Ó, irgalomnak minden angyali

VISSZHANG - LI. évfolyam 33. szám, 2007. augusztus 17.

Nem tudom, az ÉS múltheti számában Cseres Judit (A leguán) mit írt, mármint műfaját tekintve mit, mert a szavakat azért érteni vélem persze; és ne gondold, Olvasó, hogy Te biztosan tudod. Azt sem igen tudom következésképp, miért írta - annyit azonban kihámozni vélek, amit írt, bármi legyen is az, nem hazugságból van, vagy legalábbis nem a szó köznapi értelmében van abból, nem az unalomig ismerős lepellerántó furor vagy a fontoskodhatnék szülötte; voltaképp, és ezzel kirí, valahogy megrendítő darab, bár - sajnálom - nem attól, ami benne áll, hanem ami mögötte. Igyekszem tapintatosan gorombáskodni tehát, mert azért goromba lenni kénytelen vagyok, a szóban forgó írás szerint tudniillik apám főkém, rosszabb esetben al-, és bár apámról szemmel láthatólag jó mulatság hülyeségeket írni, megszokhattam volna hát, most úgy találtam, ez azért egy hangyányit zu viel.

Minthogy a kémügyek bonyodalmasak, hadd rekapitulálom A leguánban elmesélteket; a múlt heti ÉS-t, Olvasó, biztos kidobtad, én ellenben szeretném, ha ünnepi volna ez alkalom - és most az egyszer tudnánk, hogy miről beszélünk.

