Egy kérés

Kőszeg Ferenc méltó módon köszöntötte Kenedi Jánost hatvanadik születésnapján (ÉS, 2007/28.). Tulajdonképpen egy laudációt nem illik kiegészíteni, korrigálni, hiszen Kenedi János érdemei sokkal számosabbak, minthogy azokat egy kolumnán el lehetne sorolni. Tudom, Jánost ez a szembedicséret nagyon zavarja, idegen tőle minden hivalkodás. Én csak tizenhat éves kora óta ismerem, nem a Hungáriából, hanem a Muskátliból és vidékéről, ahol csak Sarkadi, Kondor, Vujicsics Tihamér, Pilinszky, Lengyel Balázs voltak mindennapos beszélgetőtársaink, és csak megerősíteni tudom mindazt, amit Kőszeg leírt. Egy kiegészítést azonban tennem kell. Már csak azért is, hogy nyoma maradjon egy fontos eseménynek.

1989. június 17-én, egy nappal Nagy Imre és mártírtársai újratemetése után Kenedi János lakásán alakult meg az 1956-os Intézet, amelynek természetesen Kenedi János is alapító tagja és máig munkatársa. Túl a tények rögzítésén azért is fontos ez az információ, mert oly sok hányattatás, alkalmi munka, bizonytalanság után elmondhatjuk, hogy Kenedi János révbe érkezett, nyugodt körülmények között dolgozhat, kutathat, tagja lehet egy közösségnek, amely szereti és megbecsüli őt. Ha jól tudom, Kenedi Jánosnak 1968-tól nem volt munkahelye, tehát huszonegy évig közveszélyes munkakerülőként (is) számon tartották.

Jó lenne, ha illetékesek elgondolkodnának azon, hogy Kenedi János a szükséges szolgálati évek hiányában hogyan fog tisztességes nyugdíjat kapni. A Nyugdíjfolyósító Intézet ugyanis szigorú törvények alapján számolja ki a járandóságot, s nem veszi figyelembe azokat a morális és politikai érdemeket, amelyek alapján Kenedit a legmagasabb kategóriába kellene besorolni. Reményeim szerint Kenedi hosszú életkort fog megélni, s nekünk, kortársaknak kell a hatalmasságokat figyelmeztetnünk, hogy még időben lépjenek.

Isten éltessen, János!

Kozák Gyula