Lelkek és nem lelkek Tatárszentgyörgyön

Akinek napjainkban nem enged nyugodt álmokat a kígyótojás problémája, és meg szeretne érteni valamit abból, hogy milyen hangulati atmoszférában került a történelem porondjára a Harmadik Birodalom, és milyen lehetett az (az ún. weimarizálódás), amikor a mindennapok problémáinak megoldásában a demokratikus intézményrendszer és a kormányzat erőinek megroppanásával a csőcselék ragadta magához a kezdeményezést, az menjen el azokra az alkalmakra (hátha tud is ott valamilyen ellensúlyt képezni), ahol a magyar Majomparádista Gárda és az általa egybetrombitált szellemi és lelki huligánok rendeznek felvonulást. Álljon oda e ma még zöldfülű paramilitáris operettfigurák alakzata mellé, próbáljon meg átsétálni az általuk birtokba vett köztéren (ahonnan gallérjánál fogva rángatnák el, ha váratlanul meg nem kérdezné tőlük, köztük egy nagypapa korú pelenkástól, hogy nem szégyellik-e magukat), és nézzen végig alig stilizáltan nyilas karszalagos hacukájukon (a leggyalázatosabbat talán éppen a kálvinista Debrecenből érkező őrseregesek viselik). Erre volt lehetőség az elmúlt advent havában Tatárszentgyörgyön, ahol az említett társaságok mintegy háromszáz, négyszáz tagja mutatta be a "vidék közbiztonságáért" jelszóval palástolt cigányriogató, virtigli neonáci performanszát. Aki hallotta a szentgyörgyi főtéren aljas szellemiségtől bűzlő rikácsaikat (Bíber József szubkultúra-biológus és gettószakértő, civilben Fidesz-közeli "Jobbik"-alelnökkel az élen), az egyetlen pillanatra sem maradhatott kétségben igazi szándékaik felől.

Lélekszomorulást Tatárszentgyörgyre azonban nem csak a gárdista félnótások hoztak ezen a napon. A gyarlóság képében settenkedő rettenet ott volt önmagától is. És ne kapkodjunk! Nem az állítólag disznót lopó cigányok településrészein sátorozott, hanem az Isten házában.

A szóban lévő vasárnapon érdekes gyülekezet indult a "cigánynegyed" felől a Leírhatatlan Nevű tiszteletére épített helyi római katolikus templomba. Természetesen nem azért, hogy elvégezzék az üdvindividualista ego megkívánta aktuális szakráltechnikai testmozgásokat, hanem az istentisztelet legnemesebb értelemben vett politikai teológiai áldásaiért. Némelyek talán fanyalognak majd e kijelentés olvastán, de ne felejtsék: az evangélium a maga bölcsős-karácsonyos hőskorában - amikor még nem kasztrálták szemétdomb sem tűrte ópiummá (ahogy a zseniális Marx fogalmazott), és nem transzformálták a kegyes keresztény kedélyállapot háziáldásos kalendáriumokból kikandikáló pészmékerévé - igazi politikum (is) volt. Úgy, amint meg is vagyon írva: "És nagy örömük lesz a szenvedőknek az Úrban, és a szegény emberek vígadnak Izráel Szentjében" (Ézsaiás 29,19); és "Áldott az Úr, Izráel Istene, hogy meglátogatta és megváltotta az ő népét", "hogy megszabadulván a mi ellenségeink kezéből" és "mindazoknak kezéből, a kik minket gyűlölnek", "félelem nélkül szolgáljunk néki" (Lukács 1, 68; 71; 74).

A szent helyhez igyekvők között voltak hitvalló cigányok (ajkukon és szívükben a "Megáldottál, megváltottál, / Országodba befogadtál" versusokkal, amelyekre az örök advent eljegyzettjeiként minden valószínűség ellenében is felcserélték himnuszuk "megátkoztál meg is vertél, /örök csavargóvá tettél" záró sorait); voltak közöttük a templomos világot soha megszeretni nem tudó, oda mindeddig nem invitált cigányok és nem cigányok, és voltak közöttük hitvalló a-templom-teisták is, akiket egy-egy nagyszerű műalkotás (mint mondjuk a már idézett evangélikus papfi, Ingmar Bergman művészete) előbb hoz kapcsolatba a Szentségessel, mint hárommegyényi bazilika. Az ad hoc módon egybeszerveződött eklektikus közösség egy dologban azonban megegyezett: e vasárnapon valamennyien bizalmat szavaztak a Szentléleknek. Hátha történik ott valami, e szentnek nevezett, tüskés hegyes épületben; hátha megtörténik a csoda, és a náci agresszió rémét felfestő puskaporos ügyben sikerül a népek Istenének ikonjával fémjelzett rangra emelni a cigány emberi méltóságot. Elvégre mégiscsak advent van!