Nos, a szóban forgó szatírjáték vagy kémregény szerzője és főhőse, amúgy Cseres Tibor (egyebek közt a Hideg napok írója - nem árt az óvatosság) lánya, olyan huszonkevés évesen, egyetemistaként - így a történet -, előbb apjával föl-fölbukkanva, majd csak úgy, magában, odaszokott apám szerda esti társaságába. Jobbára csupa érdekes ember: írók, újságírók, köztük néha külföldiek. Ámulva hallgatta őket, a társaság meg befogadta, sőt, ajnározta (naná, mondanám én, Zsuzsánna és a vének, bár ha meggondolom, én már vénebb vagyok, mint voltak ők: minden férfi dorombolni kezd, ha rajongó fiatal lánytekintetek simogatják, aki ír, meg pláne, hisz az a lány olvasó is, sőt, utókor). Közbevetőleg, mert mellékszál: a szerző-főhős megjegyzi, anyja nem féltette őt, mármint nem féltette lánya ártatlanságát apámtól, hiszen apám beteg volt, ami ebben a formában vagy félreértés, vagy legalábbis félreérthető; apám, százszor megírta, egy röviden szólva borzalmas izombetegségben szenvedett, de impotenciában nem. Igaz, akkoriban már nem látványos szertornagyakorlataival hódított; másképpen is lehet. Ám ez valóban mellékszál, apám nem ezért bizonyult veszedelmesnek, bár a szerelemnek van szerepe - noha nem az elmesélt - a történetben, és igencsak bizarr szerepe van. A társaságban - hadd lökjem előbbre a történetet - hősnőnk megismerkedik egy Geoffroy nevű úrral; az illető nyugalmazott nyugati diplomata (maradjunk ennyiben, az erre vonatkozó mondat megfejthetetlen); borzasztó kedves, elzászi lévén a német és francia az anyanyelve, és tán mondandója is van ezeken a nyelveken, mert párszor ebédelni hívja a lányt; M. Geoffroy még szerepelni fog a történetben. Ahogy az a nyugatnémet (volt olyan!) házaspár is, akikkel hősnőnk nem apámnál, hanem a munkahelyén ismerkedik össze, és akik meghívják magukhoz látogatóba. Egy szép nap (valamikor 1969-ben vagyunk) apám magához kéreti történetünk főszereplőjét és narrátorát, és egy sima képű ismeretlen úr társaságában, akinek a nevét szerzőnk tudja (de nem árulja el), minthogy az bemutatkozik, és fölajánlja neki, mármint apám hősnőnknek, hogy folytassa a Sorbonne-on a tanulmányait; egy pesti diáklány számára fölfoghatatlanul izgalmas lehet a Sorbonne-ra járni, s ki tudja, tán még Sartre baráti-eszmetársi körének is a közelébe kerülhet. Jó volna, tette hozzá a történet szerint apám, ha neki is elújságolná, mi mindent lát-tapasztal; mondjuk, időről időre levélben. És még valami olyasmit is hozzáfűzött, az idegen úrnak, magyarázatul, hogy akadálya abban az értelemben sincs a dolognak, hogy hát hisz a lányt amúgy sem láncolja Pesthez senki, semmiféle szerelmi kapcsolat. Az ajánlat majdnem visszautasíthatatlan, csakhogy ez a két utóbbi mozzanat hősnőnkben gyanút ébreszt. Miért emlegeti föl Mesterházi az ő szerelmi életét, holott odáig került mindennemű tapintatlankodást? Az meg, hogy számoljon be róla, mit tapasztal, hirtelen eszébe idézi a pesti egyetemen érzékelteket: hogy vannak ott, akik bizonyos titkos erőkkel állnak titkos kapcsolatban, olyanok, akik csak vigyorogva megjegyzik, hogy de jó volna, ha ezt vagy azt a tanárt vizsgaidőszakban behívnák katonának, és mit tesz isten, behívják, és épp akkor. Szóval megneszeli, hogy az ajánlat a hírszerzés ajánlata, és nemet mond: rábeszél valaki mást (ez a pont homályos: hogy itt a jó alkalom, legyen kém?). A történet folytatása pedig: a hírszerzés bosszúhadjárata (ha jól látom a dolog dramaturgiáját). Apám még közli vele, hogy akkor soha nem fog útlevelet kapni, de az ő zsebében már ott az útlevél, elindul ahhoz a nyugatnémet házaspárhoz, akikkel korábban megismerkedett. Döbbenetére és rémületére az utasok között föltűnik M. Geoffroy, akit ekkortól hősnőnk leguánnak lát, illetve szerzőnk leguánnak nevez, fölteszem, a szikár embereknél idősebb korban a csontokra-inakra tapadó száraz arcbőr meg a szemüveg miatt, bár néhány bekezdéssel előbb M. Geoffroy mintha nem ezt a fejet viselte volna, végül is az ember nem megy el egy leguánnal ebédelni, a leguánnak legföljebb a tányéron jut hely (persze nem Pesten, 1969 tájt). Odakinn, a német házaspárnál, az a meglepetés éri, hogy akár bátran költekezhetnék is; az apja, mondják vendéglátói, pénzt utalt át a számlájukra; ő ellenben tudja, hogy az apja ilyet nem tett, és nem is tehetett (habár a német tévé épp a Hideg napokat vetíti; akkor tán tehetett volna mégis). Aztán hazafelé a vonaton újabb sokk, ismét föltűnik, és ez már kísérteties, M. Geoffroy; a rémület annyira eluralkodik hősnőnkön, hogy a hányingerig rosszul lesz, a kupéban vele utazó két apáca kezdi el pátyolgatni őt, és lenyomnak a torkán - de hősnőnk erre már nem igazán emlékszik - egy pirulát, amelyet a hirtelen fölbukkanó M. Geoffroy ad át nekik, és amitől vélhetőleg elájul; másnap reggel ébred az egyik apáca társaságában, egy hotelszobában, amelyet, mint megtudja, az őt előző nap odakísérő úr már kifizetett, sőt, az illető, mármint vélhetőleg a szállodából épp eltűnt M. Geoffroy, taxin ki fogja vinni őt az állomásra; mellesleg, M. Geoffroy (vélhetően ő) korábban már haza is táviratozott, hogy csak másnap érkezik, nehogy a papa-mama aggódjanak. És valamicske idővel a történtek után M. Geoffroy levelet intéz Cseres Tiborhoz, amelyben megfenyegeti és megzsarolja őt, azt írván, hogy Pesten is, külföldi útján is rengeteget költött a lányára (a szerzőre, hősnőnkre), akivel egyébként le is feküdt (bár ez talán még akkor sem a követel, hanem a tartozik rovatba kell kerüljön, ha a hírszerzésnek dolgozik az ember), továbbá, hogy hősnőnk (a történet szerint igen szerény) külföldi költekezése devizabűncselekmény, és különben is, ha a papa nem téríti meg a kárát, hát magasabb körök is tudomást szereznek a dologról, az pedig ártani fog Cseres írói karrierjének.

