A közművelődés védelmében

VISSZHANG - LI. évfolyam 48. szám, 2007. november 30.

Szinte hallom a viszonkérdést: Miért kellene a közművelődést - vagy a művelődési - házakat védeni? Hiszen nem bántja őket senki.

De igen! Van egy álracionális, hamisan modernkedő felfogás, amely szerint az egész idejét múlta, ma már nincs rá szükség, a modern technika (számítógép, internet) mindenkihez elviszi a kultúrát, aki akarja. Sőt káros, mert a "kommunisták" találták ki. Ez is valami "átkos" maradvány, rosszul megépített, ósdi és csúnya a házak, amelyektől épp az a nép fordul el, amelynek építették.

Sajnos ez a felfogás gyakran kapóra jött a politikának, minden lehetséges oldalon. A művelődési házak lekommunistázását először egy ifjú fiatal demokratától hallottam 1989-ben, hogy aztán 1990-ben egy magyar fórumos népművelő képviselőtársammal közös parlamenti felszólalásban tiltakozzunk ellene. Azután is újra meg újra előkerült. Többnyire az áll mögötte, hogy az éppen ott lévő közművelődési intézményt jól el lehet adni - mondjuk autószalonnak -, és már jelentkezett vevő is.

Most is él ez a gondolkozásmód. Legutóbb például az Oktatási és Kulturális Minisztérium egyik tisztviselője nyilvánította ki (és ez a szakma tudomására jutott), hogy a közművelődés szót felejtsük el, mondjunk helyette a "kulturális szolgáltatást", mert ez a "korszerű". És ezt látszik alátámasztani a velencei biennálé immár díjnyertes magyar "film-esszéje" (a szerző jelölte meg így a műfaját). Címe Kultúra és szabadidő. Egy Bécsben élő magyar származású fiatalember, Andreas Fogarasi alkotása. Hat budapesti művelődési házat mutat meg kívülről és belülről, majdnem kizárólag üresen, látogatók nélkül. Így persze elég sivár látvány, különösen, ha az épületet ötven évvel ezelőtt építették, és azóta nem tatarozták. Vagy ha a nagyterem széksoraiban nem ül senki, a berendezés régimódi és fel-felfeslik a kárpit. Az index.hu például a következőképpen jellemezte a mű hangulatát: "Üres széksorokat pásztáz a kamera, miközben a padló recsegése hallatszik. Barokkos gipszstukkó mellé felszerelt hangszórót láthatunk hosszasan, háttérben csönd. Egy elmosódott alak lép ki a (...) házból..." A beállítás tehát nagyon is tudatos, és csakis negatív következtetést lehet belőle levonni.

Maga Fogarasi többször is úgy nyilatkozott (legutoljára Friderikusz műsorában), hogy ő elsősorban egy elavult építészeti és berendezés-kultúra, valamint a mai ember között létrejött feszültséget akarja bemutatni. A biennálé zsűrije ezt megértette, és jutalmazta. Ha csak ezt nézzük, egyértelműen örülhetünk a díjnak. A közönség azonban - Velencében is, idehaza is ezt tapasztaltam - nem egészen értette, vagy amit értett, az nem érintette meg. Két nap alatt négyszer tértem be a magyar pavilonba fél-fél órára, és egyetlen nézővel sem találkoztam. Miközben az orosz pavilon videoalkotásáért hosszú sorba kellett állni.

Fogarasi munkája tehát önmagában joggal kapott elismerést. Nincsenek azonban eléggé eldolgozva a szálak, hogy nagyobb összefüggésben, a mi számunkra, a magyar kultúra helyzetének kiemelt elemzéseként hogyan kell értelmeznünk.

Két dolgot szeretnék mondani egészen halkan, aztán még egyet hangosabban. Az első. Félrevezető, ha a "régi dizájn - mai ember" ellentétét csak a művelődési ház példáján mutatjuk be. Tudnék mondani középületet, templomot, üzletet, vendéglőt, lakóházat bőségesen. Akkor aztán igazán elfilozofálhatnánk a problémáról, és nem csak a kultúrházakat állítanánk pellengére. A másik, hogy valamennyi intézmény, így a kultúrházak belsejét is kétféleképpen lehet levideózni. Úgy is, hogy üresek, úgy is, hogy tele vannak.

Valaha sokat jártam a művelődési házakban, a videoesszében bemutatottakban is. Néhányszor az elmúlt években is megfordultam bennük. Persze többnyire amikor tele voltak. De tanúsíthatom, hogy gyakran van így, és ilyenkor egészen más képet mutatnak, mint a filmen. Vagy a nagyterem volt tele, mert színdarabot, táncot néztek, zenét, előadást hallgattak - és nemigen figyeltek a dizájn maradiságára meg a kárpit kopására. Vagy a kistermekben volt néptáncpróba, nyugdíjas összejövetel, esetleg vitadélután. Ilyenkor sem a halálba hulló alkony képét mutatták, hanem az eleven életet.

