Bauer Hornja

VISSZHANG - LI. évfolyam 35. szám, 2007. augusztus 31.

Velem vitázó cikkét (Horn, a jelkép, ÉS, 2007/34.) Bauer Tamás személyes elismerése kifejezésével indítja, és barátjának nevez. Én szívesen, megtiszteltetésként vállalom ezt a negyedszázados barátságot. Hanem: vitatkozó barátság ez a mienk. Fontos politikai kérdésekben, olyanokban, amelyek talán mindkettőnk számára a legfontosabbak, nem értünk egyet, és nem is fogjuk meggyőzni egymást a magunk igazáról sose. Engem azonban mindig lenyűgözött Tamás fáradhatatlan odafigyelése a politika minden ága-bogára, pontos és sok évet átívelő tényismerete nemcsak szorosabban vett szakterületén, a gazdaságpolitikában, de a közjogban, a kül- vagy a szociálpolitikában is. Én - politikusként és jogvédőként - csak néhány kérdésben (szabadságjogok, rendvédelmi szervek) éreztem magam otthonosan. Ezért is nehéz Tamással vitáznom.

(Kizáró okok) Ha valaki menedékjogot kér, a hatóság először azt vizsgálja, nem állnak-e fenn kizáró okok. Ha a kérelmező háborús bűncselekményeket követett el, vagy terroristaszervezet tagja volt, a genfi egyezmény értelmében menekültként nem részesülhet védelemben, még akkor sem, ha hazájában üldözés fenyegeti. (A humanitárius védelem azonban ilyen esetben is megilleti.) Ha a hatóság megállapította, hogy a kizáró okok nem állnak fenn, csak akkor kerül sor az érdemi vizsgálatra: megalapozott-e a kérelmező félelme attól, hogy országában faja, vallása, nemzetisége, valamely társadalmi csoporthoz tartozása vagy politikai nézetei miatt üldöznék. Ha a félelem megalapozott, a hatóság megállapítja, hogy a kérelmező menekült.

A miniszterelnöknek írott levelében Sólyom László kifejtette, Horn Gyula múltja s e múlt mai pozitív értelmű vállalása kizárja, hogy a volt miniszterelnököt a Magyar Köztársaság legmagasabb rangú érdemrendjével tüntesse ki. Ezután az elnöknek nem kellett azzal foglalkoznia - nem is foglalkozhatott azzal -, hogy mégis milyen érvek szólnának Horn kitüntetése mellett, ha a kizáró okok nem állnának fenn. Bár a cikkemben (Horn keresztje, ÉS, 2007/30.) - elhamarkodottan - Horn pályájának rövid áttekintését ígértem, valójában csak a rendszerváltást megelőző múlttal foglalkoztam, a kizárási okok fennállása mellett próbáltam további érveket felsorakoztatni, és azokkal vitáztam - többek közt magával Hornnal -, akik a kizárási okok létezését igyekeztek cáfolni vagy bagatellizálni. A miniszterelnöki évek értékelését így nem tekintettem írásom tárgyának, ezért nem foglalkoztam Bauer Tamás Horn Gyula és az állami kitüntetés című cikke (Népszabadság, júl. 18.) érveivel sem. Most mégis kénytelen vagyok megtenni.

Egyetértek Bauer Tamással abban, nem szerencsés az a gyakorlat, hogy magas állami tisztségek betöltői nyugdíjba vonulásuk vagy születésnapjuk alkalmából érdemrendeket kapnak. Különösen visszás ez volt miniszterelnökök esetében. Kisebb nagyságoknál van még némi válogatási lehetőség: az egyik középkeresztet kap, a másik csak tiszti keresztet, a harmadik semmit. A volt miniszterelnök azonban csak nagykeresztet kaphat, s nyilvánvaló, hogy a jobboldali kormány ki fogja tüntetni a volt jobboldali kormányfőt, a baloldali pedig a volt baloldalit. Így kapott nagykeresztet (posztumusz) Antall József, Boross Péter, így kellett volna megkapnia az érdemrendet Horn Gyulának, így fogja megkapni Medgyessy Péter, Orbán Viktor és előbb-utóbb Gyurcsány Ferenc is, ha a Magyar Köztársaság jelenlegi jogrendje fennmarad, és az említett urak elég tisztes kort érnek meg. Ebben az összefüggésben tehát nincs különösebb jelentősége a kitüntetett kormányfői teljesítményének.