És a megaláztatás-meghurcoltatás megkoronázásaként: apám úton-útfélen azt terjeszti róla, hogy kurva.

Nem vagyok marha, hogy azt gondoljam, pontosabban komplikáltabban vagyok marha annál, hogysem azt gondoljam, szikrányi értelme is van bizonygatnom, apám nem szerzett hírt. Az effajta nekibuzdulás eleve kontraproduktív, jó eséllyel még a dühödt tiltakozásból is csak annyi rögzül az olvasóban, hogy persze, a Mesterházi, azt olvastam, még kém is volt az istenadta. Meg hát: jártak már úgy ebben a honban, hogy azt gondolták, a papa nem kém, holott de. Ám főképp: az, hogy nem, nemigen bizonyítható: a nem nincs valami polcon, nem lapul lezárt dobozban, és a tetejében a kém épp arról ismerszik meg, hogy nem tudni róla, hogy kém, ha a kémség fokozható, minél kevésbé kém valaki (episztémikusan), annál kémebb (ontológiailag nézve). A dolognak ezt a részét tehát inkább hagyom. Csak a józan eszedre apellálok, Olvasó, meg ha néha Chandlerrel vagy, adom lejjebb is, Forsythtal ütöd el az időt, arra: összeáll-e a történet?

Lássuk! A hírszerzés, ha a történet igaz, egy író lányát szemeli ki ügynöknek, holott hát a hírszerzésnek okosabb a tolltól, mikrofontól, kamerától óvakodnia (bár ez ma nálunk mintha másképp volna). Innen, apám dolgozószobájából, azzal kecsegteti az ügynököt és magát, hogy Sartre közelébe jut, persze, majd ha a reménybeli ügynök megtanulta mind az igeidőket. Mellesleg, mi a fenét akarhatott megtudni Sartre környezetében a magyar hírszerzés? Hogy a Szovjetuniót minden magasztos emberi eszme megcsúfolásának, Brezsnyev elvtársat meg akkumulátorcserére szoruló vén majomnak tartják? Ezt azért sejteni lehetett. Egyáltalán, mit keres egy ügynök egy olyan miliőben, ahol aki amit gondol, azt megírja, és amit gondol, azt írja meg. Ám legyen, előfordulhat, hogy a titkosszolgálat hülye, még az is, hogy tekintélyes adag hülyeség nélkül nem is működhetik, van ezzel más intézmény is így; de ha az, hogy egy magyar egyetemista egyáltalában kijut a Sorbonne-ra, unikumnak számított (nem tudom már pontosan fölidézni, de fogadjuk el, annak vagy majdnem annak), vajon nem kellett-e, hogy fönntartással fogadják mindazok - mert legalábbis "jól fekszik" ott, ahol ösztöndíjak, miegyebek felől döntenek -, akiknek az agyában akár csak egy pillanatra is fölmerült, hogy célszemélyek lehetnek? És miért fenyegeti meg apám azzal, hogy soha nem utazhat többet nyugatra, ha mint egy (ezek szerint szépreményű) ügynök instruktora, akivel, lám, a kapcsolattartás módjában is megegyeztek - hogy írjon, ha kedve szottyan -, tudhatná, hogy a lánynak ott a zsebében az útlevél? (Nem úgy hangzott-e vajon az a mondat, hogy: ilyen esélyed nem lesz többé ebben a büdös életben? De erről később.)

