Mint máj az epét...

VISSZHANG - LI. évfolyam 36. szám, 2007. szeptember 7.

Először epés megjegyzésnek véli az olvasó Tamás Gáspár Miklós cikkének (Képek Gyurcsány falán, ÉS, 2007/34.) azt a mondatát, amely szerint "ilyen gyönyörű arcképgaléria még nem ékesítette magyar kormányfő dolgozószobáját". A szóban forgó dolgozószobát - tudhatjuk meg a szerzőtől - nem kevesebb, mint nyolc portré díszíti. Ismerjük el, ez a mennyiség önmagában is tápot adhat az iróniának, s egyben essünk túl az obligát Antall Józsefre való hivatkozáson is (önirónia): az ő falán mindössze egyetlen kép függött, az első - mártír - miniszterelnöké, Batthyány Lajosé. Gyurcsány nyolc portréja (Kossuth, Ady, Szabó Ervin, Kassák, József Attila, Bibó, Kéthly Anna, Nagy Imre) ehhez képest kissé soknak tűnik, s némi identitászavarra engedhet következtetni. Mivel a képek nem a kormányfői, hanem a pártelnöki irodát díszítik, a zavar nemcsak az elnökre, de pártjára is vonatkoztatható. Ezen persze nincs mit csodálkozni: posztkommunista alakulatról van szó, az állampárt jogutódjáról, amely közel fél évszázados diktatórikus múlt után keresi a maga demokratikus hagyományait, s ezeket jórészt olyan személyekben kénytelen megtalálni, akiket elődpártja korábban mellőzött vagy üldözött, netán meg is gyilkolt. Tamás Gáspár Miklós azonban nem efölött ironizál (ha ugyan ironizál), hanem a legkomolyabban megállapítja, hogy a falon függő alakok szellemisége szöges ellentétben áll az őket oda aggató kormányfő politikájával. Hét közülük minimum "gyűlölné azt a rendszert, amelyet irányít, s amelynek ő a legfőbb reprezentánsa".

Tekintsünk el attól, hogy az efféle extrapolációk - hogy tudniillik valakik éppúgy viszonyulnának egy száz évvel későbbi korhoz, mint annak idején a sajátjukhoz - finoman szólva kétes értékűek. Vegyük a dolgot annak, ami: verifikálhatatlan publicisztikai túlzásnak, amely csak annyit mond, hogy maga a szerző gyűlöli korát s a benne regnáló miniszterelnök politikáját.

"Mi az ördögöt gondolhatott Gyurcsány Ferenc, amikor ezt a nyolc fényképet fölaggatta... a falára?" - teszi föl a kérdést Tamás Gáspár, s "a választ erre Gyurcsány Ferenc egész pályafutásának elemzésében" akarja megkeresni. Mivel azonban ez utóbbi helyett csak egy primitív, koncepciós élet- és jellemrajzot konstruál (erre mindjárt visszatérünk), a választ valami egész másban véli meglelni. Szerinte a miniszterelnöknek "van annyi történelmi-társadalmi intuíciója, hogy megérezze... a kései modernség igazi arisztokráciája... a baloldali értelmiség". Az "uralkodó osztály" és az "arisztokrácia" - az anyagi és a szimbolikus hatalom - elkülönítése után (lásd: a korai kapitalizmusban a burzsoázia és a volt feudális főrendek státusát) azonban továbbviszi e sémát "a modern nyugati kapitalizmusra" is. Amelyben szerinte "a szimbolikus szféra majdnem annyira fontos, mint a közjogi-politikai és a gazdasági hatalom... hiszen a kapitalizmust elsősorban a kultúra tartja össze mint "társadalmat"" (kiemelések tőlem - D. J). Ez már erős kétségeket támaszt (túl azon is, hogy ha "elsősorban", akkor nem "majdnem"). Ám ez még nem elég, azt is meg kell tudnunk, hogy "a kapitalizmus kultúrája... lényege szerint szocialista", végül pedig ezt: "ezért kell a mai magyarországi tőkés rendszer legfőbb vezetőjének hét szocialista, ebből öt engesztelhetetlen marxista arcképét kifüggesztenie a dolgozószobájában, hiszen "az ellenfél kultúrája" által kisugárzott legitimációs erőt, fényt, ragyogást, "aurát" nem nélkülözheti".