Van azonban egy ennél is súlyosabb ellenvéleményem, és ezt mondom hangosan. A videoesszé szerzői és kurátorai helytelen körítést, rossz ideológiát adtak a műhöz. Ezzel már vitatkozni kell. Ez az ideológia megjelent az itthoni újságokban is (sőt vita volt róla), majd ott volt a magyar pavilonban forgalmazott prospektusban és könyvben, magyarul meg angolul. A kulcsmondat a következő: "A kultúrházak megjelenése és tevékenységük virágzása az elmúlt politikai rendszerhez kötődik, legalábbis Magyarországon, ahol az állam egyik alapvető feladatának tartotta a kultúra demokratizálását... A kultúrházak a szociális és kulturális perifériához tartoznak. Az Idő vonatkozásában pedig Magyarország kommunista múltjához, amely bizonyos tekintetben túlélte a változásokat."

Ezek a megállapítások elárulják, hogy a mű támogatói nem ismerik, sőt félreismerik a magyar közkultúra történetét, és természetesen hamis következtetéseket vonnak le belőle.

Részt vettem egy személyes vitán is a Magyar Művelődési Intézetben. Amikor ott a kurátor, Timár Katalin ugyanezeket mondta, azt kérdeztem tőle, hogy hallott-e már valaha is gróf Klebelsberg Kunóról. Merthogy őt ugyebár nem lehet kommunistának nevezni, és az elmúlt rendszerhez sorolni. (Mivel ő már az elmúlt elmúltja.) Nos, Klebelsberg a közművelődés megalapozását, a művelődési házak építését tartotta a legfontosabbnak Trianon után a magyar kultúrában. És hányat építtetett? Körülbelül kétezernyolcszázat. (Én már 1944 előtt is jártam többükben, így tanúsíthatom, hogy akkori tevékenységük mai szellemben megítélve is értéket adott a falunak.)

És hány működik ma? Körülbelül ugyanannyi. Bár a hetvenes években valóban még több volt. Számuk azóta csökkent, de nem szállt le a klebelsbergi norma alá.

Másutt is így van. Még a hetvenes évek végén folytattunk egy közös kutatást az USA-ban Illinois állammal, amely jól összehasonlítható a mi országunkkal.(Tízmillió lakosa van, egy nagyvárosa és sok a kisvárosi-falusi mezőgazdasági települése. Többségük angolszász amerikai.) Ott akkor éppen kétezernyolcszáz művelődési ház volt. És szinte kísértetiesen ugyanazt csinálták bennük, mint nálunk: a néptánccsoporttól a nyugdíjas klubig, a továbbképző tanfolyamtól a bálig, a színielőadástól a kerámiaszakkörig. Azóta nem volt közös felmérés, de az ottaniaktól tudom, hogy a helyzet nem változott.

Hasonló adatokról számolhatunk be Európa országaiból is. Nem igaz, hogy a "közművelődés" fogalma ismeretlen Európában, bár az indogermán nyelvek nem használnak műveltető módot a kultúra vonatkozásában. (Kultúra = művelés, művelődés = önmagunk művelése.) De nekik is van rá fogalmuk, csak meg kell beszélni. Én például a művelődéskutatók európai társaságában (CIRCLE = Cultural and Informational Research Centres Liaison in Europe) több ízben részt vettem ilyen terminológiai megbeszélésen.

Több kifejezés is használatos, például az önkéntesség (volunteering), aminek az EU-ban külön évet is szenteltek (2001-et).

Van azonban a mi nyelvünkhöz még közelebb álló megoldás is, a szociokulturális tevékenységek ("Soziokulturelle Aktivitäten, socio-cultural acitivities) terminusa. Német földön például nemcsak a keleti, hanem a nyugati részben is nagy számban léteztek kultúrházak. (A nyolcvanas években például éppen a CIRCLE német tagja, a Zentrum für Kulturforschung vitt el bennünket egy körútra Észak-Rajna-Vesztfáliába. Ugyanazt kellett megtapasztalnom, mint Illinois-ban: kitűnő művelődési intézményeket, a miénkéhez hasonló funkcióval, csak sokkal jobb felszereléssel. És nem hagyták abba. Ugyanazon intézet 2001-es tájékoztatójában (szerzője Thomas Molck) az szerepel, hogy az elmúlt húsz évben az eddigi művelődési házaknál nagyobb, többdimenziós intézményeket létesítettek Soziokulturelle Zentren néven. Számuk 2001-ben 435, a lakosság 56 százaléka fordult meg bennük. A látogatottság egyik oka, hogy bennük sokkal kevesebb pénzért lehet értékes kultúrához (színházi előadáshoz, koncerthez, mozihoz, kiállításhoz) jutni, mint a profi intézményekben.