Megengedem, Olvasó, minderre azt mondod, a kákán is csomót keresek, hogy apám kevéske maradék jó hírét mentsem; de a történet második fele még több sebből vérzik. Hősnőnk megpillantja az utasok között a leguánt, és megrémül, holott, amennyire a dologba olvasóként be voltunk avatva, erre semmi oka. Ilyenkor odamegy az ember, azzal, hogy no nézd csak, Ön is épp elutazni készül stb. Rejtélyes pénz mutatkozik egy számlán, nem tudni, honnan érkezett, de persze a bankok akkoriban is regisztrálták a pénzmozgásokat, egy telefonba kerül tisztázni a dolgot, már persze, ha nem magyar kém a meghívó német házaspár is, bár nem látom, e minőségükben milyen feladatot kaptak - hogy halálra untassák netán? Majd megint fölbukkan M. Geoffroy, rendben, ez túl sok a véletlenből, és megtorlás gyanánt egy apáca társaságában otthagyja egy hotelben... miért is? Hogy egy nappal később érjen haza? Persze, talán az apáca is kém - de ettől sincs több értelme a dolognak... Végül, hogy az események mégiscsak beletorkolljanak valamibe, a leguán levelet ír egy komoly becsben álló, valamelyest magának már külföldön is nevet szerzett magyar írónak, hogy ha a lánya viselt dolgairól magasabb körök is tudomást szereznek, az súlyosan árthat írói pályafutásának - nem vagyok történész, és végképp nem vagyok szakembere ennek az időszaknak, tán Standeisky Évát kellene megkérdezni vagy Aczél monográfusát, magam csak becsléssel szolgálhatok, de úgy taksálom, még a nem kevéssé prűd (az ÉS, ha bírna emlékezni, emlékezhetnék az annak idején elhíresült Nadrágfestők-botrányra) Aczél György sem omlott volna össze a hírre, hogy egy író amúgy teljes mértékben felnőtt lánya, mit ad Isten, kamatyolt. Eszem ágában sincs védelmére kelni a Kádár-érának, kérem, Olvasó, félre ne értsd, amit mondok, de 1969-ben magasabb körök már beletörődtek abba, hogy az emberiség ivarosan szaporodik, sőt, ha nem épp szaporodik, azt is ivarosan teszi. A devizabűntett már komolyabban hangzik, ez a rubrika létezett, csak épp forintkiajánlást nemigen követhetett el valaki, aki, mint a történetbeli M. Geoffroy, eleve keményvalutában (édes Istenem, micsoda szavak) kapta a nyugdíját, és a történetből kihámozhatólag tartott külföldön vagy magánál pénzt (miből fizette volna különben a hotelszobát stb.).

