Mit csinált a micsoda?

A közelmúltban a szolnoki színház igazgatói pályázatának ürügyén számtalanszor hangzott el, íródott le, és emlegettetett fel, hogy az eljárás ellenében "a szakma összefogott". Amikor ezt ötvenedszer hallottam és olvastam, már végre kénytelen voltam elgondolkodni a kijelentés tartalmán is. Nem ment könnyen. Ugyanis e háromszavas tőmondaton belül - negyvenéves színházi működésem minden tapasztalatának birtokában is - kizárólag a névelőt volt szerencsém megérteni. Ám hogy mit jelent a szó: szakma, meg hogy mit fed az, hogy "összefogott", nem tisztázódott képzeteim dzsungelében. Egyesek részéről természetesen megítélhető értetlenségem, számítok is rá, hogy legyintéstől gyalázkodásig ér majd a szokásos reflexiók legkülönfélébb változata, de ezt a tömör kijelentést, hogy "a szakma összefogott", ha megszakadok, sem értem. Nem értem, de törekvő alkat vagyok, negyven évem után is nekilátok megérteni, de neki ám, az anyám istenit, neki, ha addig élek is.

Az értetlenségem aranymetszésében, hogy tudniillik minek és miként értelmezzem a szakmát, a következő kérdésekre kerestem válaszokat:

1) Teljes körű tenyészetként fogjam-e fel a szakmát, amelynek egészébe odasorolható mindenki, aki ma Magyarországon egy emelt vagy nem emelt téren színpadi személyzetként megjelenik, vagy inkább valamilyen koholt elv alapján szűkítsem a terepet? Az elismert, rangos múltú, népszerű színészek mellé odasoroljam-e a fölösleges ambícióikkal mikor partikulárisan, mikor a középpontban élő féldilettánsokat is, vagy óvakodjak ilyet tenni? (Véleményem szerint azért csak fél az a sok-sok dilettáns, mert adott helyzetben egyazon színpadon is megjelenhetnek az előzőekkel, s gyakorta kényeztetettebbé is képesek avattatni magukat azoknál.)

2) Vagy fogadjam el, hogy a szakma csupán az a bizonyos szűk érdekérvényesítő csoport, amelyik húsz-harminc éve rájár a legkülönbözőbb miniszterelnökökre, miniszterekre, államtitkárokra, főpolgármesterekre stb.? Szerintem sajnos ez sem teljesen homogén kvalitású és hasonló erkölcsű egységfront, vérszerződésük kötésében részt vett az elsőrangú, a közepes és a pocsék minőséget maga mögött tudó is szépen vegyesen. Ennek az általam feltételezett oka, hogy ez a kör az ügyesebb kinevezettek, a furfangosabb helyükön maradók társasága, s ha az általuk fémjelzett minőségek nem is, de érdekeik - látszólag - egybevágnak. Például, hogy a talentumukban gyöngécskék általában harcosabban vállalják az ízetlen, esetenként arcátlan eljárások terheit is, és persze erőszakosabban, szívesebben harcolnak a "közös célokért". (A közös célok az esetek 99 százalékban pénzről, és sohasem a múltból züllő jelen elemzéséről szól, esetleg a jövő érdekében.)

3) Netán a szakma az a nevét újra- és újraköltő civil szervezet vezető testülete, amelynek összetétele mindig egy bizonyos körön belül sikeredik kialakulni, és akiket általában önjelöltként szavaz meg száz-kétszáz arra tévedő és ügybuzgó színházi alkalmazott - természetesen nagyon is demokratikusan. A menetrendszerű szervezeti transzformációk is általában csak akkor következnek be, amikor nyakukon érzik egy-egy éppen aktuális fenntartó élesre fent kését. Aztán amikor megpihennek a macerálók, a következő támadásig ritkán talál feladatot magának a tömörülés.

4) Végül az-e a szakma, akik, ha épp időszerűen egy helyen tartózkodnak, és láss csodát, hirtelen föllelik kényszerű közösségüket, mindjárt hajlamosak is egymás alá írni nevüket - no persze "a teljes szakma" képviseletében -, anélkül, hogy visszagondolnának rá, hány és hány méltatlan esetben maradtak némák, meghunyászkodók az elmúlt öt, tíz, húsz, negyven esztendőben, többnyire akkor, amikor nem az ő bőrükre ment a vásár.