Bauer mégis azt akarja bizonyítani, hogy Hornnak - annak ellenére, hogy "tipikus MSZMP-funkcionárius volt nemcsak az ötvenes-hatvanas, de a nyolcvanas években is" - a rendszerváltásban betöltött szerepe és miniszterelnöki működése alapján járna a kitüntetés. Hagyjuk a németek kiengedésének az ügyét: ennek a jelentőségét én sem vitatom, csak azt hangsúlyoztam, hogy a határnyitás nem Horn hőstette volt, hanem a Németh-kormánynak a szovjet vezetés csendes bólintását követő testületi döntése. A miniszterelnöki évek vonatkozásában viszont Bauer az érvelés érdekében némileg irányított módon, szűrve használja egyébként imponáló emlékezőtehetségét. Horn kormánya kivezette az országot a gazdaságpolitikai zsákutcából, írja Bauer. Ez igaz. Csakhogy Horn nyolc hónapon át útját állta, hogy Békesi László megkezdhesse a koalíciós kormányprogramban elfogadott stabilizációs terv végrehajtását. Bauer Tamás akkor - teljes joggal - keményen bírálta a Koalíciós Egyeztető Tanács SZDSZ-es tagjait, hogy nem lépnek fel határozottabban a közös gazdasági program megvalósítása érdekében. 1995 februárjában Horn lapátra tette Békesit, holott számos szabad demokrata (például Eörsi István) Békesi és a Békesi nevével fémjelzett program kedvéért fogadta el a koalíciót az MSZMP utódpártjával. Csak a politikai vetélytársától való megszabadulás után és az államcsőd közvetlen fenyegetésének hatására szánta el magát a miniszterelnök a stabilizációs program végrehajtására, áthárítva egyúttal a megszorító intézkedések ódiumát az új pénzügyminiszterre, Bokros Lajosra. Kiállása Bokros mellett azonban csak addig tartott, amíg a miniszter elvégezte a tűzoltómunkát. Amikor Bokros a társadalombiztosítás reformját kezdte pedzeni (ebben a tekintetben Horn ma is fúrja Gyurcsány politikáját), a miniszterelnök - mindössze egyévi miniszterség után - menesztette a negyedik köztársaság valószínűleg legjelentősebb gazdaság- (és tegyük hozzá: társadalom-) politikusát.