Alábecsülném, Olvasó, az intelligenciádat és az irodalmi érzékedet, ha úgy gondolnám, amikor a leguán leveléhez értél, nem fogtál gyanút. Ha előbb nem, elnézem neked: apámról hordtak már össze elég hetet-havat, történeti érzékünket és emlékezetünket pedig szépen kikezdték az évek; de az a levél... Be kell persze vallanom, magam nem csak tenger eszemnek köszönhetem, hogy kezdett földerengeni, miről is szól a történet, amelyet odáig lázálomnak érzékeltem: történetesen emlékszem tudniillik szegény M. Geoffroy édesbús történetére. (Szar ügy: akik tiltakoznának, már a föld alatt, aztán mégiscsak előkerül valaki, akinek eszébe jut valami a dologról, és kigúnyolja emlékeinket. Sajnálom.) Illetve ez így nem igaz: fogalmam sem volt róla, hogy ott őrzöm az emlékezetemben, egyáltalán, hogy emlékezetemnek van olyan sarka, ahol megbújhat egy olyan valami, ami sem akkor, sem utána ennyire nem érdekelt, és erős túlzás volt úgy fogalmaznom, hogy emlékszem a történetre magára. Valójában egy elemére emlékszem csupán, csak hát az egész történet e körül forog. Arra emlékszem, hogy apám, gondolom, nem nekem, hanem anyámnak, csak épp előttem, arról nyafog, hogy iszonyú kínos helyzetbe került, nem tudja, melyik ujját harapja le: merthogy a mi kedves Geoffroy barátunk fülig beleszerelmesedett a Cseres-lányba, talán az is belé, neki meg valahogy szét kell közöttük csapnia; és nem tudom már, ha akkor érdekelt is (holott nem), hová estek a hangsúlyok: hogy ki kit csábított el, ki a történetben a szegénykém, azt sem zárom ki, a hangsúlyok hol ide, hol amoda estek, aszerint, apám épp hol tartott a lenyelhetetlen és kiköphetetlen falat rágásában. Ahogy már azt sem tudom igazán, miért is kellett szétcsapnia közöttük; majdnem biztosra veszem, hogy mert kérték erre őt, és majdnem biztosra azt is, hogy épp a Cseres szülők. Megértem, nem merő öröm, ha az ember lánya után egy öregember koslat. De mérget venni erre a magyarázatra nem mernék; végül is elképzelhető, csak azért gondolta, hogy valahogy véget kell vetnie a dolognak, mert rossz kifejletet jósolt neki. De hogy apám a problémát megoldhatatlannak érzékelte, inkább az előző magyarázat mellett szól: gondolom, megértette a szülői aggodalmakat (bár neki csupa fia volt), és ha egyszer Cseresék rosszallották, gondolom, kínos is volt neki, hogy épp nála szövődött ez a rosszallott viszony; nem tudom, mennyire taksálta Cseres barátságát, de gondolom, nem taksálta kevésre. Közbevetőleg, csak mert az előbbi nem tudom indokolja: ha azt a látszatot keltettem volna, hogy beavatott vagyok, szeretném sürgősen eloszlatni ezt a látszatot; amikor a történet játszódott, lehettem úgy tizenhét, a szerdánként összeverődő félig-meddig hírességek a szememben apám barátai voltak, és még ha egyiküktől-másikuktól olvastam is valamit, nem irodalmi múzeumnak érzékeltem apám dolgozószobáját; amúgy meg, ha annak érzékeltem volna is, akkoriban épp főleg udvaroltam - tán mert apám dolgozószobája került szóba, ugrott elő most ez az ódivatú szó, nem hiszem, hogy akkor így neveztem volna magam között -, és az embert az ilyesmi kölyökkutya korában meglehetősen lefoglalja, szóval nem hiszem, hogy érdekelt volna az irodalmi múzeum. Azt sem tudtam például, hogy Cseres följárt; apám mint íróról nagy megbecsüléssel beszélt róla mindig, igaz, nemigen volt rossz szava senki céhbeliről (no igen, a bárgyúságig jóhiszemű és jóindulatú volt, mondanám, ha egy fiú mondhatna az apjáról ilyet), hogy együtt iddogáltak volna, soha nem került elő - ezért írtam, hogy nem tudom, mennyire taksálta Cseres barátságát, és hogy csak gondolom, hogy sokra. M. Geoffroyt ellenben kifejezetten szerette. Róla is kevesebbet tudok voltaképp, mint amennyi A leguánból kiderül; nekem apám azzal mutatta be, annak idején maquisard volt, apám szemében, aki világ életében frankofil volt és maradt, és akit Párizsban ért a mozgósítás, mielőtt kirobbant volna a furcsa háború, ez az elképzelhető legjobb ajánlólevélnek számított. Amúgy imponált nekem is, és az öregúr megjelenése nem hazudtolta meg a hősi múltat: alacsony, de szépen megfaragott ember volt, valóban művelt, és remek causeur; és végtelenül türelmes, apám kérésére megpróbált némi angolt a fejembe verni, csak épp az én fejem, mint említettem, mással volt tele, jó félórákat késtem, ő föl se vette; én seggbe rúgtam volna a helyében magam. És: bár meglehetősen érzékeny vagyok a rossz arcokra - nem tűnt gyíkszerűnek. (Bocsánatodat kérem, Olvasó, a tolakodó kitérőért - de az én emlékezetemen is keresztülgázolás esett...) Apám amúgy is kínosan tapintatos volt (hacsak egy jó poénért nem feledkezett meg erről), ha nem tartotta volna is barátjának M. Geoffroyt, akkor sem hiszem, hogy szívesen mondta volna neki (vagy bárkinek), hogy vén szamár, vedd le a praclid arról a nálad vagy negyven évvel fiatalabb kislányról, aki talán csak összekeverte az ájult tiszteletet a szerelemmel. Nem hiszem, hogy szívesen mondta: ahhoz túlságosan is jól tudta, mekkora kísértés, és nem csak a szerelemé, a fiatalság kísértése, ha az ember vén trotty, még ha daliás vén trotty is. Megértettem apámat: nem volt jó lépése.

