Olvasói levél

Kedves Kovács Zoltán, már rég szerettem volna javasolni a magyarországi sajtónak, hogy a külfölddel való mindennemű foglalatoskodást haladéktalanul hagyjon abba. A dolog úgyis reménytelen. Miután milliók akadálytalanul utazhatnak jobbra-balra, milliók tanulnak valami angolra emlékeztető nyelvet, kevésbé ismert az, ami extra Hungariam van, mint bármikor.

A szerzők nem figyelnek eléggé, talán mert nem érdekli őket eléggé a dolog.

Végigfutva az Élet és Irodalom augusztus 3-ai számán, föltűnik Losoncz Miklós nagy ívű dolgozata, amelyben javasolja, hogy a magyar külpolitika koncentráljon az Európai Unióra, a transznacionális nagyvállalatokra, majd akár még a Balkánra is. Mivel ez most is így van, érthetetlen, miért fecsérli a jeles szerző erre az olvasók idejét (meg a magáét). Szécsi Éva nem képes helyesen leírni a szörnyűséges Sarkozy elnök feleségének a nevét (Cécilia, nem Cécilie). Ő még arról sem értesült, hogy a Lockerbie fölötti merénylet tettese egészen bizonyosan nem a líbiai titkosszolgálat tisztje volt, hanem föltehetőleg a szíriai zsoldban álló Ahmed Dzsibril-féle palesztin csoport (vö. Hugh Miles: "Inconvenient Truths: On Pan Am 103", London Review of Books, 2007. június 21.). Kadhafi föláldozta a saját titkosszolgálati tisztjeit, de így is el fogják engedni őket. Neki így is megfelel, őt nem a fair eljárás érdekli. (És Pan Am, nem PanAm!...)

Tovább: Báron Györgynek a Such-féle rádiós őrjöngés ellen írott kitűnő cikkében mint a kultúrát szolgáló közszolgálati adóra hivatkozik a Channel Four-ra. A Channel Four magántévé, legsikeresebb terméke pedig a Big Brother. Come on now!

Emlékszem, hogy egyszer itt nálatok Zs. P. médiaszociológus kifejtette, hogy az Egyesült Államokban a közszolgálati médiákban (ne feledjük: nem "médiumok"-ban, a "médiumok" spiritiszta látnokok; asztalkopogtatás, Maud, csodapók stb.) nincs, nem is lehet politika. Csak azt tudnám, hogy a C-SPAN és a C-SPAN-2, amelyet ráadásul a szenátus finanszíroz, mi a fene lehet (napi 20 óra politikát ad mind a kettő). Igaz, ez állami tévé. Közszolgálatinak az Egyesült Államokban az az adó (csatorna, műsor) számít, amelyben egyetlen fillér állami és/vagy cégpénz sincs, adományokból kunyorálják össze - és milyen fárasztó hallgatni az állandó pénzfölhajtó kampányokat, pl. a PBS-ben -, és amelyekben tilos a reklám is! Ezt kapd ki. (És a National Public Radio-ban nincs politika? Atyavilág. Lehet az interneten hallgatni, tessék róla meggyőződni. Remek.)

Továbbá tudatom Báron Györggyel, hogy Kozma rádióigazgató (vö. Ormos akadémikus életrajzával) egyáltalán nem volt báró - dzsentri volt, nem mágnás. Ez magyar társadalomtörténeti szempontból egyáltalán nem mindegy. Nem lehet valamit "gleischaltolni", a szó (az "ugyanarra a vonalra való beállítás", (c) by Goebbels), a Gleichschaltung, a "gleich", a. m. "ugyanaz" szóból képződött.

Cserna-Szabó András, szegény, nyilván magyar újságokat olvas (sőt, magyar rádiót hallgat), így képes erre az osztályozásra, mondván, sokféle író van: "Jobbos, balos, anarchista." Ez a pesti sajtó egy régi (6-7 éves, de már népi bölcsességgé jegecesedett) panelja, amellyel különbséget tesznek "baloldali" és "anarchista" között, mintha az utóbbi nem lenne az előbbi részhalmaza. Még a közelmúltig tűrhetően informáltnak nevezhető HVG is képes leírni azt, hogy "baloldali anarchista", mintha volnának jobboldali anarchisták (szellemeskedéseken kívül), föltehetőleg "bombahajigálót" értve anarchistán, amikor anarchisták az első világháború óta gyakorlatilag nem követtek el merényleteket, de a kommunisták igen. A Vörös Brigádok - amelyeket nálatok nevezett úgy Vágvölgyi B. András, hogy "Brigado Rosso", helyesen "Brigate Rosse" - épp úgy kommunisták (korabeli műszóval: marxista-leninisták) voltak, mint a RAF (Rote Armee Fraktion, a Baader/Meinhof-csoport), a görögországi November 17. Mozgalom, a Cellules Communistes Combattantes, a Lotta Continua és a többi. Ez a fölsorolás - jobbos, balos, anarchista - azt mutatja, hogy Cserna-Szabó átaludta a XX. századot és a XXI.-ből is már hét esztendőt. (No persze ha a pesti sajtó Gyurcsányt tekinti "baloldali"-nak, akkor nem nagyon csodálkozhatunk a zűrzavaron. Meg ha kommunistán pl. Lázár Györgyöt vagy Csehák Juditot értik, nehéz elképzelni, hogy lövöldözne vagy harcolna. Bármiért.)