Ez marhaság - több soron.

Először az, hogy a kapitalizmus társadalmát - piacnál, jognál, uralmi intézményeknél erősebben - összetartó kultúra "szocialista" volna. A szerző nem is próbálja ezt az állítást kifejteni, leszámítva egy (tőle megszokott: az együgyű olvasót elkápráztatni és elbizonytalanítani hivatott) zárójeles utalást. Másodszor azért marhaság, mert a legitimáció nem más, mint az uralom társadalmi elfogadottsága, s mint ilyennek csak az uralmon lévő s az ő uralmát jónak, rendjénvalónak, elismerésre méltónak elfogadó - vagy el nem fogadó - társadalom viszonyában van jelentése. A nyilvánosságtól elzárt szoba falán függő képek (melyekről a szerző is csak nyomoztatással szerzett információt) ebben az összefüggésben értelmezhetetlenek. Harmadszor azért, mert szegény Gyurcsány - a volt KISZ-es, aki újra feltámadt politikai ambícióit a kilencvenes évek végén sehol másutt, mint az általa modernizálni és demokratizálni kívánt szocialista pártban nem remélhette kielégíteni - ugyan kiket rakhatott volna föl a falára, ha nem azokat a baloldaliakat (vagy más, hozzájuk hasonlókat), akiket fölrakott? E gesztushoz nem kellett semmiféle "történelmi-társadalmi intuíció", ahogy a megértéséhez sem szükségesek komolytalan elméletek.

Nézzük ezek után a Tamás Gáspár Miklós rajzolta Gyurcsány-portré főbb vonásait! Egy torzalak áll előttünk, kit szétfeszít az ellentmondások kettőssége. "Megalázottság, zavar, sértődöttség", "feltörekvő plebejus dacreakciók" és "önmagát vállaló gőg" egyfelől - "a följebbvalókhoz, elöljárókhoz való asszimilációs vágy" másfelől. Többszörös "osztályárulás", illetve a "hűség" igazolására irányuló folytonos törekvések.

Az "osztályárulás" szónak a mai magyar (és nem magyar) társadalmi valóságban régóta nincs értelmezhető jelentése. A Gyurcsány életéből vett - a fenti képlet igazolására szánt - példák pedig jórészt értelmezhetetlenek, zömmel valótlanok, olykor hitványak is. A róla szóló politikai életrajz szerzőjeként volt alkalmam némileg megismerni Gyurcsány Ferencet. Összességében igen hosszú időt töltöttem a társaságában, alaposan megfigyelhettem a reakcióit, a reflexeit, a gesztusait - a legapróbbakat is. Fölkerestem élete helyszíneit, megismertem vele kapcsolatban állott és álló embereket. Elolvastam (többször) szinte mindent, amit értelmiségiként írt, politikusként beszélt. Módom volt őt összevetni két nevezetes elődjével is. Mindezek fényében azt kell mondanom, hogy Gyurcsány Ferencben (a szintén alulról jött Orbán Viktorral szemben) soha a nyomát se láttam semmiféle osztályalapú megalázottságnak, zavarnak, sértődöttségnek, plebejus dacreakciónak vagy gőgnek. Lumpenproletár közegben nem élt: az apja lecsúszott, elzüllött dzsentrisarj volt, aki torz formákban őrizte családja egykori státusának és kultúrájának rekvizitumait, az anyja pedig munkásasszony. Hogy Tamás Gáspár Miklós az osztályárulás-osztályhűség kettősségét látja abban, ahogy az "apolitikus újgazdag", mint ő fogalmaz: "beházasodik a régi bolsevik főnemességbe", arról nehéz mit mondani. Ez a kijelentés értelmezhetetlen. Mit akar jelenteni? Hogy a volt lumpenproli, a reformer KISZ-es árulást követett el azzal, hogy tőketulajdont szerzett, ám helyrehozta úgy, hogy elvette az Apró unokát? Komolyan? Ez történt volna? Magára valamit adó publicista, mi több: kultúrember szerintem nem ír le ilyesmit. (Aki igen, annak általában a Magyar Nemzetben vagy a Demokratában van rovata.)