(Horn ötletei) Bauer Tamásnál senki nem emlékezhet jobban, mennyi galibát okoztak Horn senkivel sem egyeztetett, váratlan, populista megnyilatkozásai. 1994. augusztus 20-án iváncsai beszédében bedobta a vagyonadó ötletét. (Vö. Rákosi Mátyás, 1945: Fizessenek a gazdagok!) Pető Iván ezzel kapcsolatban jelentette ki, rá kell szoktatni az MSZP-t, nem illik a koalíciós partnerrel való egyeztetés nélkül tetszetős hétvégi ötletekkel bombázni a nagyközönséget. Bauer akkor azt nyilatkozta a Napi Világgazdaságnak, az SZDSZ akkor is ellenezte volna a vagyonadót, ha Horn megkísérli az egyeztetést. De nem kísérelte meg. A szoktatás ellenben inkább fordítva sült el. Az MSZP kongresszusa alkalmából adott interjúban (Népszabadság, 1996. márc. 29.) Horn megdicsérte az SZDSZ-t, hogy újabban már nem tárja a koalíciós vitákat a nyilvánosság elé. (Vö. Kádár János: Nagy Imre kivitte az utcára a párt belső vitáit.) Horn viszont nem mondott le az ad hoc ötletekről. Dédelgetett elgondolását, a közvetlenül miniszterelnöki alárendeltségben működő központi nyomozószerv felállítását nemcsak a koalíciós partnerrel, az SZDSZ-es belügyminiszterrel, de a szocialista igazságügyi miniszterrel sem egyeztette. A miniszterelnöki nyomozóhatóság végül Kuncze Gábor vétóján bukott meg. 1996. június 9-én az MSZP hűvösvölgyi népünnepélyén Horn felvetette, hogy népszavazást lehetne tartani a halálbüntetés kérdéséről. Pedig az Alkotmánybíróság már 1990 őszén kimondta, hogy a halálbüntetés alkotmányellenes. (Nem biztos, hogy ebben az Alkotmánybíróságnak - személy szerint Sólyom Lászlónak - igaza volt, az azonban biztos, hogy az Ab alkotmányértelmezését népszavazással megváltoztatni nem lehet. Ha nem tetszik az értelmezés, az alkotmányt kell módosítani.) A Fenyő-gyilkosság után, 1998 tavaszán Horn nekirontott koalíciós helyettesének, Kuncze belügyminiszternek. Ami itt van, az nem közbiztonság, mondta, és szavait elégedetten visszhangozta az egész jobboldali ellenzék. A rablások és gyilkosságok elkövetőinek nyolcvan százaléka külföldi, állította Horn, ki tudja, milyen adat alapján. A bűnügyi statisztikák szerint ugyanis ebben az időben az ismertté vált bűnelkövetőknek hat százaléka volt külföldi. Ebben a számban természetesen benne vannak azok a főképp német és osztrák autósok, akik ellen ittas vezetés miatt indult eljárás, tovább azok a főleg jugoszláv állampolgárok, akik hamis vízummal próbáltak beutazni az Európai Unió országaiba.

(A kormány demokratikus működése) A Horn vezette koalíció "éveken keresztül tartózkodott attól, hogy éljen kétharmados többségével" - írja Bauer Tamás. Lehet, hogy éveken át tartózkodott. De működését mindjárt ezzel kezdte: néhány hónappal az önkormányzati választások előtt módosította az önkormányzati választás szabályait, és megszüntette a polgármesteri és a képviselői tisztség összeférhetetlenségére vonatkozó szabályt. Az utóbbi törvénymódosítás elleni tiltakozásul Petri György kilépett az SZDSZ-ből - valószínűleg elsőként a párt alapítói közül (Beszélő, 1994. júl. 14.). A választási szabályok módosításáról szóló törvényjavaslatot beterjeszteni se lett volna szabad, mondta az SZDSZ 1994. októberi küldöttgyűlésén Kis János, a párt első elnöke. De addigra a törvényt a kétharmados többség rég megszavazta. A koalícióból Tölgyessy Péter szavazott ellene.

A koalíciós kormányprogram az új alkotmány megalkotását is tartalmazta. Az SZDSZ ragaszkodott ahhoz, hogy az alaptörvényt a koalíciós többségnél szélesebb többséggel, azaz az ellenzék legalább egy részének támogatásával kell elfogadni. Ezt fejezte ki az a törvény, amely szerint az új alkotmány elkészítésének részletes szabályairól szóló országgyűlési határozat - azaz az alkotmány koncepciója - elfogadásához 4/5-ös többség kell. Az alkotmány-előkészítő bizottság tervezetét és a bizottság által támogatott 93 indítványt tartalmazó módosító csomagot azonban az MSZP elnökségében többen bírálták, noha az előkészítésben természetesen az MSZP képviselői is részt vettek. A bírálók szerint a tervezetből "kimaradtak a baloldali értékeket kifejező elvek és jogok" - magyarán a sztálini alkotmányból ismerős deklarációk a munkához meg a művelődéshez való jogról. Ezt a véleményt erősítette meg a Népszabadságnak adott nyilatkozatában Horn Gyula is. A módosító csomagról tartott szavazáson, 1996. június 27-én a kormány öt szocialista tagja tartózkodott a szavazástól, így az indítványcsomag a szükséges 257 szavazat helyett csak 252-t kapott. A következő hétre kitűzött végszavazást el kellett halasztani. Az alkotmányozás ezután még döcögött egy darabig, majd lekerült a napirendről. A törvényhozás történetében kivételes esemény: az alkotmánykoncepciót, amelyet a koalíció pártjai és az ellenzék egy része együttesen készített elő, a koalíciós kormány szocialista miniszterei buktatták meg.