Fölhördülhetsz, Olvasó, hogy magam fabrikálta kitaláció az egész, miért is ne mondhatta volna apám a cseresi noszogatásra (ha volt), hogy elég nagy lányod van, vigyázzon magára. Két felnőtt ember. Ha már azt mégsem mondhatta, hogy csak irigyelni tudja M. Geoffroyt. Nem tudom a választ. Talán Cseres barátsága miatt. Talán mert az öregurat féltette a csalódástól; esetleg a csalódástól valamiben, ami igazából nem szerelem. Vagy hősnőnket szánta, aki nem tudta megkülönböztetni a szerelmet az ájult hódolattól.

M. Geoffroy egyszer csak eltűnt, mintha soha ott sem járt volna. Fölteszem, mert apám beszélt vele, és nem sikerült hízelgővé fogalmaznia, amit képtelenség is hízelgővé fogalmazni, mert a veleje mégiscsak az, hogy vén szamár, miért nem térsz eszedre. Vagy csak mert annyit kért, legalább ne nála találkozzanak. Ha emlékezetem nem csal (bátran csalhat), a neve egy ideig még előkerült, ahányszor csak anyám a szemére lobbantotta apámnak, hogy igaz barátokat mar el magától valami fennkölt baromság miatt, miközben olyan ócska alakok mellett kitart, mint...

Gondolom, Olvasó, már érted: az az értelmetlen, látszatra fenyegető vagy zsaroló, de mint ilyen se füle, se farka levél A leguán végén egy keserűen csalódott öregember levele, akiben a logika ellenére hirtelen mégis visszatért tavasz illúziójának összeomlása annyira maga alá temetett észt, büszkeséget, mindent, hogy nem érzékeli a nevetségességét, vagy már fütyül rá: a kidobott pénzt követeli vissza - mert hát mit követeljen, a reményeit, az illúzióit? Ennek így van értelme, illetve, istenkém, értelme nincs, csak követhető interpretációja. (Ajánlott olvasmány: Halál Velencében.) És akkor innen szépen visszagombolyítható a szál. A vonaton lidércként föltűnő leguán a talán féltékeny, talán reménytelen (nem tudom: nem ismerem a történetet) szerelmes. A mérgezett kalmopyrin: nyugtató egy pánikrohamban.