A szerző taglalja Gyurcsány politikáját és annak társadalmi fogadtatását is. Főbb megállapításai: a mai politika ellentétes a korábbival, továbbá népellenes, bűnös és többszörös értelemben áruló (osztály-, ország-, baloldal-, szocializmus-).

A "Gyurcsány I és Gyurcsány II egymással szögesen, sarkosan ellenkező politikájára" vonatkozó állítások a valóságban igazolhatatlanok. Az még hagyján, hogy 2006 nyarán ez a politika igazodott "a pénzügyi ortodoxia dogmáihoz", és "teljes összhangban a nemzetközi tőke érdekképviseleteivel" támadást intézett "a dolgozók életszínvonala ellen", továbbá, hogy ennek jegyében végzi "a szociális ellátórendszerek" és "az állami intézmények szétbontását", mert ez szóhasználat kérdése: ezt hajtogatja megállás nélkül az extrém (alig van más) jobboldal is. Ami viszont a tényeket illeti: "Gyurcsány II" - az államháztartási vészhelyzet és "a pénzügyi ortodoxia" nyomása ellenére - nem volt hajlandó elvenni a nyugdíjasoktól a 13. havi nyugdíjat, rászorultságelvűvé tenni a családi pótlékot, és továbbra sem akar hallani az egykulcsos adórendszerről, a gazdaságélénkítés antiszociális, ám térségünkben manapság divatos eszközéről (a szlovákok után most készülnek bevezetni a csehek is). Ellenben különadót vetett ki a hatmillió fölötti jövedelemtulajdonosokra, ahogy ők lettek az új gázár-támogatási rendszer vesztesei is.

Nem igaz, hogy a miniszterelnök a mai kormánypolitikával alapvetően ellentétes "viszonylagosan "baloldali", "népbarát" választási kampány után" tartotta meg a hatalmat. A két időszak között nem mutatható ki több különbség, mint amennyi általában (különösen populista ellenfél esetén) a ciklus eleji és a ciklus végi politika; a friss mandátum birtokába jutott, illetve az annak megszerzéséért küzdő; továbbá az államháztartási vészhelyzet tudatában, illetve az annak híján vitt kormányzás között a képviseleti demokráciákban lenni szokott. Aki pedig úgy hiszi, hogy az államigazgatás, az egészségügy vagy az oktatás mostani reformjai ellentétesek Gyurcsány Ferenc korábbi társadalmi-politikai koncepciójával és értékrendjével, az olvasson bele nevezett szerző egykori írásaiba. Merem ajánlani különösen a következőket: Magyarország mozdulatlan (Népszabadság, 2000. máj. 19.); Az elveszett jólét nyomában (Magyar Hírlap, 2001. márc. 12.); Merjünk baloldalinak lenni! (Mozgó Világ, 2004/4.) és az Útközben (Demos, 2005) című kötet vonatkozó fejezetei. Aki veszi a fáradságot, nemhogy érdemi különbséget nem tapasztal, de le fog esni az álla attól a meghökkentő koherenciától, ami az egykori szövegeket a mostani politikával összeköti! Még egyszer mondom: aki nem hiszi, olvasson utána!