A Horn-kormányzás négy évének legnagyobb botrányaként a közvélemény a Tocsik-ügyre szokott emlékezni. Számomra a Nyírfa-ügy emlékezetesebb. A botrányt Somogyi Tamás robbantotta ki, a polgári nemzetbiztonsági szolgálatokat irányító tárca nélküli miniszter kabinetfőnöke, korábban az állambiztonsági szolgálat magas rangú tisztje, a közbeeső időben Horn Gyula személyes biztonsági szolgálatának a vezetője. (Ebben a minőségében ő tartotta távol a rendőrséget Horn Borsod megyei autóbalesetének színhelyétől, holott ekkor, néhány nappal a választások előtt, Horn még nem volt közjogi méltóság, és testőre is magánember volt. Pintér Sándor menesztése után a Borsod megyei rendőrfőkapitány lett Pintér utóda, országos főkapitány.) Somogyi rajtaütésszerűen vizsgálatot rendelt el Földi László, az Információs Hivatal műveleti igazgatója irodájában, és több dossziét foglaltatott le, köztük a "Nyírfa" fedőnevűt. A kabinetfőnök azzal vádolta Földit, hogy jogellenesen adatokat gyűjtött MSZP-politikusokról (meg magáról Somogyiról is) azzal a céllal, hogy a választási kampányban az ellenzék felhasználhassa őket. A nemzetbiztonsági bizottság, amelynek akkor az alelnöke voltam, tisztázni akarta a zavarosnak tetsző ügyet, meg akarta ismerni a Nyírfa-dossziét. Horn behivatott a parlamenti dolgozószobájába, ez volt talán az egyetlen alkalom, hogy hivatalosan beszéltem vele. A rögtönzött összejövetelen Kuncze Gábor is jelen volt. A miniszterelnök arra szólított fel, hogy szavazzak a dosszié bekérésére vonatkozó bizottsági indítvány ellen, mert legjobb ezt az ügyet minél hamarabb lezárni. Azt feleltem, ezt nem tehetem meg, mert előzőleg már támogattam az indítványt, és a tervezett vizsgálatról a sajtónak is mondtam valamit. Kuncze mellém állt, s Horn végül belenyugodott, hogy lesz vizsgálat. Az 1700 oldalnyi nem ellenőrzött, de azért részben hitelesnek tetsző információkat tartalmazó anyagban Észak-Kelet-Magyarország számtalan közszereplőjére voltak terhelő adatok: valamennyi párt politikusára, önkormányzati vezetőkre, rendőrökre, határőrökre. A bizottság szocialista tagjai azt akarták bizonyítani, hogy Földi és társai, visszaélve a rendelkezésükre álló titkosszolgálati eszközökkel, szocialista politikusok ellen gyűjtöttek adatokat. Az ellenzék szerint az IH leváltott vezetői hősök voltak, akiket a kormány pártérdekből tönkretett. Én úgy láttam, hogy egyik álláspont sem igaz - ezért vállaltam el a jelentés megírását. Felsorolván az érveket Földiék ellen és mellett, inkább arra törekedtem, hogy felhívjam a figyelmet a dosszié tartalmára, elkerülhetetlenné tegyem, hogy a rendőrség, az ügyészség ellenőrizze a bűncselekményekre utaló információk valóságtartalmát, és indokolt esetben indítsa meg a büntetőeljárást. Az elkészült szöveget elsőként Tóth Károlynak, a koalíciós partner bizottsági képviselőjének adtam át, aki nyomban bemutatta Horn Gyulának. A miniszterelnök Kunczénak szólt, hogy állítson le. Ha ez a jelentés nyilvánosságra kerül, megbukik a kormány, állította Tóth Károly, ami azt mutatja, hogy ő is naiv volt. Én mindenesetre kénytelen voltam lóhalálában új jelentést írni, amely irányában nem különbözött az előzőtől, csak éppen az adatok hiányoztak belőle. A bizottság 8:3 arányban, konszenzussal fogadta el a jelentést, a kormány pedig elfogadta annak a rendőri-nemzetbiztonsági bizottságnak a felállítását, amelynek az volt a feladata, hogy kivizsgálja a Nyírfa-információk valóságtartalmát. Aztán nem történt semmi. Nem történt semmi akkor sem, amikor Kövér László lett a titokminiszter, pedig ő a Nemzetbiztonsági Bizottság tagjaként mindent tudhatott a dosszié tartalmáról. Viszont a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei keresztapák, a maffiaügyvédek, az egykori állambiztonsági szervezetnek bedolgozó volt KISZ-funkcionáriusok, valamint a szovjet déli hadseregcsoport időközben kárpátaljai magyarként hazánkba visszatért és vállalkozóvá lett hajdani biztonsági tisztjeinek az üzletfelei, a Nyírfa-dosszié jeles szereplői bent ültek a parlamentben, ki az új kormánykoalíció, ki az új ellenzék padsoraiban, és tüzes beszédekben követeltek kemény fellépést a szervezett bűnözés ellen.