A számlán titokzatosan fölbukkanó pénz: gondoskodás, talán udvarlás is. A párizsi ösztöndíj pedig: isten tudja hol, tán a külügynél (én nem tudom, ki volt a sima arcú úr, és honnan érkezett), fölteszem, apám által kijárt lehetőség, hogy hősnőnk eltávozzon a színről, elmerüljön egy vélhetőleg számára igencsak vonzó világban, ahol talán még Sartre közelébe is kerülhet - no igen, apám hajlamos volt elvetni a sulykot -, és ahol megfeledkezhetik arról, amit itthon hagyott, és ami talán őt is meggyötörte, megfeledkezhetik a leguánról. A Sorbonne: csali, de nem a hírszerzés csalija. A tapintatlan utalás, hogy hősnőnket nem tartóztatja semmi Pesten, implicit kérdés talán: ugye vége? A soha többé nem kapsz útlevet csak annyi: hogy a büdös életben többet nem kapsz tálcán ilyen lehetőséget. Az meg, hogy amit csak látsz, hallasz, arról írjál: hát persze... - hogy a magyar hírszerzést érdekelte-e, mi történik Párizsban az egyetemen, azt illetően vannak kételyeim, a hivatalosság 1968 májusában is (akár hiszed, akár nem, Nyájas Olvasó) De Gaulle-nak drukkolt, apámat ellenben nagyon is érdekelte, amióta eszemet tudom, ott láttam az asztalán a friss Nouvel Observateurt (ahogy a Les Temps Modernes-t is)...

Hadd varrom el a szálakat: ha apám valóban lekurvázta volna a történet főszereplőjét - a bocsánatát kérem. Olyan nagyon azért nem hiszek benne. Hogy a valamelyik szerdán föllátogató Cseres fülének szánva (apák egymás közt) tette volna (a szöveg mintha megengedné, hogy így esett), ezt az eshetőséget elejthetjük, ugye? (Hallod, Olvasó, lelki füleiddel? Szerbusz, Tibor, már hiányoltalak; tölts magadnak, ez jobb eresztés, mint a múltkori, épp arról beszélgetünk, hogy a lányod mekkora... ugyan, ugyan.) Az persze nem elképzelhetetlen, hogy M. Geoffroy egy ideig szóba került még, és ha apámban fölülkerekedett a bosszúság az örök harag vagy saját ostoba szerepe miatt (vagy csak mert potyára kilincselt X-nél meg Y-nál), a bús történetben talán elhalványul a vén kecske és a só motívuma, és erősebb lett, hogy mi az istent akarhatott az a lány attól a vén bolondtól: megesik az emberrel az ilyesmi. És persze az sem elképzelhetetlen, akadtak barátok, akik úgy mondták vissza a dolgot, hogy a Mesterházi azt terjeszti a lányodról, hogy kurva.

Tudjuk: az ellenségeinkkel elbánunk magunk is...

Persze, Olvasó, nem kell elhinned ezt a kisded novellát. Talán csak én találtam ki. Vagy talán apám, és szántszándékkal mesélte a fülem hallatára, hogy ha egyszer kiborul majd a bili, a hírszerzés jó bolondjaként legott ködösítő manőverbe kezdjek. Mondom, nem kell elhinned, de arra panaszkodni nem lehet okod, hogy nem kerek. Ha meg úgy találnád, játékrontó voltam, banális történetté szereltem szét Cseres Judit a motiváltságot, meseszövést, dramaturgiát illetően talán nem kifogástalan, de azért mégiscsak kémnovelláját (szatírjátékát vagy mijét), hadd mutassak rá, hogy tévedsz. Elképesztő, lenyűgöző a történet, éppen így. Mondtam, nem hiszem, hogy amit Cseres Judit elmesél, hazugságból van, legalábbis nem a közönséges értelemben van abból. De ha úgy állna a dolog, hogy akkor, amikor mindez történt, A leguán hősnője és szerzője így érzékelte a történetet, úgy, ahogy megírta, van ok, hogy ámuljunk azon, miként kreál némi gyanakvás egy félreértésből sorsot csináló vagy rontó lidércnyomást. Ha úgy állna a dolog, hogy akkor, amikor mindez történt, A leguán hősnője és szerzője így érzékelte a történetet, úgy, ahogy megírta, lehetséges volna az is (Ó, irgalomnak minden angyali / S ti égi szolgák most őrizzetek!), hogy valaki huszonvalahány éves fejjel semmit, egy hőhullámot, egy remegést nem érzékel egy férfi lángbetűkkel a falra mázolt szerelméből, amihez képest már nevetséges apróság, hogy olyannyira nem érzékel semmit, hogy kémkedésnek nézi. Ha meg másképpen volna, ha a történet utóbb mesélődött át azzá, amit olvashattunk, eltűnődhetünk, milyen lehetett az, amihez képest A leguán rémálma még épp kellemes élethazugságnak tűnhetett, meg hogy mit művel ez emberrel magával tulajdon emlékezete, ha egyszer nekifohászkodik. Ha mindezen eltűnődtél, Olvasó, egy picit, láthatod: nincs hadakoznivalóm, sem hadakozhatnékom A leguán írójával; azt meg mondtam már, nem hiszem, hogy meggyőzhettem, hogy bárhogyan meggyőzhetnék bárkit is arról, hogy hülyeség jár a fejében, ha úgy képzelni szottyan kedve, hogy azért mégiscsak biztos kém volt az apám; azt szeretném, ha akadna, aki elolvassa a Prométheuszt vagy a Vakációt meg még egy-két dolgot, csak mert érdemes, de hogy X vagy Y kémnek tartja őt, nem tartom igazán izgalmas problémának. Tán eddig tartott, Olvasó, amit veled szerettem volna megbeszélni.