Kikből áll tehát a szakma? Kit tart a szakma önmaga részének? Kik sorolják magukat a szakma tagjai közé? Kit tekint a mindenkori állami vagy önkormányzati hatalom szakmának? Vagyis abban a bizonyos szakmában mi tényleg egy és ugyanarról a szakmáról beszélünk, vagy számtalan sokan másról és másról? Ha igen, akkor hány szakma van? Aztán meg azt a kérdést is föltettem magamnak, hogy vajon tényleg azok tették-e a legtöbbet a szakmáért, akiket a legjobbaknak tart a szakma többsége? Azok képviselik-e a szakma érdekeit a legépületesebben, akik a legbuzgóbbak, hogy ne írjam: legerőszakosabbak, leggátlástalanabbak? Ha ugyanazokat látjuk mindig a szakma élén évtizedek óta, akiket, és mégis oda jutott a szakma, ahová, akkor nem volna-e immár sürgős érdemeik elismerése mellett felülbírálni tévedéseiket és mulasztásaikat? Ha pedig esetleg felülbírálhatóak, ott az újabb kérdés, hogy tudniillik vannak-e helyettük a szakma képviseletéhez náluknál érdemesebbek? (Értem ez alatt, hogy az 50-60 éves nemzedék fölnevelt-e, hagyott-e érvényesülni a maguk vazallus-utódain kívül más nézetű, más elképzelésű fiatalabbakat.)

Kérdések, kérdések, kérdések, amelyekre kínos válaszolniuk elsősorban maguknak a színháziaknak. Kínos és veszélyes, hátha ki-ki a válaszok révén kívül kerül a szakma érvényes berkein.

Kínos ezekre a kérdésekre válaszolniuk a műbírálóknak is, mert nem biztos, hogy a válaszok ma már egyeznek az általuk időről időre meghirdetett toplistákkal, még a végén kiderül, hogy egy másik szakmát akartak a szakmának tudni, mint ami a válaszok után a szakmának nevezhető majd.

Végül a legkínosabb a hivatalnokoknak válaszolniuk bármire is, mert 1) fogalmuk sincs, honnan hová züllött a szakmának becézett szakma, 2) mert fogalmuk sincs, kevés-e, elég-e, sok-e a pénz, amivel támogatják a szakmát, ugyanis 3) fogalmuk sincs, mi mennyibe kerül, ki mire költ és hogyan, ki mennyit keres, és miért annyit, amennyit, végül 4) majd hülyék lesznek állást foglalni ennek a most már politikailag is megosztott szakmának a meghatározhatatlan érdekében. Oldjátok meg, fejtsétek ki javaslataitokat, nekünk egyelőre annyi a dolgunk, hogy abban a négy évben, amíg mi döntünk, kitüntetgetjük ezzel-azzal a nekünk rokonszenveseket.

Ugyanis miközben azt hallom, azt olvasom, hogy "a szakma összefogott", az alatt sem történt semmi.

Mondjuk, rendben, néhányan leutaztak Kaposvárra, hogy egy előadás tüntető megtekintésével előzzék meg a veszélyes önkormányzati döntést. Talán sikernek könyvelik el, hogy a veszélyt a testület elhalasztotta jövő ilyenkorra - bravó -, de hogy a kaposvári-kompromisszum után itt egyetlen hídfőállást nem ad föl a Fidesz, annak megsejtéséhez korántsem kellene politológusnak lennem.

Ámbár miért is adna fel, amikor meg a főváros 15-20 éve tartja az övéit. Nincs velük különösebb baj, mert a budapesti színházvezetők még mindig, most is csak a maguk megmaradásának érdekében alkudoznak épp hivatali éveiket töltő balliberális barátaikkal, s eszük ágában sincs egy vagy akár többféle, de átfogó tervet javasolni az egész szerkezet megreformálásáért. Amikor a megszorítások állításuk szerint ellehetetlenítik az alájuk rendelt társulatok működését, közülük egy se állt fel azzal, hogy "köszönöm, így ezt tovább nem csinálom", akkor pedig hihető-e, hogy a szakmát valóban ők képviselik progresszíven? (Határozottat kizárólag Szinetár Miklós lépett, de ő tudta, hogy még 75 éves korában is van piaca bel- és külföldön egyaránt.)

Amikor négyévente váltakozva egyszer az MSZP-SZDSZ, másszor a Fidesz nyomja be a maga kinyilvánítottan vagy jól sejthetően pártos kádereit a vidéki városok színházainak élére, amikor ezek a támogatott művészek hajlandóak beülni egy másik pályatársuk székébe, csak mert egy-egy akkurátus polgármester határozott ukázt kapott a központtól érdekükben, elfogadhatjuk-e, hogy az intézmények élén állók fémjelzik a legderekasabban azt a szakmát, amiről Hegedűs D. Géza úgy idézett mestereitől, hogy "a színház erkölcsi intézmény".