(Jó törvények, rossz törvények) Bauer Tamás egy sor jó törvényt sorol fel, amelyeket a Horn-kormány előterjesztése alapján fogadott el a parlament. Ilyen a médiatörvény, amelyet az ellenzék egy része is megszavazott, ilyen az igazságszolgáltatási reform, amely biztosította bíróságok szervezeti függetlenségét. Bauer idesorolja a szlovák-magyar és a román-magyar alapszerződést is, joggal, bár ezeknek az értékéből sokat levon, hogy Horn partnere Iliescu és Meèiar volt. A rossz kormányzati döntések közé sorolódik ellenben a Vatikánnal kötött szerződés.

Születtek azonban más rossz törvények is, amelyeknek káros hatásait máig érezzük. Ilyen mindenekelőtt a fegyveres szervezetek hivatásos állományának szolgálati viszonyáról szóló törvény, amely a rendvédelmi szervek (rendőrség, határőrség, nemzetbiztonsági szolgálatok, büntetés-végrehajtás, vám- és pénzügyőrség, tűzoltóság) valamennyi tagját katonának minősíti, s a katonai jogálláshoz olyan előnyöket kapcsol (például nyugdíj ötvenéves kortól), hogy megváltoztatása szinte lehetetlen. A rendőrök és társaik egységes katonai besorolása ma már igazi hungarikum az Európai Unióban, az uniós csatlakozás előtt Szlovákia, Románia és Bulgária is megszabadult ettől a pártállami (sőt náci) örökségtől. Horn Gyula és a szocialista frakció ellenállása tette lehetetlenné az ügynöktörvény vonatkozásában az információs önrendelkezési jog megvalósítását. A Horn-kormány idején elfogadott ügynöktörvény fenntartotta a III/III-as Csoportfőnökség és az állambiztonsági szervezet többi csoportfőnöksége megkülönböztetését, és megakadályozta, hogy az állambiztonsági szervezet iratainak átadását egy civil testület felügyelje. (A fentebb említett Somogyi Tamás belső utasításban írta elő, hogy még az ügynökbíráknak is csak az általa engedélyezett iratok adhatók át.) Hogy az SZDSZ ezt ilyen formában megszavazta, az az én személyes felelősségem. Azt javasoltam ugyanis a frakciónak, hogy szavazzuk meg a törvényt, hisz a szocik számos részletben engedtek, a fennmaradt vitás ügyekben pedig kérjük az Alkotmánybíróság döntését. Aztán az Ab két év múlva elutasította a keresetet, joggal, hiszen az iratátadás nem alkotmányossági kérdés, hanem politikai. Utána jött a Medgyessy-ügy, máig tart a huzavona az iratátadás körül. Ez mind elkerülhető lett volna, ha Horn Gyula, aki Bauer Tamás szerint "azt jelképezi, hogy az MSZP az állampárt utódpártjaként demokratikus párttá vált", nem az egykori megfigyelők, hanem a megfigyeltek érdekeit védi. (Egyetértésben egyébként Boross Péterrel és Kövér Lászlóval.)