Mellékdal, A leguán szerzőjének. Hm, mondjuk úgy, érdekes természetű állat az ember; ahogy ennek az írásnak a fogalmazgatása közben szépen elpárolgott belőlem a harag, és oldódott a gyomorszájamban a görcs, még mulattatott is, hogy a kulcsot megtalálva mint váltanak alakot-színt az Ön írásának érthetetlenségei. Aztán persze azért észrevettem, ami nekem rejtvényfejtés volt, azzal durván az elméjébe nyúltam Önnek: A leguán (úgy, ahogy van) az Ön emlékezetének egy darabja, még ha az ÉS harmadik oldalán, mit csináljak, nem egyszerűen csak az. És ha a megfejtés csak karcolta is az igazságot, nem hiszem, hogy örömet szereztem volna vele. Sajnálom, ennyire tapintatlannak lenni nem szokásom. Megúszhattuk volna pedig. Mondjuk, ha az ÉS-ben, amelyet végtére is nem újságíró-gyakornokok szerkesztenek, valaki egy pillanatra elmélázik azon, hogy talán nem egészen aggálytalan, vagy legalábbis nem színtiszta mulatság meglehetősen goromba vádakkal illetni persze bárkit is, de talán egy árnyalattal még kevésbé aggálytalan egy írót, még ha az, hál' isten, rég el is patkolt már, egy irodalmi lapban. És ha már elmélázott, talán földerengett volna benne, hogy A leguán, annak olvasva, aminek látszik, tarthatatlan, és hogy tán azért az, mert nem az, aminek látszik. És megkérte volna Önt, apám neve helyett álljon az, hogy "egy akkoriban befolyásosnak számító író" - ennyit azért apámról még az ÉS is megkockáztathatott volna, nem olyan képtelenül meleg szavak -, és talán változzanak picit a díszletek - A leguánt közölték volna, én, ha elolvasom (így az orrom alá nyomták), nem ismerek benne apámra, nem szívok el a válasszal molyolva hat doboz cigit, a publikum meg gazdagabb lett volna egy történetesen nem igaz történettel; de hát olyat ezerszám dédelgetünk. Mindenki boldog volna - most meg itt állunk mind a ketten, mit mondjak, elég hülyén. Bár vacak kis megoldás, mondanám, fogjuk a melegre, hogy a szerkesztők nem akadtak el azon, ami pedig kibökte a szemük. Egy hétre jó lesz. A nyegleséggel akad még ennél nagyobb bajunk is.

Mesterházi Miklós

A szerző további cikkei

LXI. évfolyam, 5. szám, 2017. február 3.
LX. évfolyam, 15. szám, 2016. április 15.
Élet és Irodalom 2022