Mentek hát nagy reménységgel és igaz igyekezettel. Különösen azok reménykedtek, akiknek ismerősei, rokonai már sötét hajnalban úgy döntöttek: e napot Tatárszentgyörgynél biztosabb körülmények között adventezik át. Mentek a magát Krisztus misztikus testének tudó, kegyelemközvetítő egyház helyi fellegvárába, ahol az Örök Főpap képviselteti magát, aki nemcsak a hozzá igyekvőket szokta hívogatni ("Jőjjetek én hozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és megterheltettetek, és én megnyugosztlak titeket", Máté 11,28), de keresi azokat is, mint a példázat asszonya az elgurult pénzecskét (Lukács 15), akik az ellenkező irányba csatangolnak, és megkerülhetetlen missziói feladatul adta még apostolainak is, hogy igyekezzenek mindenkit az evangélium tanítványává tenni, az örömhírrel pedig előálljanak "alkalmatos [és] alkalmatlan időben" (II. Timótes 4,2).

Alapvetően biztató is volt minden. Nemcsak az indulás előtti kávé volt finom, és nemcsak a "Gelem, gelem" (a. m. "Mentem, mentem") kezdetű másik himnusz zengett szépen menet közben (a Hír TV szerint persze ez ugyanolyan ricsaj volt, mint a magyar újnácik csörömpölése később), de a templom ajtajában is kedves volt a recepció. Valaki, akiben egyesek vágyvezérelt reményei Balogh László "plébániai kormányzó"-t vélték felismerni, kézfogással várta az érkezőket.

Ültünk már vagy félórája a templomi padokban, amikor merengeni kezdtünk: biztos, hogy a menet végén érkezők azért nélkülözték a kormányzó úr kézfogásos nyájasságát, mert - amint eladdig gondoltuk - a derék miniszter (minister verbi divini, az Úr Igéjének robotosa) a szent szolgálatért sietett el fohászkodni, és hercig akkuranciával akarja magára ölteni az ő Urának követéhez legszebben illő papi díszt? Belefér, mondták a beavatottak. A paptanban járatosabbak pedig kis teológiai fejtágítót is rendeztek (valamivel csak el kellett csapni az ájtatos időt), magyarázván a Katolikus lexikon alapján a felszentelt sacerdosra terhelődő roppant felelősség kijelölte "bemosakodás" szentségi összefüggéseit: hite szerint az ő kezei szavatolják az emberiség javát kereső golgotai áldozat naponkénti megújítását; "Krisztus helyett jár követségben" (II. Kor 5,20), "Isten titkainak osztogatója" (I. Kor 4,1), a lelkek orvosa, tanítója és vigasztalója ő, aki Krisztust hozza közel hozzájuk, és őket pedig Krisztushoz emeli. Csupa fránya dolog!

Az idő azonban csak haladt, az istentisztelet viszont sehol, nem szólva a hamarosan érkező gárdistákról (különösen, hogy a templom távol is van a cigánykörlet biztosabb világától). Egyszer persze minden véget ér. Mint most is. Ahogy a "király új ruhája" körüli emlékezetes disputában, úgy koppant a szentgyörgyi templomban is a felismerés (igaz, csak halkan, és inkább szégyenkezve, mint osztentatíve): amire vártak, a plébános úr megjelenése és áldásmondása elmarad. Egyesek egyenesen arra véltek következtetni, hogy Balogh kormányzó úr bizony megszökött. Csalódásuk néhány nap múlva országos botránnyá is dagadt: a formális igazság egyértelmű birtokát élvező plébános fellengzős-kioktató hangnemben tiltakozott a televízió képernyőjén is elhangzott feltételezés ellen, és külön közleményben tudatta, hogy a tízórás rendes, helyi miséjét követően a következő szolgálatára azonnal a szomszéd faluba sietett, és ő így bizony nem is lehetett a tizenegy óra magasságában templomához érkező helybeli cigányok és a szolidaritás végett hozzájuk látogató vendégeik kézfogásos invitátora. (Kis kitérő erejéig hadd jegyezzem itt meg, hogy teljes mértékben osztom ugyan György Péter felháborodását [ÉS, 2007/50.], a jeles antifasiszta a szörnyebbikes és majomketreces rondálkodás várható jelentőségét valószínűleg ugyanúgy eltúlozza, mint azt is, hogy "pár romától eltekintve nem is volt ott senki Tatárszentgyörgyön". Volt! Ha az elvárható minimumhoz képest is csak szégyellnivalóan kevesen, de igenis voltak, voltunk ott néhányan. És hitem szerint annyian mindig is lesznek az ilyen helyeken, távolban vagy közelben, végül is majdnem mindegy, hogy a köztársasági köz lelkiismeretének, de talán leginkább is a putrik világát csak a bazsarózsás túrák koreográfiájára emlékeztető wellness-elemként meglátogató köztársasági elnökünknek esetről esetre elmagyarázzák, hogy mi a kötelessége e hazában.)