Az intézmény egyáltalán nem a kommunizmus találmánya, hanem a felvilágosodásé. Az eszmélkedő polgári gondolkodás felismerte, hogy a "szellem napvilága" akkor jó, ha minden ház ablakán ragyog. Ehhez meg kell teremteni a lehetőséget. Nem elég csak deklarálni. A "képesség" mindenkivel vele születik, de nem mindenkiben válik "készséggé". Biztosítani kell, hogy mindenkiben kialakulhasson. Nem elég a "kulturális szolgáltatásokat" felülről megszervezni, olyan helyzetet kell teremteni, hogy maguktól igényeljék, és ne csak kérjék, de meg is ragadják a lehetőségeket.

Ezt az igényt a felvilágosodás polgársága indította el, de csakhamar kapcsolódtak hozzá a különböző társadalmi mozgalmak is. A szocialisták (owenisták, kommunisták, szindikalisták, szociáldemokraták), a szociálliberálisok és a keresztényszocialisták egyaránt. Amerikában például Jane Addams szerepét emelik ki, aki 1884-ben Chicagóban alapította az első művelődési centrumot (ma is áll), a különböző nemzetiségű bevándorlók számára.

Magyarországra sem Klebelsberg hozta, hanem az 1848 előtti reformnemzedék. Szemere Bertalan így ír angliai naplójában: "A clubok (casinók) itt hatalmas erkölcsi erőfészkek, mikben közügyek lévén a beszélgetés tárgyai, a leghanyagabbak, a legönzőbbek is részvevő polgárokká képződnek." Széchenyi István e szellemben alapította meg (a mágnásoknak) a Nemzeti Kaszinót, a polgárság számára pedig így épült meg 1843-ban az első magyar "művelődési ház", a Vigadó. De a gondolat nem áll meg a polgárságnál. Arany László írja a Délibábok hősében. "Elméje terhes újítási tervvel, / Szervezni kell társaságokat, / Alkotni kört, komoly cél s józan elvvel, / Nemesb irányú mulatságokat..." És még folytatja, hogy mit lehet szervezni: "felolvasó estélyt, tornaegyletet, népkört, népbankot".

Ugyanígy születnek meg Olaszországban a casa del popolók (amiket később Mussolini kisajátított). Franciaországban a már létező intézmények sorát André Malraux szélesítette ki. És így tovább minden közepésnél fejlettebb vagy fejlődő országban Japántól Brazíliáig. Sokféleképpen hívják őket: művelődési ház, népház, faluház, közösségi ház, ifjúsági ház, gyülekezeti ház, népfőiskola, klub, kaszinó, kör, társasági központ, olvasókör. Társulnak könyvtárral, sporttal (tornaterem, uszoda, pálya), színházzal, kiállítóteremmel, iskolával, kórházzal. Kell egy hely, ahol nemcsak egyetlen célra jönnek össze azt emberek, hanem hol erre, hol arra használják, hol kultúrára, hol szórakozásra, hol társas életre, hol komolyan "meghányni közös dolgainkat". Ahol az ösztönösség és tudatosság találkozik.

A cél világos. A kultúra - "magasabb" és "szórakoztató" formái egyaránt - ne legyen a felső rétegek privilégiuma, hanem jusson el az emberek sokaságához. Olyan formában, amely ugyanakkor közösséget is teremt, mivelhogy a kultúra bármely formájának valódi elsajátításához más emberekkel való kapcsolat is szükségeltetik. Csak akkor válik az egyén igazi sajátjává, ha a közösségben is megerősítheti.

Ezzel szemben áll az a modernnek, sőt poszt- vagy újmodernnek látszó vélemény, amely szerint mindez már a múlté. Az újmodernség tálcán nyújtja a lehetőséget, és minden mást feleslegessé tesz. Itt van a számítógép és az internet. Ma már nem kell sem kultúrház, sem kultúrközösség, de lassan könyv és színház sem, elegendő rákattintani, és mindenki mindent megkap magának.

Ez azonban így merőben téves. Ma is az az igazság, amit Sigmund Freud a telekommunikációs világkor hajnalán (vagy még azelőtt) elmondott. Nagyon nagy csoda, hogy veszem a telefont és felhívom rajta az ismerősömet New Yorkban vagy Tokióban. Az igazi csoda azonban az, hogy ha találkozom a szomszédommal vagy bárkivel, és a szavak útján jól megértjük egymást. A telekommunikáció új korszakot nyit, kiszélesíti az emberi tudás és kapcsolatok lehetőségét, de nem teszi feleslegessé a közvetlen kapcsolatokat. Sőt éppen fordítva, az új lehetőségeket az emberiség csak akkor tudja megemészteni, racionálisan alkalmazni, sőt egyáltalán túlélni, ha ennek megfelelő mértékben tudja új tartalommal telíteni a közvetlen viszonyokat.

