Az MSZP Bad Gotesbergjére várva

Figyelemre méltó írást közölt Debreczeni József az MSZP-ről (A válság és az utódpárt, ÉS, 2007/18.). Néhány jelentéktelen pontjától eltekintve teljesen egyet lehet érteni vele. A párt eredendő bűne a fogantatása, az MSZMP pártállami örökségével való szakítás mikéntjében keresendő. Én mondjuk nem Pozsgay Imrével való köztéri kivonulásban találtam volna meg a tiszta születés misztériumát - mint későbbi pályája ezt mutatja is -, hanem az eufemisztikusan pártegyesítésnek mondott aktus érvényességének felmondásában, a szociáldemokrata mozgalom zászlóbontásában. Ha mindenképpen a neveknél maradunk, Nyers Rezső személyében. Sajnos őt erre politikai aktivitása, jobban mondva annak hiánya és emberileg szimpatikus naivitása nem tette alkalmassá.
A szakítás elmaradása a régi/új pártba olyan személyeket, kapcsolatokat és kötelmeket hozott, ami hoszszú távon vállalhatatlan a szociáldemokráciának. A szűk négyévnyi ellenzékiség pedig kevés volt a le(meg)tisztuláshoz. A gyorsan újra bekövetkező hatalomra kerülés pedig olyan hatalmi technikusokat hozott helyzetbe, akik például felismerték a Bokros-csomag történelmi szükségszerűségét, de csak a kényszer hatása alatt cselekedtek, és az első pozitív hozadékok láttán megkönnyebbült sóhajtással intettek búcsút a névadónak. A szükségszerűen bekövetkező bukás se rázta meg kellően ezt a pártot. Nem indultak tisztázó belső viták, súlyos kritikai mondatok is csak kívülről, egy Debreczeni által idézett közíró, a kilencvenes évek végi Gyurcsány tollából szakadtak ki.

Nem az volt a baj, hogy olyan személyek is a pártelitbe kerültek/maradtak, akiknek pártállami múltjuk volt, hiszen a negyven év miatt a hetvenes évek vége után születettek kivételével, a szűk demokratikus ellenzék tagjait leszámítva, ez majd' mindenkinek megadatott. (Bár például a szerző, mint a nyolcvanas évek közepének ifjúsági vezetője magára nézve úgy tartotta helyesnek, hogy nem "terhelheti" egy újjászületendő szociáldemokrata pártot, bár lelkében ebben az újjászületésben bízott. Talán ugyanolyan naiv volt, mint az általa szeretve tisztelt Nyers Rezső.) A baj az volt, hogy sem a párt, sem annak a vezetői, sem a tagsága nem tisztázták a viszonyukat. A viszonyukat a múltjukhoz, a létező szocializmushoz és a szociáldemokráciához. A múltat végképp eltörölni-ből a gyorsan elfeledni lett. Nemhogy nem jutottak el a Magyar Szocialista Párt Bad Gotesbergjéig, de azt se ismerték fel, hogy e nélkül nem lehetséges a magyar baloldal valódi európai integrációja. A nemzetközi szociáldemokrácia pedig nem bolsevik világpárt, ami erre utasíthatta volna őket. Keblére fogadta a megtévedt keleti bárányokat, és a nemzeti pártokra bízta a saját szociáldemokrata útjaik kiizzadását.
A politikai váltógazdálkodás törvényszerűsége, a kormányzati hatalomért való küzdelem és az ismételt siker újra csak elhalasztotta ezt a szembenézést, az elvi tisztázást. Az MSZP 2002 utáni kormányzati gyakorlata, beleértve a reformok folyamatos halogatását, a hezitálást - amire mai napi élő példa az egészségügy biztosítási alapon való megújítása körüli sanda megnyilatkozások a pártelit egyes köreiből -, ennek bizonyságán túl, egy sokkal rémisztőbb dolgot is takar. Azt, hogy a párt egyes mérvadó köreinek államról való felfogása, etatizmusa és populizmusa bizony alig különbözik a Tamás Gáspár Miklós kiváló szóösszetételével szociálnacionalistaként definiált ellenzékétől. Talán annyiban különbek azoknál, hogy nincs meg bennük azok patriotizmus helyetti, arrogáns, kirekesztő nacionalizmusa.
