpen gondolkozók közé. Ugorva egy nagyot az időben, Kis János téved, hogy a tradicionális jobboldal morális vészcsengői nem szólalnak meg a masírozók láttán, hadd hivatkozzak itt a Magyar Gárda feltűnése kezdetén (!) írott cikkemre (Kell-e félnünk a feketeingesektől?, Népszabadság, 2007. aug. 11.) és az ezt követő, valóban nem kellő hangerővel közzétett jobboldali állásfoglalásokra.

Kis János tanulmányából számomra a legérdekesebb a jelenlegi feszültség csökkentését célzó javaslata. Nézete szerint az óra ketyeg, és nem tudni, mikor lép színre az a bizonyos harmadik erő, mely mindkettőt (a két nagy pártot) félresöpörheti. "A nagy pártok vezetőinek felelőssége volna, hogy híveiket átvezessék a modern demokráciába." Szerinte a jobboldal vezetője ilyenre semmi készséget nem mutat, a baloldal vezére pedig kiszolgáltatta magát pártja bizonyos köreinek. Mindezek alapján "az írástudóknak is megvan a felelősségük". "Milyen mondatokra volna szükség?", teszi fel a kérdést. "Először is, a saját oldalunk iránti kritikusabb mondatokra. (...) Másodszor, a másik oldal iránt több empátiát tanúsító mondatokra." Mindezekkel a törekvésekkel, felvetésekkel egyet lehet érteni. Tartok azonban attól, hogy Kis János kevésbé kísérte, kíséri figyelemmel a Fidesz politikai célkitűzéseit, központosító törekvéseit és a hozzá közel álló média hangvételét. Mindazokkal, akiknek nézete eltért a központi koncepciótól, akik volt testvérpártjukból, holdudvarukból kritikai észrevételt bátorkodtak tenni, megszakították kapcsolatukat, kizárták őket a jobboldali médiából, és az "ítéletvégrehajtók" mindent megtettek ellehetetlenítésük érdekében. Ennek fényében ki az a bátor konzervatív írástudó, aki követni merészeli Kis János fenti tanácsát? Azt csak remélni lehet, hogy ez az abnormális állapot lassan megváltozik, hiszen egy győzelemre törekvő demokratikus pártnak is szüksége lehet a kritikára. Talán még azt elfogadják, hogy aki nem osztja mindenben (!) nézetüket, az még nem ellenség, sőt: talán éppen hogy jó hazafi is lehet. Változás már azért is várható, mert kormányra kerülésük esetén elfogadottságuk a Kánaánt remélő nép körében valószínűleg csökken, és újból szalonképesebbekké válnak az akkor már népszerűbb (!) szólamokat hangoztató balliberális pártok.

Számos vonatkozásban hasonló gondolatokat fejt ki Lengyel László a Népszabadságban (Tájkép csata előtt, jan. 5.). Eszmefuttatásában ő is behatóan foglalkozik az MSZP és a Fidesz elnökének szerepével. Felvetése szerint "...ha az MSZP leveszi Gyurcsányt, a Fidesznek három-hat hónapja van, hogy valakit találjon Orbán helyett, illetve Orbán megtalálja saját utódját. A Fidesz nem indulhat friss MSZP-jelölttel szemben félfriss halként eladott Orbánnal. A megújulás és a kezdeményezés átkerülne a baloldalra. Mindez komoly belső feszültséget, utódlási várakozást okoz a jobboldalon." Nézete szerint "örömtüzek gyúlnának Orbán távozáskor és Áder, Navracsics, Pokorni, Stumpf, Szájer, Varga érkezésekor". Meglepő feltételezések. A szerző számos tényezőt nem vesz figyelembe. Először is azt, hogy a Fidesz valójában még mindig Orbán Viktor. A felsorolt személyek a Fidesz jeles politikusai, de egyiküknek sincs akkora ereje, befolyása, hogy Orbán Viktort egyáltalán visszavonulásának megfontolására késztesse, hogy a Fideszben és a jobboldalon elfoglalná Orbán Viktor helyét. Erre közvetlenül a legutóbbi választás elvesztése után lett volna lehetőségük. Ezt a nehéz időszakot azonban Orbán Viktor átvészelte. Most, amikor pártja soha nem látott népszerűséget, ellenfele pedig népszerűtlenséget ért el - melyet Orbán Viktor természetesen saját sikerének könyvel el -, hogyan képzelheti el azt bárki, hogy ennek a fényében a Fidesz elnöke átadja a párt vezetését és a feltehetően megszerzendő miniszterelnöki széket valamelyik párttársának? És hová vonulna vissza? Valamilyen másodrangú tisztségbe? Ennyire lebecsüli Lengyel László a Fidesz elnökét és pártját? Miért gondolja azt, hogy az MSZP-nek javasolt elnökváltást automatikusan hasonló változásnak kellene követnie a Fideszben is? Gyurcsány Ferenc esetleges távozását a Fidesz saját győzelmének fogja tekinteni, amit semmiképpen nem azzal kíván "kompenzálni", hogy Orbán Viktor helyett új miniszterelnök-jelöltet keressen: ehhez a baloldali óhajok messze nem elégségesek. Jelenleg ugyanis a válság jelei az MSZP-t és nem a Fideszt fenyegetik.

Solymosi Frigyes