Bauer Tamás mondta egyszer az igazságtétel problémája kapcsán, hogy a rossz politika büntetése a bukás, nem pedig a büntetőjogi felelősségre vonás. Ez ugyan nem igaz, ha a politikus hatalmi helyzetben bűncselekményt követett el, és különösen nem igaz olyanok esetében, akiket, amíg hatalmon voltak, nemhogy megbuktatni, felelősségre vonni, de még bírálni sem lehetett, demokratikus viszonyok között azonban a választás elvesztése felfogható büntetésnek is. (Fordítva: a jó politika jutalma az újraválasztás, nem pedig az érdemrend.) 1998-ban a Horn-kormány megbukott, s ezzel a társadalom, a demokrácia játékszabályai szerint minősítette a politikáját. Akkoriban számos szabad demokrata, köztük olyan meghatározó liberális személyiségek is, akik 94-ben támogatták a koalíciót, örültek ennek. Nem Orbán Viktor győzelmének örültünk persze, hanem annak, hogy a választók döntése véget vetett a posztszocialista hatalmi gőg pöffeszkedésének. Annak a tekintetnélküliségnek, ahogy Horn Gyula kormányzása utolsó heteiben visszatért volna még a pártállamot jelképező bős-nagymarosi erőműrendszer felépítésének ideájához is.

Strigulázhatjuk azonban napestig a Horn-kormány jó és rossz döntésit, a kitüntetés kérdése számomra - és láthatólag Sólyom László számára sem - nem ezen múlik. Nálunk - mint Bauer Tamás is említi - nem tiltotta törvény a pártállami funkcionáriusok és titkosügynökök tisztségviselését, mint a Cseh Köztársaságban, nem volt kézenfekvő, hogy a pártállami vezetőknek nincs helyük a parlamenti politikában, mint Németországban. Nem is lehetett volna, hiszen nálunk nem volt olyan szakadék a Mi és az Ők között, mint az említett országokban. A magyar kontinuum egyik végén Kádár János állt, a másikon mondjuk Krassó György, de sehol sem volt olyan határvonal, amely egyértelműen elválasztotta volna a mi térfelünket az ő térfelüktől. Ez meg a rendszerváltó pártok mély világnézeti megosztottsága tette lehetővé, hogy négy évvel a rendszerváltás után a margóra szorított utódpárt abszolút többséggel nyerje meg a választásokat. Ez társadalmi tény, amelyet tudomásul kell venni, hiába követelnek árpádsávosék az utcán új rendszerváltást és szentkoronás alkotmányt. És hiába próbálkozik majd a Fidesz, ha 2010-ben netán megnyeri a választást, lengyel mintára pótlólagos tisztogatással.

Az azonban, hogy az önkényuralom, akár a puha önkényuralom és a jogállam, akár a satnyán működő jogállam között ne volna szakadék, nem igaz. S ha a politika valóságában a választókat nem érdekelte is ez a különbség, abban a jelképes térben, amelyet egy kitüntetés adományozása jelent, helye van a különbségtételnek.

Ne viselje a Magyar Köztársaság legmagasabb kitüntetését az önkényuralom funkcionáriusa.

Kőszeg Ferenc

A szerző további cikkei

LXVI. évfolyam, 51–52. szám, 2022. december 22.
LXVI. évfolyam, 32. szám, 2022. augusztus 12.
LXIV. évfolyam, 51–52. szám, 2020. december 17.
Élet és Irodalom 2023