Tamás Gáspár Miklós szerint Gyurcsány Ferencnek "pl. "a száz lépés" programjában módja nyílott volna" arra, hogy "érvényt szerezzen" a nép érdekeinek. "Persze így szembe kellett volna szállnia az Európai Unióval, a hitelminősítő intézetekkel, a közgazdászszakmával, a hazai "munkaadói" érdekképviseletekkel". (Hozzáteszi még, hogy ez esetben persze "elveszíthette volna a választásokat".) Bár nem szó szerint, tartalmilag ugyanezt szokta volt Orbán Viktor szemére hányni a csurkista szélsőjobb is! (Leszámítva, hogy őt 2002 után nem korholták azért, hogy nem veszítette el a választásokat! Egyfelől, mert nem voltak ennyire hülyék - másfelől, mert elveszítette.) Visszatérve "a nép érdekéhez", azt e szerint logikusan az államháztartás csődje, a forint összeomlása, az ország hitelképtelensége, az újra elszabaduló infláció, a teljes nemzetközi elszigetelődés és hasonlók szolgálták volna - plusz Orbán visszatérése a hatalomba mint hab a tortán.

"Minden fájdalmas gazdasági intézkedés ellen tiltakozol, nem vizsgálva, hogy mi volna az ára annak, ha elmaradnának, és minden életszínvonal-emelő intézkedést lelkesen üdvözölsz, nem vizsgálva, hogy milyen árat kell fizetni értük. 2002-ben megdicsérted a Medgyessy-kormányt száznapos programjáért, melynek következményeit a mai napig nyögi az ország... Mi a "népellenes": hagyni, hogy a költségvetési hiány kezelhetetlenné váljon, vagy csökkenteni a deficitet? Az ilyen ellenvetésekre azt szoktad felelni: ezek... a kapitalista rendszer belső összefüggései, te pedig a kapitalizmust mindenestül elveted. Csakhogy nem egy jobb alternatívát ajánlasz a kapitalizmus logikájába illeszkedő, "népellenes" politika helyett, hanem jóléti intézkedéseket a kapitalizmuson belül, ahol az általad is elismert összefüggések uralkodnak. Retorikád forradalmi, de a napi politikában szinte mindig a retrográd oldalra sodródsz." Kis János két évvel ezelőtti szavai (Szocializmus, kapitalizmus, politika. Viszonválasz Tamás Gáspár Miklósnak. Népszabadság, 2005. okt. 8.) ma is érvényesek - az utolsó mondatra még visszatérünk.

Ám előbb figyelemre kell méltatnunk pár elképesztő állítást. Például ezt: "a többség úgy érzi, hogy avégett, hogy bűneinktől - önzés, igazságtalanság, egyenlőtlenség, hamisság - megszabaduljunk, Gyurcsányt el kell pusztítani... Ilyen gyűlölet soha nem volt még politikai vezető ellen, pláne ilyen hosszan - nincs nyoma, hogy Szálasit vagy Rákosit ennyire gyűlölték volna..."

Hogyan lehet ezt leírni? Miféle adatok, felmérések, tények alapján? Talán a pár tucat szervezett, mozgósított, odafuvarozott, síppal-dobbal fölszerelt randalírozó okán, akik minden alkalommal megjelennek, és - Orbán koreográfiája szerint - előadják a maguk műsorát (ma már ez sem igaz!) a kormányfő programjainak helyszínén? Hol, mikor, hogyan nyilvánult meg az a "csaknem össznépi gyűlölet", amelyet Gyurcsány "magára vont"? Talán tavaly ősszel? Aligha. Az akkori erőszakos eseményeket - amelyekben az egész ország területén a különböző helyszíneken megjelenteket összeadva sem vett részt soha húszezernél több ember (az össznépesség 0,2 százaléka) - tévedés a "népharag" spontán és önálló kitörésének tekinteni. Ezer jele van annak, hogy a - média által drámai módon feltranszformált - tüntetések és erőszakcselekmények háttérében tudatos és szervezett hatalmi törekvések munkáltak: hogy korántsem egy elvetélt "forradalom", hanem egy bukott puccskísérlet tanúi voltunk. Téves minden olyan megállapítás, amely ezt figyelmen kívül hagyja.