Amint leírtam ezt, rögtön olvashattam a Magyar Hírlap szombati számában: "A radikális baloldali anarchista [!] mozgalmak egyre erősödnek Németországban. A RAF 1999-es megszűnése óta évekig nem voltak anarchista akciók [!!!], de a globalizációt ellenző mozgalmak felerősödése magával hozta a szélsőséges elemek újbóli megjelenését." (Mellesleg a most elfogott "militánsok" se anarchisták. De ha egyszer egy klisé meggyökeresedik, kiirthatatlan.)

De hát szerzőitek nemcsak a kül-, hanem a belföldet sem ismerik. Kondor Ferenc szerint a mai tévénéző meg se értené, hogy valaha az átkos szoc.-ban az állami hivatalokba csak belépőcédulával lehetett bejutni. Kondor Ferenc csodálkozni fog. Ez ma is így van. Nem utolsósorban a tévészékházban - amelyről oly szakavatottan ír. (Pár lappal előbb Báron ecseteli a rádiós belépője körüli bonyodalmakat...)

A. Sajti Enikő - nem először - teljesen megalapozatlanul állítja, hogy Jugoszlávia nem volt "nemzet". Csakugyan nem volt "etnikum". Ez olyan, mintha valaki azt mondaná: Trianon azt bizonyítja, hogy a XIX. században nem létezett a magyar "politikai [nem faji-etnikai, hanem politikai] nemzet". Ez a non sequitur csak Jugoszlávia szétverésének - paradox módon mind Milosevic, mind Clinton politikájának - utólagos igazolása. De hát sikertelen. (Se Clemenceau, se Beneą nem ment ilyen messze a magyarokkal szemben anno...)

A nemzet tisztán etnikai - tehát elmaradottan és antiliberálisan-antidemokratikusan kelet-európai - fölfogása tetszik ki drMáriás látszólag humoros írásából is, amelyben azon élcelődik, hogy Párizsban mostanában lett "Musée National Picasso", azaz "Picasso Nemzeti Múzeum", azt írja, "...holott számomra Picasso egyáltalán nem nemzeti, s nem francia, még akkor sem, ha ott volt dísz-vendégmunkás". Ez ostobaság. A "Musée National" értelem szerinti fordítása az volna, hogy "országos múzeum" vagy "állami múzeum", hiszen a "nation" itt a Franciaországon, tehát a területileg és politikailag értelmezett "országon" belüli, illetve az "ország" által elismert dolgokra vonatkozik. Washingtonban van a - hivatalos, teljes nevén - "The U. S. Holocaust Museum". Ez nem azt jelenti, hogy a holokauszt (a zsidók elleni genocídium) Amerikában történt, hanem azt, hogy az amerikai nép, az amerikai állam ezt fontos dolognak tekinti, és az ügyet államügynek, továbbá az állami múzeumot állami vagy közpénzen tartja fönn, ami ott nagyon kivételes, ezért pedig figyelemre méltó és figyelmet fölhívó.

Nálunk különbség van a Nemzeti Múzeum, a Nemzeti Galéria és az Állami Operaház között, mert a Nemzeti Múzeum és a Nemzeti Galéria csak magyar (etnikailag, politiko-kulturálisan magyar) dolgokat mutat be, az Állami Operaház pedig mindenféle digó, franc, sváb, muszka dalműveket meg Bartók-féle idegenszívű disszonanciákat vegyest, ahol a szereplők fölötte óbégatnak. Az is jellemző, hogy Kolozsvárt a román színházat hívják Nemzeti Színháznak, a magyar színházat viszont Állami Magyar Színháznak. Hiszen ez utóbbi - román etnicista szempontból - nem etnikailag román, tehát nem nemzeti. Ez a kelet-európai fölfogás, amely sok-sok vérbe került nekünk.

A Musée National Picasso nem azt jelenti, hogy a spanyolországi (és nem etnikailag spanyol, habár málagai, andalúziai születésű) Picassót franciának akarják nyilvánítani, hanem azt, hogy művészetét - mint a klasszikus kánon részét - a franciaországi nép (állam: a köztársaság) fontos ügyének (államügynek) tekinti. Ebben semmiféle "kisajátítási próbálkozás" nincs. A szerző interpretációja: rosszhiszemű, provinciális naivság.

