Képviselők felelőssége

VISSZHANG - LII. évfolyam 2. szám, 2008. január 11.

Kiváltságaik és javadalmazásuk

A közelmúltban élénk vita alakult ki az Országgyűlésben, az írott és elektronikus médiában a képviselők javadalmazásáról, számlaadási kötelezettségéről, valamint a képviselőség és a polgármesterség egyidejű betöltésének kérdéséről. Nyilvánvalóan, hogy azokat a polgártársainkat, akik képességüknek vagy jó szerencséjüknek köszönhetően a parlamentben az ország sorsáról, százmilliárdok elköltéséről döntenek, azokat méltóképpen meg kell fizetni, nem beszélve azokról, akik különböző kormánytisztségeket töltenek be. Amikor a képviselők szóvá teszik, hogy fizetésük mennyire elmarad a többi európai államban dolgozó kollegáik illetményétől, nem szabad eltekinteniük attól, hogy ez az érv csaknem minden foglalkozási ágban érvényes, ott is, ahol a dolgozók szintén nem nyolc órában végzik munkájukat!

Ha erről a kérdésről őszintén akarunk beszélni, érdemes tisztáznunk, kik mennek el politikusnak, és mennyire áldozat ma képviselőnek lenni. Hazánk szempontjából kétségkívül az lenne a legideálisabb, ha az ország vezetői, döntéshozói, a legkiválóbb, a legfelkészültebb emberek közül kerülnének ki. Megítélésem szerint - a politikai elit manapság divatossá vált elmarasztalása ellenére - minden párt élcsapatában, vezetésében voltak és vannak kiváló és megfelelő adottsággal megáldott emberek. Tudomásul kell azonban vennünk, hogy - ellentétben a nyugati demokráciákkal - a mi politikusaink nem járták végig a pártpolitizálás különböző fokozatait, nem volt alkalmuk, lehetőségük, hogy kellő tapasztalatot gyűjtsenek: fiatalon egyből vezetői pozícióba, az élcsapatba kerültek. Nem lehet csodálkozni azon, hogy időnként kapitális kommunikációs baklövéseket követnek el, és a váratlan vereség elviseléséhez sincs meg a kellő élettapasztalatuk és "immunitásuk".

Mennyire érvényesül a kiválóság követelménye a "mezei" képviselők esetében? Kik azok, akik a jelöltségért, a mandátum megszerzéséért időt, fáradságot és sok esetben az anyagiakat sem sajnálják? Az mindenesetre a legritkábban fordul elő, hogy a szakmájukban élenjáró, eredményesen tevékenykedő értelmiségiek (orvosok, ügyvédek, kutatók stb.) a képviselőségért otthagynák pályájukat. Ugyanez érvényes a sikeres (nagy)vállalkozókra, az ügyvédi irodák tulajdonosaira is, hacsak nincsenek mögöttük őket helyettesíteni képes szakemberek. Természetszerűen elsősorban olyan ambiciózus emberek törekednek a képviselőségre, akik számára ez kiugrási lehetőséget jelent. Ha a Teremtő megáldotta őket jó kommunikációs készséggel, képesek pártjuk téziseit a közvélemény számára is továbbítani, akkor semmi nem akadályozhatja meg, hogy - saját szakmájukban maradva soha el nem érhető - országos ismertséget, támogatóik körében pedig megbecsülést vívjanak ki. A közzétett adatok birtokában úgy tűnik, ez a tisztség sokuk számára anyagilag sem tekinthető rossz választásnak. Nem beszélve arról, hogy bizony számtalan esetben előfordult: politikussá vált polgártársaink "szerény" vállalkozásainak pályázata magas szinten előnyben részesült. Más kategóriába tartoznak, akik meggazdagodásuk érdekében különböző törvénytelenségektől sem riadnak vissza. Nem hagyható szó nélkül, hogy számos képviselő változatlanul megtartotta régi közalkalmazotti állását. Hogy ezt teljes vagy csak fél fizetésért teszik, arról nem szól a fáma. Az azonban biztos, hogy egyik beosztásuknak sem tudnak maradéktalanul eleget tenni. Hogy ez mennyiben etikus, arról bizony lehetne hosszasan értekezni. És nyilvánvalóan a nagy felelősséggel járó polgármesterséget sem társadalmi munkában végzik.

Mindezek fényében aligha állíthatja bárki, hogy a politikussá válás, a képviselőség valamiféle (anyagi) áldozatot kívánna azoktól, akik erre adták a fejüket. A parlament széksoraiban ülők munkáját figyelve talán még azt is leszögezhetjük, hogy képviselőink nem jelentéktelen része alig felel meg azoknak a kiválósági követelményeknek, amelyeket joggal elvárhatunk azoktól, akik az egész ország sorsát befolyásoló fontos kérdésekben döntenek. Figyelembe véve hazánk gazdasági helyzetét, és a politika és a politikusok jelenlegi hitelét, meggondolandó, hogy egyeseket - nem csekély számban - csupán azért jutassunk a parlamentbe, hogy ott jelenlétükkel (és nem távollétükkel!) képviseljenek bennünket, hogy néhányan, csupán követve a pártvezetés, a frakció utasításait, szavazáskor nyomogassák a gombokat. Meggyőződésem, hogy az Országgyűlés munkájának hatékonysága semmivel sem lenne rosszabb, ha a közvélemény által már rég óhajtott képviselőszámot legalább százzal csökkentenék. Nem lett volna ildomos, ha a népszavazást kezdeményező pártok erről is megkérdezik a nép véleményét?

A társadalomban egyébként nem az okoz visszatetszést, ha a képviselők munkájuk fontosságának megfelelő díjazásban részesülnek, hanem sokkal inkább az, hogy - ellentétben minden más állampolgárral - számlaadási kötelezettség nélkül vehetnek fel egyáltalán nem kevés költségtérítést. Akkor, amikor az egymást követő kormányok másról sem panaszkodnak, milyen nagy kárt okoz az országnak a feketemunka, a nyugtaadás elmaradása. Amikor oldalas hirdetésekben hívják fel a lakosság figyelmét a számlák megkövetelésére. Kívánatos lenne, ha a honatyák saját maradék reputációjuk megőrzése érdekében mielőbb felmentenék magukat ettől a kivételezettségüktől, sajátságos "képviselői mentelmi joguktól". Mindezekhez kapcsolódva érdemes a polgármesterség és a képviselőség összekapcsolásával is foglalkozni. A politikusi pályára lépők sem szuperemberek, akik képesek több, egész embert kívánó feladatot ellátni. A rendszerváltozás előtt tanúi voltunk annak, hogy egyes politikailag aktív, elkötelezett polgártársaink valósággal halmozták a fontosabbnál fontosabb funkciókat, nyilvánvalóan egyiknek sem eleget téve. Ha megszüntetnék, hogy a két fontos tisztséget ugyanazok a személyek töltsék be, akkor a parlamentből kimaradtak számára is új lehetőségek nyílnának. A kiváló Karsai képviselő-polgármester úrnak és társainak továbbra is lehetőségük lesz, hogy bármelyik tisztségüket megtartva tanácsokat adjanak utódaiknak, és továbbra is mindent megtegyenek városukért, az országért.

Solymosi Frigyes

A szerző további cikkei

LXII. évfolyam, 1. szám, 2018. január 5.
LXI. évfolyam, 46. szám, 2017. november 17.
LXI. évfolyam, 39. szám, 2017. szeptember 29.
Élet és Irodalom 2024