"A hálás haza csikkadományai"

Az alábbi szöveget Nagy Bálint felkérésére, az általa berendezett Petri-emlékszoba falára írtam. Tartalma szerint azonban, mintha válasz lenne Károlyi Csaba A Petri-mítosz vége című írására (ÉS, 2008/1.), amelyet december 22-én természetesen még nem ismerhettem.

Deák Ferenc szobrának avatásán, 1887-ben Ferenc József is megjelent, Rudolf trónörökössel együtt. Petőfi Duna-parti szobrának avatásán, 1892-ben a király nem volt jelen, sőt ismereteim szerint nem volt ott Erzsébet királyné sem, holott ő közismerten kedvelte a magyarokat, s ráadásul költői lelkületű hölgy volt, aki maga is írt verseket Heine modorában. Ez a távolságtartás azonban érthető, hiszen Petőfi fel akarta akasztatni a király kollégáit, sőt rokonait is, nyíllövéshez pedig nem talált magának jobb célpontot a király székénél. De vajon Petri temetésén, 2000-ben miért nem volt jelen az akkori Fidesz-kormány egyetlen tagja sem? Miért nem volt jelen hivatalból a kulturális ügyek minisztere, Rockenbauer Zoltán, akiről ráadásul köztudott, hogy ellentétben elődeivel és utódaival, a művészetet szerető és értő ember. Petrinek, ha arról a bizonyos viharfelhőről, amelyen Maya és Sára várta, végignézhette volna a saját temetését, valószínűleg fel se tűnt volna a kormányzati protokoll hiánya. De mi, túlélők, úgy éreztük, egy tisztességes kormány nem tehetné meg, hogy oda se dugja az orrát, amikor a korszak legnagyobb költőjét temetik. Ráadásul olyan emberek voltak kormányon, akiket Petri korántsem akart lenyilazni, ellenkezőleg... Olyan emberek, akik tizenöt évvel korábban úgy jártak az előadóestekre, amelyeken Vallai Péter Petri betiltott verseit szavalta, mintha forradalmi népgyűlésre járnának. Sőt, ha Petri intelme szerint, belegondolunk, arra is jártak, amennyiben az egy négyzetméterre jutó besúgók számából indulunk ki. A Kossuth-díjat Petri 1996-ban kapta meg, azaz a Horn-kormány idején, és az átadáskor, felteszem, kezet is rázott a kormányfővel, aki ezt a maga részéről 1988-ban aligha tette volna meg.

Senki ironikusabban nem szólt a majdan bekövetkezhető veteránromantikáról, mint Petri például a Ha az ember című versében: "Szeretnék Pákozd, Isaszeg után / a Honvédmenhelyen / egy poloskamentes vaságyat". Amikor mindannyiunk legnagyobb meglepetésére a rendszer tényleg összeomlott, semmitől sem ódzkodtunk jobban, mint hogy kis úttörőknek meséljünk a daliás időkről, és hogy utcákat nevezzenek el friss halottakról. De azért ami bekövetkezett... Mára kiderült, hogy a rendszer ellenzéke kizárólag KISZ-titkárokból, pártközponti tisztviselőkből és állambiztonsági tisztekből állott, akik halált megvető szorgalommal dolgoztak azon, hogy a létező szocializmust félig létező demokráciává és kétharmadig létező piacgazdasággá változtassák át. Továbbá olyanokból, akiknek keresztény-nemzeti meggyőződésüket annyira titkolniuk kellett, hogy inkább ki se nyitották a szájukat, vagy - az álcázás magasiskolája - különféle párttisztségekben dekkoltak. Csak éppen a demokratikus ellenzéknek nem volt semmi szerepe, az talán nem is létezett. Esztéta hívei Petőfiről is kimutatták, hogy a családi és a tájlíra nagy megújítója volt, a forradalmi verseivel csak szerepet játszott. Petri az indulásakor volt a legjobb, amikor újraértelmezte a költői én és a költői tárgy viszonyát. Ehhez a poétikai fordulathoz képest a politikai versei, amelyeknek a kedvéért százak és százak gyűltek össze kultúrházak lepusztult előadótermében, visszatérést jelentettek egy hagyományos költői attitűdhöz.

Hát nem! Csakazértis: "Akasszátok fel a királyokat!" meg: "Nekem robbanékony a természetem, / máris bizsereg az ütőszegem".

2007. december 22-én, egy nappal a halhatatlan Sztálin 128. születésnapja után.

Kőszeg Ferenc