Gyurcsány idézett elemzései a szerzőt is bátorították, de a 2002-es győzelmi mámor pillanatai se tudták feledtetni vele, hogy a kampány során a Köztársaság téren mintha időutazásban vett volna részt. A falak közt fújó szelek sokszor azt az érzést keltették benne, hogy itt két évtizeddel korábbra van visszalapozva a naptár, akkorra, amikor apparatcsiknak belépett anno ebbe az épületbe. (Mintha csak sajnálatos öregedése mutatná az idő múlását.) Aztán 2004 késő nyarán Gyurcsány ismét reményt ébresztett. A pártelit, a pártbürokrácia ellenére miniszterelnök lett, és ezzel nemcsak felrázta, bátorította a baloldal híveit, de győzelemre is vezette őket.
De kikkel győzött? Egy olyan győzedelmes frakciót hozott össze, amellyel a híres-hirhedett őszödi sokkolással kellett felvennie a harcot. Harcolni egy frakció mocsarával az őket a semmiből győzelemre segítő kapitánynak! Az ősszel kirobbant válság, az ellenzék egész pályás rohamozása annak ellenére hozta lehetetlen helyzetbe az MSZP megújításáért vívott harcában a miniszterelnököt, hogy közben a párt elnökévé választották. Sok kis megrendült helyi szoci egzisztenciából, a bukás szele által meglegyintett frakcióból a legrosszabb jött elő: a hezitálás, a "ha nem csinálunk semmit, akkor baj sem történhet" mocsara.
Gyurcsány tudja, hogy a párt reformja nélkül nem teremhet több babér. Se neki, se a szocialistáknak. Azonban elvi, szervezeti és irányítási modellváltási kísérletét könynyűszerrel visszaverték a múlt mamelukjai. Két markáns elvi állásfoglalása - a Nagy Imre és Kádár közti választás szükségszerűségéről, illetve a magyar történelem kerekének kizökkenéséről - azt mutatja, hogy nem adta fel a harcot. De a pártelit egy markáns részéből és a pártközvélemény egy nem lebecsülendő szegmenséből érkező elementáris felhördülés azt mutatja, hogy nincs mögötte az őt eddig jellemző átütőerő. Ugyancsak jellemző az MSZP egész állapotára is ez a felháborodás. Egy szociáldemokrata számára nem kétséges a választás a mártír miniszterelnök és Kádár között, és nem lehet kétséges a létező szocializmus zsákutcája sem. Mi több, egy szociáldemokrata gyökereinek táptalaja - minden tisztelete ellenére - nem Nagy Imre, hanem - hogy 56-os személyiségnél maradjunk - Kéthly Anna. Nem elég a magyar szociáldemokrácia nagyasszonyának arcmását háttérképnek vetíteni egy, a szociáldemokratizmus által meg se legyintett kongresszusi többség előtt!
A kormányfőnek rá kell döbbennie, hogy nem retirálhat. Ha nem tud modern szociáldemokrata pártot formálni a mostani MSZP-ből, akkor azt azon kívül kell megtennie. Erre neki jelenlegi pozíciójában és egyéniségéből következően még mindig több az esélye, mint Nyers Rezsőnek volt 1989-ben. Amennyiben nem tudja kikényszeríteni a szocialisták Bad Gotesbergjét, akkor történelmi vereséggel kell szembesülnie a magyar baloldalnak. Nem pusztán egy elvesztett parlamenti választással, mert egy olyan ellenfél kerülhet hatalomra, melynek vezetése a polgári máz ellenére a polgári demokratikus berendezkedés két olyan alappillérjét tagadja, mint a piaci verseny és az öngondoskodás. Teszi mindezt anélkül, hogy a demagógián túl szolidáris lenne a leszakadókkal.
Ellenük nem lehet csatába indulni, nyerni meg aztán végképp nem egy olyan párttal, amely maga sem tisztázott számos kérdést a polgári berendezkedéssel kapcsolatban. Zavaros harmadikutasság, elvek nélküli hatalmi technicizmus, rossz kompromisszumok nem pótolhatják a harmadik évezred szociáldemokratizmusát.