Ismét az ingyenpénzről

Először is eszem ágában nem volt azt javasolni, hogy büszke gőggel utasítsuk vissza az EU-pénzeket. ("Ne szégyelljünk kérni - elfogadni meg pláne nem.") Nem vagyok szégyenlős típus. Egyedül az zavar, ha ez a pénz helyettesíti a piacot. Amikor ezzel kapcsolatban a "piactorzító" kifejezést használjuk, akkor azt úgy szokás érteni, hogy a támogatottak unfair előnyhöz jutnak. Ezzel az érvvel még vitatkozni is lehetne, hiszen az "unfair előny" jelentheti egy "unfair hátrány" elvileg akár jogos kompenzálását is. De én nem erről, hanem ennek pont az ellenkezőjéről próbáltam beszélni: A támogatottak járnak rosszul! Mert a támogatások megszerzéséhez el kell sajátítani egy bizonyos marketingkultúrát, ami nem azonos a valódi piac kultúrájával és félek, a két kultúra együtt nem él meg. A marketing lényege, hogy megtanuljunk a vevőnk fejével gondolkozni. Márpedig az a vevőnk, akitől a bevételünk származik. És ha a pénzével szavazó vevőnk nem az, aki valóban használni is fogja termékünket, szolgáltatásunkat, hanem egy mégoly jóhiszemű, jó szándékú támogatásosztó grémium, akkor a versenyképes termék egyik legfontosabb komponense, a valódi vevő, hiányzik.

Saját tapasztalataim eléggé korlátozottak, hiszen gyakorlatilag egyetlen cégről (a Graphisoftról) szólnak, ezért lehet fenntartással fogadni véleményemet, de én úgy érzem, hogy az ArchiCAD azért lett sikeres, mert kizárólag a vevőiből kellett megélnünk. Azt hiszem, hogy ha már a nyolcvanas évek elején (amikor kezdtük) is ennyi pénzt osztogattak volna vállalkozásoknak, akkor mi sem azzal töltünk éveket, hogy megtanuljuk az építészek gondolkodásmódját, vásárlási és beruházási motivációit és ennek a piacnak az ezer speciális sajátosságát, hanem a pályázati logikát tanuljuk meg - és akkor a Graphisoft nem azzá vált volna, ami lett.

Az amerikai piacon például a kilencvenes évek elején éppen azért sikerült kiszorítanunk egy eleinte nagyon veszélyesnek látszó francia konkurensünket, mert ők hatalmas támogatást kaptak a francia államtól. Teljes üzleti modelljük erre a pénzre épült, és amikor ez néhány év múlva elfogyott (mert az ilyen pénzek előbb utóbb elfogynak), akkor szárazra vetett halként rövid időn belül csődöt jelentettek, és piacuk az ölünkbe hullott.

Tehát nem irigylem a támogatást a vállalkozóktól, hanem féltem őket tőle. Nekem a "támogatás" szóról az elesettek és a rászorulók jutnak eszembe és szeretném hinni, hogy a magyar vállalkozók nem ilyenek.

Még egy megjegyzést Lipovecz Iván hozzászólásához: Azt hiszem, nagyon veszélyes az EU-pénzeket valamiféle "jóvátételnek" vagy "kompenzációnak" tekinteni. ("Lehetne akár történelmi dimenzióban is értelmezni: hogy tudniillik épp elég hátrányt szenvedtek el ezek az országok (...), hogy most egyfajta kompenzációban részesüljenek."). A keletnémetek így érezték, ezt nem is rejtették véka alá, és ennek nyomán mára sem múlt el a tragikus megosztottság a német nép két része között. Az EU nem kompenzál semmit, hanem szüksége van egy nagyobb és lehetőleg egyenletesebben fejlett belső piacra. Az egyetlen kérdés, hogy ezt hogyan érjük el: Ha várjuk a sült galambot, vagy ha keményen megdolgozunk érte.

Ahogy az interjúban is próbáltam hangsúlyozni, természetesen van, amivel lehetne és kell is minket "támogatni", például jó infrastruktúrával, jó és effektív közigazgatással, megbízható és végrehajtható jogrendszerrel, közbiztonsággal, de mindenekelőtt magas szintű közoktatással. Persze hogy nem kell az asztalon hagyni az EU-pénzt, de miért nem próbáljuk belőle (például) az egész országot megtanítani angolul? De legalább a következő generációt, mondjuk úgy, hogy az EU-pénzekből finanszírozhatnánk minden középiskolás féléves tanulmányútját angol nyelvi környezetben. A két sokat irigyelt európai sikersztori egyikében angol az anyanyelv (Írország) a másikban (Finnország) pedig szinte mindenki megtanult angolul, bár nekik sem volt könnyebb, mint nekünk lenne. Ez biztosan sokat segítene a gazdaságon és (nem mellékesen) a világszemléletünkön is.