A szociológiai és benne a szabadidő-vizsgálatok alátámasztják ezt. A szabadidőre a velencei filmesszé címében is hivatkoztak, de a rá vonatkozó nagy felmérésekről mit sem tudnak. Azt kellene tudniuk, hogy a telekommunikáció és az internet a nemzetközi vizsgálatok szerint nem a művelődési intézmények látogatóit csalta el. Ellenkezőleg, nagy részük változatlanul folytatja aktív kulturális voluntaritását. De kevesebbet bámulják "rágógumiszerűen" a televíziót.

A legutóbbi időben Amerikában két kiváló kutató - John Robinson (1999) és Robert Putnam (2001) - is összefoglalta a kutatások eredményeit, illetve Robinson maga is nagy terjedelmű reprezentatív szabadidő-felmérést végzett el (How the Americans Use the Time? - Hogyan használják az amerikaiak az időt?). Mindketten azt találták, hogy az internet terjedésének hatására a televízió fogyasztása csökken, nem a kulturális intézmények látogatottsága. A művelődési házaké pedig egyáltalán nem. Dora L. Costa (2004) pedig egyenesen azt emeli ki, hogy a társadalmi tőke ágazatai közül a "volunteering" a legéleterősebb, mert "a résztvevők száma nem csökkent". A közvetlen és a telekommunikáció, az internet és a művelődési ház között komplementer viszony van.

Nézzünk ezután a hazai számadatokat is.

A művelődési házak száma ma is háromezer fölött van. Az egész lakosság számára ők nyújtják a kultúrához való hozzáférés legnagyobb lehetőségét. 2003-ban a 14-70 év közötti lakosság 54 százaléka fordult meg bennük. (Moziban, színházban, múzeumban csak 30-40 százalék.) Ehhez hozzájárul az intézmény közelsége is: a művelődési házakat a lakosság közel kétharmada gyalog, további 15-20 százaléka biciklivel is fel tudja keresni, a fővárosban is.

Ezekben a házakban 1996-ban 6612 művészeti csoport, munkaközösség dolgozott 150 000 résztvevővel. Számuk 2003-ban 9279-re (180 000) emelkedett. Legtöbbjük fiatal vagy nyugdíjas.

A tanfolyamok, szakkörök, klubok száma ezer körüli, mintegy 300 000 közreműködővel. Az ismeretterjesztő rendezvényeké 33 ezer, a résztvevőké egymillió-háromszázezer. A műsoros esteké 24 ezer, a látogatóké ötmillió fölött. A bálok és a diszkók száma 12 ezer. A népzenei, néptáncestek, táncházak, népművészeti vásárok rendezvényeinek száma 2003-ban közel nyolcezer, csaknem négymillió résztvevővel. A közösségi rendezvények (népünnepély, társadalmi rendezvény, játszóház, vásárok, fórumok) száma több mint 38 ezer. A kiállításoké, vetélkedőké 25 ezer. A résztvevők száma meghaladta a 7,5 milliót.

Akkor most tessék nekem megmondani, miért kellene mindenáron azt hangsúlyozni, értetlenül vagy szépelegve azon keseregni, hogy a művelődési házak üresek? Miért nem becsüljük meg érdeme szerint ezt az egész ország és az ország egész jövője szempontjából olyannyira fontos tevékenységet? Nem azt kívánom persze, hogy csak dicsérjük - bár néha az sem ártana. Úgy hallom, hogy készül egy válaszfilm, amely bemutatja a teli művelődési házakat (és "teleházakat") önfeledten tanuló, olvasó, figyelő, zenélő, táncoló emberekkel. Lehet, hogy film- vagy képzőművészeti szempontból nem lesz díjra érdemes, de az igazság megismeréséhez erre is szükség van. Valamint arra, hogy azt vegyük számba, amin javítani kell. Mert igaz, hogy az épület sokszor nemcsak kívül-belül ódivatú, hanem omlik a vakolata, feslik a kárpit, koszos a fal, korhad a fa. És igaz is, hogy egyes művelődési házak ritkán telnek meg. És azon is kell gondolkoznunk, hogy az Európai Unió által biztosított lehetőségeket erre a célra is a legjobban használjuk fel.

Nézzük tehát reálisan a művelődési házakat. És becsüljük meg őket.

Vitányi Iván

A szerző további cikkei

LX. évfolyam, 46. szám, 2016. november 18.
LIX. évfolyam, 25. szám, 2015. június 19.
LVII. évfolyam, 12. szám, 2013. március 22.
Élet és Irodalom 2022