Vagy ez csak azt jelenti, hogy a jó erkölcsöt megjelenítjük ugyan, de saját pályánkon magunk soha nem állunk jót azért?

Mensáros László egyszer így nyugtatott: "ne féld a sikert, emberi minőséged alatt úgysem tudsz működni a színpadon". Majd hozzáfűzte: "Igaz, hogy felette se..."

Az elmúlt tizenöt évben szinte valamennyi budapesti színházban volt szerencsém dolgozni, s öt kivételével valamennyi vidékiben. A szakmai hiányosságok pótlását, a körülmények lehetetlenségeinek érvényes áthidalását mindenhol reményteljesnek láthattam, de a morális hozzáállás züllésének megtorpantását majdnemhogy kilátástalannak. Ez ügyben tart-e már valahára önvizsgálatot az a bizonyos szakma, amelyikről nem tudom, micsoda, de mégis megismerkedtem sokukkal, mindazoknak, akik pusztán önvédelemből érzik magukat a szakma tagjának minden önbecsülés, minden karakánság, minden őszinteség és minden áldozatos hivatástudat híján.

Szól itt valaki, hogy a színigazgató ne a kedves nejét játszassa mindenáron?

Szól itt valaki, hogy a színigazgató ne vegyen fel minden rajta múló ürügy révén nagyságrenddel nagyobb összegeket, mint társulatának legnépszerűbb, legelismertebb színésze?

Szól itt valaki, hogy adott esetben a jelmez, amibe belebújik, többe van, mint féléves jövedelme, hogy a mögötte fölépített, fölöslegesen gigantikus díszlet az egész társulat éves fizetésemelése helyett magasodik egy legfeljebb 15 előadást bíró, bukott produkcióban?

Szól itt valaki, ha kollégáját egyik napról a másikra parkolópályára utalják, vagy érdemtelenül kirúgják, csak mert kényszerűbben lelkesedik gazdájáért?

Szól itt valaki, ha a rendező a próbákon fölkészületlen, rendre részeg, vagy tűrhetetlenül arrogáns és durva?

Szól itt valaki, hogy az igazgató annak adja a nézőtéri és a társalgóbeli büfé bérletét, aki neki visszacsorgat a haszonból?

Szól itt valaki, hogy a színházigazgatók mandátumába a legcsekélyebb kockázat sincs beépítve, hogy amíg ő dönt, eliminálhat pályákat, szétdúlhat családokat, sértegethet, méltatlanul viselkedhet nyilvánosan, hazudhat, csalhat, lophat, mert kinevezője inkább másfelé néz, nehogy botrány legyen?

Az egyik már több éve színházvezető egyszer, még szabadúszóként, közel egy esztendei próbaidő alatt összehozott egy elég sikeres előadást. Egyetlenegyet. (Mondják, azt se ő rendezte, hanem a négy főszereplő, de mindegy, utána még ilyenre se volt képes.) A kritika ömlengett. Nem is sokára erre fel kapott egy egész új épületet, hozzá társulatot, hogy végre ő is regnálhasson. Évek során három vagy négy társulatnyi színésze menekült el tőle, vagy rúgott ki maga azok közül nem egy remek színészt. A minap mégis megkapta az ország egyik legnagyobb színházi intézményét. Fél év se telt bele, az annak előtte lojális kinevezőnek, mit ad isten, máris el kellett őt mozdítania, mert állt a bál színházában, mint ahogy arra ép ésszel számítani is lehetett. Most épp egy új színházépület megvalósításával bízták meg. Szól valaki, hogy mégis miért?

Nem szól itt senki semmiért, de azért "a szakma összefogott", és ez a fontos.

Anger Zsolt, a szolnoki pályázat kárvallottja mondta a Nap-keltében a következőket, szó szerint: "A szakma azért fogott össze, és azért hallatta a hangját, mert a színházigazgatók kinevezése, a színházigazgatók további működése körüli helyzet, a színházak státusa, a színészek sorsa az olyan meglehetősen bizonytalan jogi alapokon nyugszik, ami érezhetően a szakmában, a színházi büfékben, a színpadokon, a vidéki és a fővárosi társulatoknál mind-mind egy olyan rettenetes létbizonytalanságot és egy olyan rettenetes kilátástalan helyzetet teremt a színészekben, amilyen körülmények között nem lehet dolgozni."

Ezt a mondatot értem, igazolom igazát, és ebben a mondatban minden stimmel, kivéve azt a tévedésed, kedves Anger Zsolt, hogy "a szakma összefogott".

Egy frászt fogott össze.

Néhányan pattogtak kettőt, aztán megy minden tovább, mint eddig.

Verebes István