Hasonló a helyzet az "őszödi beszéd-hazugság-hübrisz" fogalomkörben kifejtett állításokkal is. Semmiféle relevanciával nem bírnak azok a fejtegetések, amelyek úgy kezdődnek, hogy Gyurcsány "beismerte" a népnek, az "arcukba vágta", hogy hazudott, s hogy mindezt azért tette, mert "a személyes autonómia illúziójának a megőrzési szándéka" és hasonló marhaságok. Aki úgy indul ki a beszéd szövegéből, hogy figyelmen kívül hagyja annak kontextusát - hogy tudniillik a miniszterelnök nem nyilvánosan, a néphez, hanem zárt körben, a saját értetlen frakciójához beszélt -, az tévúton jár, kár is vele vitatkozni...

Azzal is kár volna - mert aligha lehet -, aki egyik szavával a kormányfő "rettenetes bűneiről" beszél, a másikkal pedig (ugyanabban a mondatban!) "bűnbaknak" nevezi őt. A bűnbak nem bűnös: ő mások helyett bűnhődik, igazságtalanul. Nem a saját tettei, hanem az ellenségei lökik ebbe a státusba. Tamás Gáspár Miklós szerint Gyurcsány státusa a "bukott emberé". Ő "ma már nem az ország vezetője". Ez nyilván nem a tényleges hatalmi-uralmi, hanem a szimbolikus szférában, a legitimáció fogalomkörében volna értelmezhető. De ha elfogadjuk ezt az értelmezési tartományt, akkor azt is el kell fogadnunk, hogy 1990 ősze után Antall József sem volt soha többé, egy napig se az ország vezetője, de Horn Gyula sem 1995 tavasza után vagy két esztendeig. Ennek nem sok értelme van. Annak viszont a világon semmi, hogy "Gyurcsány bukásával... a balliberális értelmiség is megbukott". Miféle választáson, miféle vizsgán, miféle mérce szerint?

Természetesen a Tamás Gáspár Miklósé szerint.

Ideje, hogy megvizsgáljuk ezt a mércét. Azt az érték- és fogalomrendszert, szemléletmódot és világképet, amely annyi képtelen állítás megfogalmazására késztette a szerzőt ebben a cikkében (is). Ami a legkevésbé Gyurcsány Ferencről szól. A "gyönge kezű, következetlen és balszerencsés", de mégis hatékony "népellenes" politikát folytató politikusról, a "baloldaliság kisajátítójáról", a többszörös "osztályárulóról", aki "a neoliberális-neokonzervatív offenzívával szembeni ellenállás dicsőségét átengedte", "a szociális ügyet" pedig "kiszolgáltatta a szélsőjobbnak" - ám aki mindezek dacára "kétségkívül a legérdekesebb vezető magyar politikus az utóbbi fél évszázadban, aki ma is, rettenetes bűnei ellenére többet ér, mint politikus ellenfelei együttvéve".

Vajon miért? - kérdezhetnénk, de hagyjuk...

Ha nem értjük, mit mond, nézzük meg, ki mondja! Nézzük, mit gondol a világról Tamás Gáspár Miklós, s tulajdonképp ki is ez az ember, aki manapság valami fölajzott állapotban hihetetlen bőséggel ontja a cikkeit, szinte teleírja a magyar sajtót - az ismert (itt nem tárgyalandó) hangnemben és modorban. Egykori eszme- és politikustársa, Bretter Zoltán négy gondolkodói korszakát különbözteti meg friss elemző írásában (A tőke metafizikai töke - Tamás Gáspár Miklós Brumaire tizennyolcadikája. Magyar Narancs, 2007. aug. 9). Az elsőt egy, a hivatalos marxista kánont, továbbá a liberalizmust egyaránt megtagadó radikális anarcho-szocialista-szindikalista fölfogás jellemezte, amelyet A szem és a kéz című szamizdat kiadványban fejtett ki a szerző. A második a liberalizmus, amelyről ő maga így ír: "a rendszerváltás idején, amikor én még őszinte hittel liberális voltam, némi tory beütéssel" (Lesz-e magyar szociáldemokrácia? ÉS, 2003/10.); Bretter pedig így: "TGM liberális korszaka merő látszat. A demokratikus ellenzék tagjaként is egyfajta protoliberalizmust képviselt, egy a liberalizmust megelőző kváziideológiát, melybe jó adag anarchizmus vegyült." A harmadik a konzervativizmus. Ez az első parlamenti ciklus időszaka: hősünk ekkortájt sétapálcával járkált föl-alá a Ház folyosóin. Bretter szerint: "az arisztokrata konzervativizmusra azért volt szüksége, hogy... megtagadhassa azt, s aztán valamilyen perverz hitelességgel a "szegényekről" beszélhessen". Végül a negyedik - ez idő szerint utolsó - etap, melyben Tamás Gáspár Miklós "jó húsz év múltán ott veszi föl a fonalat, ahol annak idején elejtette" (Bretter), vagyis a marxizáló, anarchista-szocialista radikalizmusnál.

