Mi történt a Wannsee-konferencia résztvevőivel?

Érdekes tanulmányt közölt Karsai László történész a Wannsee-konferencia egyetlen jegyzőkönyvének megmaradásáról (A Wannsee-konferencia jegyzőkönyve - újraolvasva, ÉS, 2007/16.). Mint köztudott, ezen a konferencián döntöttek az európai zsidóság megsemmisítésének módozatairól. A történészek szerint a végső feljegyzés feltehetően Heydrich finomítását, keze nyomát viseli, és nem tartalmazza a borzalmas tervek részleteit, amelyeknek a megvalósításáról később tudomást szerezhettünk. A tizenöt résztvevő - ha mindnyájan nem tartoztak is a legfőbb döntéshozók közé - kiemelkedő beosztást töltött be a náci hivatalokban és az SS-ben. A dolgozat elolvasása után sokakban felmerülhet: mi történt ezekkel a magas rangú náci funkcionáriusokkal, elnyerték-e méltó büntetésüket? Berlinben dolgozván, a történelem iránt érdeklődő emberként magam is ellátogattam a nevezetes épületbe, amely ma emlékhelyként fogadja a betérőket: a hajdani ülés tagjairól a következő információkat találtam.

Bármennyire is meglepő, de ezeknek a szörnyű bűnöknek kitervezői, a népirtás módozatainak megszervezői közül bírósági ítélet következményeként csupán J. Bühlert végezték ki a lengyelek Krakkóban, 1948-ban, E. Schöngarthot pedig a britek 1946-ban. Eichmannt az izraeli bíróság ítélte halára 1962-ben, R. Heydrich ellen pedig 1942-ben a cseh ellenállók követtek el merényletet.

A többiek közül R. Freisler Berlinben, 1945-ben légitámadás áldozata lett, R. Lange 1945 februárjában, A. Meyer pedig 1945 májusában követett el öngyilkosságot. W. Stuckart közlekedési balesetben hunyt el 1953-ban! M. Luthert pedig, aki Ribbentrop elleni szövetkezése miatt, kivételezett fogolyként, 1943-ban koncentrációs táborba zártak, a Vörös Hadsereg szabadította ki "megalázó" helyzetéből. Szabadságát azonban nem sokáig élvezte, mert még 1945-ben meghalt. W. Kritzinger és E. Neumann, miután rossz egészségi állapotuk miatt kiengedték őket a börtönből, 1947-ben, illetve 1948-ban távoztak az élők sorából. H. Müller, a Gestapo vezetője, aki az egész társaságban a legprimitívebbnek látszott, 1945-ben köddé vált, feltehetően valahol Dél-Amerikában szorgalmas gazdálkodóként távozott az élők sorából.

A szerencsésebbek rövidebb-hoszszabb időt töltve vizsgálati fogságban vagy börtönben, Németországban, békés polgárként éltek tovább. G. Leibbrandt 1950-ben szabadult, és egészen 1982-ig élvezte az élet szépségeit: 83 éves korában hunyt el. O. Hofmannt 25 évre ítélték, de már hat év után amnesztiával szabadult a börtönből: ezt követően hivatalnokként tevékenykedett, s 1982-ben halt meg. Leghosszabb ideig, 1987-ig, G. Klopfer élt, aki már 1933-ban, 28 éves korában belépett Hitler pártjába, és a rezsim legbefolyásosabb és legtájékozottabb funkcionáriusaként tartottak számon. Klopfer 1949-ben (!) lett szabad, ezt követően először mint adóhivatalnok, majd pedig mint ügyvéd dolgozott. Bár időnként múltja miatt kellemetlenségek érték, mindig sikerült győztesen kikerülnie ezekből a perekből.

Az ember elrévedezik az igazságszolgáltatás rejtelmein, a korai felmentések okain: vajon milyen mentségeket találtak számukra, hiszen többen rövidebb időt töltöttek börtönben, mint egy szorgalmasan tevékenykedő lótolvaj. Lehetséges, hogy ők csak véletlenül kerültek a tizenöt tagú, válogatott csapatba, sőt talán nem is voltak igazi nácik? Magas beosztásukat nem hűséges végrehajtóként, hanem csupán jó adminisztrációs munkájuk révén nyerték el? Az is lehet, hogy néhányan azért léptek be a milliók életét tönkretevő, elpusztító, szörnyű diktatúrát bevezető náci pártba, mert belülről akarták azt bomlasztani? És a Wannsee-konferencián, ha nem is oroszlánként, de küzdöttek a borzalmas tervek ellen? Tulajdonképpen minden "jót" feltételezhetünk róluk, ha már a bíróság is felmentette őket.

Solymosi Frigyes