De hát mit reméljünk Franciaország és a francia, tehát európai nemzetfogalom megértésétől, ha nemcsak a témával esetlegesen foglalkozó művészember, hanem a Francia Köztársaságot negyven-ötven éve tanulmányozó szenior (szépkorú) újságíró így ír a Népszavában, megmagyarázva az SDF rövidítést: "sans domicile fix", helyesen: "sans domicile fixe", amit mások tréfásan átértelmeztek, szerinte így: "sans difficultés financieres", helyesen: "sans difficultés financieres", a cédille, a c alatti farkinca nem kell i és e, csak a, o, u előtt, mint tudjuk.

De hát Franciaország (nem úgy, mint a tizenkilencedik században és a huszadik század első kétharmadában) ma nem érdekel nálunk senkit, viszont mindenkit érdekel az Amerikai Egyesült Államok. De hát ki érti az Egyesült Államokat? A sajtóban folyamatosan a demokrata "ellenzékről" írnak (legutóbb a KlubRádió hétfő reggeli hírműsorában mondta így az évek óta Amerikában élő magyar tudósító). Először is: a demokraták többségben vannak mind a képviselőházban, mind a szenátusban. Másodszor: az Egyesült Államokban nem lehetséges ellenzék, hiszen ellenzék csak parlamenti rendszerekben van, ahol a kormány képviselőházi többség kebelében alakul meg, és akkor válik kormánnyá, amikor ez a többség megválasztja. Mármost az országos, külön szavazáson közvetlenül (bár az elektori rendszer bonyodalmával) megválasztott amerikai elnök, az amerikai elnöki adminisztráció és a szigorúan extraparlamentáris kormány (a kormánynak nem lehet tagja képviselő vagy szenátor: tilos!) nem a brit kabinet, hanem a brit korona analogonja, az elnök csak az Unió helyzetéről tartott ünnepélyes szózata alkalmából jelenhet meg az ebből az alkalomból kivételesen együtt ülésező két ház előtt, pontosan úgy, ahogyan az angol királynő az alsóház (the Commons) és a Lordok előtt, amikor trónbeszédét tartja. Az alelnök a szenátusban elnököl szavazategyenlőség esetén, az ő pozíciója a lordkancellárénak felel meg, de sokkal gyöngébb. A szenátusban nincs speaker, ahogyan a Lordok Házában se. Mivel az amerikai elnököt nem a parlamenti többség választja, a kisebbség nem az ő ellenzéke. Ráadásul most a kisebbség ("ellenzék"?) éppen az elnök pártjának a tagjaiból (republikánusokból) áll. Aki amerikai "ellenzékről" beszél, az nem fogta föl a legjelentősebb nagyhatalom politikai rendszerét se - és akkor miféle (kül)politikai újságírásról van itt szó?

S kétségbe kell esnem, hiszen pl. én abban a hiszemben írom esszéimet, hogy ezeket mindenki tudja.

S ha Forrai Eszter költő annyira becsüli Janusz Korczakot, hogy verset ír róla, akkor megtanulhatná helyesen leírni a nevét (Janusz, nem Janus - címben!), mint ahogy Csontos Erikának is föltűnhetett volna, hogy a lengyel családnevek általában nem végződnek ipszilonnal, tehát nem Janczarsky, hanem Janczarski (a Fülesmackót mi is szeretjük!). Kedves Koltai Tamás: Teatrul Clasic, nem "Classic" (ez másik nyelv, ti. angol).

És remélem, hogy súlyos pénzeket kaptatok a 14. lapon közölt Zalabaromfi-reklámért, mert csak 50 milla fölötti összeg igazolhatja az eddig életemben látott legundorítóbb, nőgyűlölő, szexista hirdetést, amely a bontott csirkét meztelen nővel szimbolizálja, akinek a testére - akárcsak a mészárszékekben - szaggatott vonallal ki van jelölve a "comb" meg a "mell", fölötte a fölirat: "100% hús!" "Bomba csirke!" Ez egyenértékű a faji-etnikai nemzetfölfogással. Másutt tüntetéseket, bojkottot váltott volna ki, a Zalabaromfi (ottani megfelelője) vezérigazgatójának lemondását, súlyos közérdekű bírságot - és az ÉS (ottani megfelelője) se úszta volna meg ilyen könnyen.

De azt is mondhatod persze, mit izgatom magam. Európai humanizmus? Tájékozottság? Műveltség? Feminizmus? Itt?

Ahogy dr. Bogár László egyetemi tanár, nyá. államtitkár mondta halhatatlanul - a Független Újságírók Szövetségének honlapja szerint -, "csak állunk dermedten, mint két, pisztolyként egymásra fogott magyar".

Szeretettel üdvözöl

T. G. M.