Még egyszer az elnöki méltóságról

VISSZHANG - LI. évfolyam 43. szám, 2007. október 26.

Kende Péternek teljesen igaza van: politikai tekintély és egyenlőség egymást korántsem kizáró fogalmak. (Az elnöki tekintélyről, ÉS, 2007/42.) Sólyom László köztársasági elnök politikai beszédmódját elemző írásomat is egyfajta csalódottság ihlette: az államfő, aki valóban minden alkotmányos és erkölcsi alappal rendelkezik ahhoz, hogy méltóságigényét érvényesítse s valóságos tekintélyt testesítsen meg, egyelőre minden felhatalmazás, várakozás és igyekezet ellenére is képtelennek bizonyult erre. Az a mód, ahogyan az elnök szerepét betölti, láthatóan megosztja a társadalmat, sokakban ébreszt ellenérzéseket - megítélése így kevéssé különbözik bármely politikusétól. Írásomban ennek okait igyekeztem megragadni, magyarázatot keresve a köztársasági elnök szereplését övező ellenséges - és korántsem csak pártok által gerjesztett - közhangulatra. Talán ezért tűnhetett úgy Kende Péternek, hogy bennem valamiféle "zsigeri ellenszenv" munkál Sólyom Lászlóval szemben, holott csak a manifesztálódott, dokumentálható társadalmi ellenszenv, ellenérzés, viszolygás, idegenkedés okait próbáltam írásomban tőlem telhető tárgyilagossággal felderíteni.
Valóban nem vagyok politológus, a politikából csak a politikai nyelvhasználat és annak társadalmi hatása érdekel. Cikkem sem politikai természetű bírálat, más szerzőktől eltérően nem is az államfő politikai akcióit vettem górcső alá, csupán retorikáját elemeztem. Kifogásaim is inkább "technikai" jellegűek: a kialakított elnöki imázs és az ahhoz társuló beszédstratégia ugyanis - megítélésem szerint - alkalmatlanok a "politikafeletti tekintély" közvetítésére. Az egész politikai közösség, tehát az állam, a nemzet méltóságát reprezentáló tekintély megteremtésére irányuló államelnöki ambíciót egyáltalán nem kifogásolom, sőt, az általános politikai tekintélyválsággal küszködő magyar parlamentáris demokráciában kifejezetten kívánatosnak tekintem, csakhogy éppen e tekintetben látom Sólyom László tekintélyfelfogását, szerepértelmezését ellentmondásosnak és e szerep politikai alakítását sikertelennek.
Kende Péterhez hasonlóan én sem gondolom, hogy a köztársaság elnöke egyenrangú lenne közönségével, ugyanakkor azt sem tartom mellékesnek, hogy az egyenrangúság e hiányát miként juttatja kifejezésre. Sólyom László például - akarva vagy akaratlanul - retorikailag túlhangsúlyozza a közte és közönsége közötti különbséget, nyelvileg igen erős alá-fölérendeltségi viszonyt teremt, így az elnöki gesztusok és szavak - különösen amikor a tanáros kioktatás, a nevelői szigor, a királyi majestas és a pápai csalhatatlanság jegyeit öltik magukra - kifejezetten karikaturisztikusan hatnak, ami az államfői tekintély súlyát és komolyságát aligha növeli.
Írásomban erre, az államfői szerep felfogásának és kommunikálásának sikerületlenségére kívántam felhívni a figyelmet. Nem az elnök jogait és szándékait vitattam, hanem azt a módot kérdőjeleztem meg, ahogyan ezeket megvalósítja.


A szerző további cikkei

LIII. évfolyam 19. szám, 2009. május 8.
LII. évfolyam 18. szám, 2008. május 2.
LI. évfolyam 41. szám, 2007. október 12.
Élet és Irodalom 2024