Balogh László plébános kihirdetett állítását természetesen senki nem vonhatja kétségbe. Mint ahogy azt sem, hogy a szentgyörgyi templomhoz érkezők - elvégre továbbra is advent volt - a bejáratnál az ő kezét vélték megérinteni. Nem vonhatjuk kétségbe azonban azt sem, hogy a közszolgáló egyház plébánosa az immár általa is megerősített tények értelmében nem kapott olyan mennyei útmutatást, hogy ezen a napon - mondjuk hazatérve a hamarosan befejeződő hivatalos szolgálati útjáról - pasztorális tekintélyével azokhoz siessen, akik félelmek között várták a következő órák fejleményeit, és a papi stallum spirituális tekintélyével prédikálja el a település lakói számára, hogy Urának evangéliuma szerint mely úton nem szabad semmilyen körülmények között sem keresniük a nyájban és/vagy környékén elszilajult problémák megoldását (bár ha egyelőre csak ellentmondásos értesülések hallhatóak is arról, hogy egyáltalán léteznek-e a falu cigány és nem cigány lakói között jelentősebb ellentétek). Mintha azonban ilyen igék a tízórás mise alkalmával sem hagyták volna el ajkait! És nem kételkedhetünk abban sem, hogy Balogh plébános úr nem üzent aggályos szeretettel a templomába érkezőkhöz (plébániai kormányzóként csak értesült tervezett jövetelükről!), hogy jönnének-e egy kissé később, vagy megvárnák-e őt békességgel a templom biztonságában ("mert Te vagy az én menedékem, s erős tornyom az ellenség ellen", Zsoltárok 61,4), hiszen siet ám ő, és legtöbb másfél óra múlva már ismét templománál lesz, amint megtanulta azt Habakuk prófétától: "Őrhelyemre állok, és megállok a bástyán, és vigyázok, hogy lássam, mit szól hozzám" (2,1.) a Seregek Ura, vagy amint éppen legutoljára is láthatta prágai kollégája, Miloslav Vlk érsek zsidó temetőt neonáci randalírozóktól saját testével védő robusztus helytállásában.

A törzsi-kultikus aromától penetrált honi gyepűn egyelőre azonban nem a prágai példa tájolja a papi és az egyházias identitást. Hiszen lehet-e csak véletlen, hogy a rendszerváltás óta közigazgatási és fizikai atrocitásokban is előszédelgő cigányellenesség, romák és nem romák között fel-fellobbanó (és rettenetes perspektívákkal fenyegető) konfliktusok helyszínein az egy Iványi Gábor metodista lelkészen kívül soha egyetlen közszolgáló egyházi embert még nem láttunk? És bár továbbra sem vonnánk kétségbe Balogh kormányzó mennydörgő tiltakozásban kifejezett igazát, a gyanú szilárdan mocorog bennünk, hogy ő és társai ilyesféle helyzetektől való disztingvált distanciáját sajátos látomások vezérlik: az arról vallott tiszta bizonyosság, hogy az országban és a plébániás körletekben vannak lelkek, és vannak nem lelkek, és hogy a mostani ügy adventes templomjárói ez utóbbiak bugyrába soroltatnak a kormányzó úr nagy fene igazságában.