Bizarr pályaív. Az első három korszak tán még rendben volna (Friedrich Rohmer szerint a radikalizmus a gyermekkor élénk képzeletének felel meg, a liberalizmus az ifjúkor nyitottságát tükrözi, a konzervativizmus az idősebbek tradicionalizmusát). De mi van azzal, aki élete alkonyán visszatér a pubertáskori radikalizmushoz, mint valami második gyerekkorát élő infantilis öregember? "Nincs komikusabb, mint egy ifjú konzervatív vagy egy öreg radikális", idézte a mondást 1990 májusában, a kormányprogram vitáján Antall - s valóban...

De nem érhetjük be ennyivel: nézzük meg közelebbről Tamás Gáspár Miklós második gyermekkorának szellemvilágát! Bretter szerint "TGM a marxista eszmetörténeten belül egy olyan áramlat képviselője, amely premarxista vonásokat mutat". Ihletője két amerikai közgazdász: S. A. Resnick és R. D. Wolff, "akik a marxista hagyomány radikális újraértelmezését képviselik". Tanítványuk - mostanában írt cikkeinek tanúsága szerint - nagyjából a következő XIX. századi kategóriák segítségével próbálja leírni a XXI. század elejének globalizált világát: "tőke", "munka", "osztályharc", "osztályárulás", "kizsákmányolás". Nem megyek bele annak taglalásába, hogy ezek vajon alkalmasak-e a szándékolt cél elérésére, de illusztrációként fölidézem, milyen miniatűr munkásmozgalom-történet kerekedik ki ebből például a mostani - forma szerint Gyurcsányról szóló - cikkben. Nos, Tamás Gáspár Miklós szerint "nyilvánvaló, hogy a hagyományos szociáldemokrácia már 1914 augusztusától nyíltan (és jóval előbb burkoltan és ténylegesen) az "osztályárulás" útjára lépett... Ezen az úton követték a "kommunista" pártok, és most azok a szervezetek is, amelyek romjaikon létrejöttek." Mint megtudjuk, a kapitalizmus ellen valójában csak olyan szervezetek harcoltak, mint az Autonomia Operaia. (Utánanéztem: az Olasz Kommunista Pártot a hetvenes években balról támadó, marginális értelmiségi csoportocska.) Ami végül napjaink megújult - a látszat szerint sikeres - szociáldemokrata irányát illeti (Blair, Brown, Giddens vagy követőjük: Gyurcsány) az ő politikájuk a globális kapitalizmus előtti "teljes kapituláció". Ez amúgy annyit tesz, mint "a jóléti állam maradékai tekintetében kompromisszumokért harcolni a nemzetközi transznacionális-multinacionális tőkével". (Kapituláció = harc, de hagyjuk.) Gyurcsány azonban e harcot is föladta, mikor nem veszítette el a választásokat, hanem "a fokozott kizsákmányolással és a törvénytelen rendőri erőszakkal" jegyezte el magát...

Hogy megtudjuk, mi ilyenkor a teendő, lépjünk vissza kissé az időben. 1995-ben Tamás Gáspár Miklós ezt írta Kis Jánosnak: "A forradalom ahhoz kell, hogy a csirkefogók tartós - vagy állandó? - uralma helyett a becsületes emberek becsületes uralma (az én nézetem szerint: senkinek az uralma) jöhessen létre... A demokratikus forradalom vereséget szenvedett. Ennek jele, hogy gazemberek hatalomra juthatnak... Kudarcot vallottunk... Én kiszállok. De a világon kívül nincs világ, ezért csak egy marad: a forradalom." (Lassú válasz Kis Jánosnak. Népszabadság, 2005. okt. 1.)

De milyen rendszert hozna a forradalom a kapitalizmus és a képviseleti demokrácia helyett? Kis is erre lett volna kíváncsi, de csak ezt tudta kiolvasni egykori harcostársa mai cikkeiből: "Kedves Gazsi, ki kell mondanom: a te szocializmusideáloddal nem az a baj, hogy téves, hanem az, hogy üres. Egyedül azt tudjuk meg róla, hogy a "polgári" társadalomra jellemző intézmények összeegyeztethetetlenek vele. Ezeknek mindenestül el kell tűnniük. Hogy a helyükbe mi lép, azt sűrű homály fedi."

Mindegy: Tamás Gáspár Miklós forradalmat akar csinálni.

Pontosabban csináltatni, hisz mint láttuk, ő kiszáll. Nyilván a népnek kellene megcsinálni, de nem akarja. Talán Gyurcsánynak kellett volna, de ő se. (Esetleg Szili? Neki előbb pártot kellene szerveznie.) Tamás Gáspárnak az a tragédiája, hogy amit ő akar, azt rajta kívül egyedül az extrém jobboldal akarná (ideértve Orbán Viktort), ha tudná, ha merné - s ha a nép akarná. Iktassuk ide Kis János egyszer már idézett mondatát: "Retorikád forradalmi, de a napi politikában szinte mindig a retrográd oldalra sodródsz." Kis itt még az MSZP ortodoxaira gondol, de az a két évvel ezelőtti képlet. A mai Tamás Gáspár Miklós - Bretter Zoltán szerint - már "a populista-orbánista-plebiszcitárius törekvésekkel" árul egy gyékényen. Idézi egykori párttársa korábbi írásának passzusait, melyekben elvi alapon, előre hitet tesz a reformok elleni népszavazás mellett: "Az állami újraelosztás mértékének növelésében a döntő szót a népnek kellene kimondania... Alkotmányos rendszerünket módosítani kellene: csökkenteni benne a most túlnyomó képviseleti és (rejtetten) korporatív elemeket, és növelni az ún. közvetlen-demokratikus, plebiszcitárius eljárások részarányát." (Népítélet, Élet és Irodalom, 1999/51-52.)

Ez szó szerint egyezik Orbán mai álláspontjával.

Ami Tamás Gáspárnak persze kínos. Egy nemrég írt cikkében (Kit vernek meg legközelebb? Népszabadság, 2007. júl. 15.) - micsoda meglepetés! - ezért is Gyurcsányt okolja. A szélsőjobb előretöréséért is. Mert az ország "a második Gyurcsány-kormánytól... ultrakapitalista radikalizmust kapott, ügyetlen hazudozást, kapkodást, zűrzavart, fölfordulást, állandó konfliktusokat... Mindez visszahelyezte jogaiba az őseredeti náci történetmítoszt, a "kapitalizmus" és a "kommunizmus" azonosítását."

Való igaz: a szélsőjobb szerint a kettő egylényegű.

Tamás Gáspár Miklós ezzel szemben tudja, sőt meg is mondja a tutit: "a kapitalizmus úgy termeli a fasizmust, mint máj az epét".

Erre tényleg nincs mit mondani, hagyjuk őket: jól elvannak egymással...

Debreczeni József

A szerző további cikkei

LXI. évfolyam, 47. szám, 2017. november 24.
LV. évfolyam 28. szám, 2011. július 15.
LV. évfolyam 12. szám, 2011. március 25.
Élet és Irodalom 2019