Jákób ősatyánk pusztai vándorlása óta ismerjük (lásd I. Mózes 28), hogy a fejpárnaként választott nyomorult kőoszlop is templommá válhat, és hivatásosok nem ismerte út nyílhat az égi titkok felé. Hogy olvasták-e valaha is e történetet a tatárszentgyörgyi templom tiszteletes nem látta látogatói, vagy "csak" az adventi Lélek jelentette ki magát ekként bennük, nem tudjuk. A lelkek pásztorát távollétében is odaálmodó nyáj iránti érdektelenségben kőrengeteggé paptalanult falak között mindenesetre felkent szolgák születtek ("Mert mondom néktek, hogy Isten eme kövekből is támaszthat fiakat Ábrahámnak", Máté 3,9), akik hirdetni kezdték a Szentséges csodálatos politikai evangéliumát. Elkérve valamilyen liturgiás könyvet az érhetően zavarban lévő templomszolgától, baranyai cigány asszony imádkozott és vezette a liturgiát, Kolompár Orbán, az Országos Cigány Önkormányzat (OCÖ) elnöke pedig hiteles főpapként celebrált: reményét fejezte ki, hogy ebben az országban a jó akaratú emberek szeretet- és békevágya felül tud kerekedni a gyilkos eszmék hujjogóin, üdvözölte a "béke egységében" jelenlévőket, és áldást kért a nemtelen indulatokkal érkező gárdisták lelki üdvéért. (A Hír Tv tejfelesszájú, de máris éretten agresszív tekintetű és szemtelenül tolakodó "tény"-riportere, aki valami egészen más "tény" iránt kíváncsiskodott, úgy tudta, hogy az áldáskérésre "állítólag" került sor. Nos, nem állítólag, hanem minden jelen lévő számára hallhatóan.)

Az istentiszteletről távozóban némelyek halványan vagy éppen harsány lendülettel imbolygó szakráltechnikusi ("papi") sziluetteket véltek felismerni a templom környékén. A kompániában ott volt többek között az esztergomi bazilika hétpróbás szózsonglőre is, aki éppen a minap magyarázta el egy Friderikusz Sándornak adott katekétikai órán (éspedig sikerrel, mily furcsa sikerrel is!), hogy mennyire bagatell az ő közszolgáló (de az ám!) egyházának szélsőségekkel való kokettálásáról még érintőlegesen is értekezni (az izbégi templomból napokig-hetekig kikandikáló, és mostanság talán már csak valamelyik mellékkápolnában rejtegetett töméntelen "őskeresztény" árpádsávosból a máskülönben virtigli riporter valahogy elmulasztott felkészülni), és hogy miként tette is a világi hatalom kétezer éven keresztül kihasznált, szerencsétlen lábtörlővé a katolikus kereszténységet. Távolról, de ott integetett aztán a jeles ökumenikus falkában a "Jobbik"-közeli Fidesz ekklesiálideológusa (a Názáreti Jézus anyját legutóbb palesztin nővé átprogramozó, "magunk-magukfajtá"-zó Morvai Krisztinával Brüsszelt kódorgó) Balog Zoltán református lelkész is. Mert elítél ő ugyan minden rasszizmust, etnikai alapú kirekesztést (és ezt el is hiszem neki!), és erről pártja helyett közleményt is kiad, hiszen a képernyő előtt szenvedve "el voltunk-vagyunk határolódvá"-zó kígyónyelvű főnöke csak nem érhet rá ilyenre, de azért ha már itt tartunk, magyarázta a képviselő úr az ország házában, akkor beszéljük meg azt is, hogy "a többségi magyar is kerülhet kiszolgáltatott helyzetbe a roma kisebbségekkel szemben", és ha pedig már Sólyom humánaktivistához is elverekedte magát, akkor vele mégis inkább a főproblémáról beszélne: a tévészékházat ostromló és a Kossuth téren zsidózó csőcselék árnyékában kormányt buktatni szándékozók "anyagi, jogi, erkölcsi kárpótlásá"-nak kérdéseiről.

Mint értesülhettünk róla, az ombudsmanok felszólították a köztársasági elnök urat, a többi közjogi méltóságot és a politizáló elitet, hogy világos szavakkal foglaljanak állást a gárdisták tevékenysége ügyében. "Közszolgáló" egyházainkra még véletlenül sem gondoltak. Pedig ha csak egyszer, egy akarattal nyilvánítanák is e testületek istenellenes vétekké a rasszista gárdamajomkodást, Tatárszentgyörgyön és egyebütt húsz-harminc, ma még kígyótojásnyi ember sem tapsolná meg a sátáni igéket, és gárdatagnak lenni is nagyobb szégyent jelentene. Az említettek ezt azonban nem teszik meg.

Tudjuk, hogy miért.

Majsai Tamás