Stevenson helyett Arkhimédész Performatív egyetem felé

A Harvard Egyetemet 1639-ben alapították, és mint ilyen nemcsak a legidősebb amerikai egyetem, de régebbi, mint maga az Egyesült Államok. Ahogy a Süddeutsche Zeitung újságírója megjegyezte, a Harvardról szóló írásában, "mielőtt a vasútmágnás Lelan Stanford a "saját" egyetemét megalapította Kaliforniában, elzarándokolt a Harvardra, és megkérdezte annak elnökét, Charles Eliotot, mire van szükség egy tényleg jó egyetemhez. "Húszmillió dollárra" válaszolta Eliot. "Nem probléma" válaszolta Stanford elégedetten. Eliot kinézett az egyetem gondozott parkjára, ahol az ősrégi platánok éppen levelüket hullatták, majd hozzátette: "és száz évre"."

1869-ben Eliot (1834-1926) azt írta, hogy "az amerikai emberek egyrészt harcolnak a morális és a fizikai vadság ellen, másrészt küzdenek önmaguk kormányzásának rettenetes problémájával. Ehhez a harchoz képezniük kell magukat és fel kell fegyverkezniük." (The Atlantic Monthly, 1869, 203.) A cikk megjelenése után nem sokkal, harmincöt éves korában kinevezték a Harvard Egyetem elnökévé, és döntő befolyással volt az egyetem fejlesztésére. Meggyőződése volt, hogy a szabadság és a vállalkozói szellem meghozza gyümölcseit a felsőoktatásban is.

(Válság és demokrácia) Bokros Lajos és hét egyetem képviselője által jegyzett vitaanyag elején azt olvashatjuk, hogy "a magyar felsőoktatás szerkezeti válságban van", melynek "kimeneti teljesítménye ... helyenként gyenge". (Minőségi oktatást és kutatást eredményező reform körvonalai a hazai felsőoktatásban, ÉS, 2007/17.)

A szerzők minőségi oktatást és kutatást eredményező reformot javasolnak. Reformokról a hatvanas évek óta beszélnek ebben az országban. A reform újraformálást jelent, amely olyan felülről ható, az országot egyetlen szerkezetként fölfogó erős akaratú és hatalmú cselekvőt igényel, melyet a huszadik század végének történelme elvetett, és a központi, diktáló, azaz diktatórikus hatalom helyett az individuális szabadságon alapuló demokráciát választotta.

Ahhoz, hogy az egyetemekbe új életet leheljünk, vagy új egyetemekbe leheljünk életet, először az alapokban kell megegyeznünk, és ez csak demokratikus lehet: ha már egyetemet, universitast akarunk, akkor egyetemesen is kell gondolkoznunk, és tüneti kezelések, reformok helyett a szerkezeti alapelveken, a demokrácia és az állam cselekvőségének viszonyán kellene töprengenünk.

(Demokrácia, pazarlás, állam) Az államban a teherviselés mindig közösségi, hiszen adót mindenki fizet, de az állami (az államból való) haszonélvezet nem feltétlenül az, vagyis még demokráciában sem feltétlenül demokratikus az állam működése. Közgazdasági tételnek tekinthető, hogy az állam minden további feltétel nélkül nem jó gazda, többnyire pazarló, vagyis túl sok emberi erőt (forrást) fogyaszt. Nem különleges felismerés tehát a felsőoktatásért aggódó szerzőké, hogy az állami egyetemeknél sérül a "közösségi teherviselés" elve, és az állami egyetemműködtetés pazarláshoz vezet. A pazarlás mai formája a fejkvóta alapú finanszírozás. Évek óta kialakult egyetemi közhelynek számít, hogy ez a finanszírozás egyre több hallgató felvételét eredményezi, ami minőségi romláshoz vezet.

(Közszolgáltatás - nem a köznek?) A szerzők terápiát is javasolnak, olyan elvek szerint, hogy a felsőoktatás ne legyen "mindenki számára hozzáférhető közszolgáltatás", és bár az állam "korlátozott ideig részt vállalhat a tanulás költségeiből", de csak a tehetségesek anyagi helyzetnek megfelelő támogatásával. Fogalmi ellentmondásba csúszik az, aki olyan közszolgáltatásról beszél, mely nem áll nyitva mindenki számára, egyenlő mértékben. A közszolgáltatás közpénzen folyik, mindenki adójából, ily módon mindenkinek részesednie kell benne. A javaslat szerint egy demokráciában az állam "közszolgáltatása", a kevesek boldogulásának finanszírozója lenne, ami nemcsak a demokrácia alapelvének, de a józan észnek is ellene mond.

Vagy mindenki, vagy senki, fogalmazhatnánk meg a demokratikus állami támogatású felsőoktatási elvet. Vagy legyen mindenki számára hozzáférhető az állam által finanszírozott egyetemi oktatás, vagy senki számára sem. Ha a tehetségesek egyetemi tanulását az állam finanszírozza, az egyfajta születéssel és társadalmi szerencsével adódó képesség elismerése, és az egyenlőtlen elbírálás antidemokratikus és antiliberális társadalmi rétegződéshez és tagozódáshoz vezet. A tehetségesek közpénzen való antidemokratikus preferálása anélkül, hogy (megint csak antidemokratikusan) köteleznénk őket a köz szolgálatára, valójában kognitív vagy kulturális rasszizmus, vagy a kognitariátus (Lyotard) dikatúrájának megalapozása.

Mint a szerzők is megállapítják, a tanulás eredményeit elsősorban az egyén élvezi, így teljesen értelmezhetetlen ebben az összefüggésben, hogy miért kellene minden embernek hozzájárulnia a kevesek felsőfokú tanulmányaihoz. Tegyük hozzá, hogy például a magyarországi fiatal orvosgeneráció képzését mindannyian fizetjük, ugyanakkor sok végzős orvos nem minket gyógyít, hanem a nálunk sokkal gazdagabb országok polgárait, akik így nem fizetve a forrásigényes orvosi képzésért, ingyen kapnak magasan képzett fiatal doktorokat. Az utolsó tizenöt évben feltehetőleg több fiatal diplomás hagyta el az országot, mint 1956-ban. A nyugaton dolgozó mérnökök és orvosok egyetlen kivándorlási statisztikában sem jelennek meg, ám legtöbbjüknek eszük ágában sincs valaha is visszatérni. Minden egyes közpénzen képzett orvos vagy mérnök kivándorlásával saját forrásainkat, erőnket, pénzünket adjuk ellenszolgáltatás nélkül egy nálunk gazdagabb ország polgárainak.

(Nincs olyan, hogy tudástermelés) Haszon és termelés szorosan összefüggő fogalmak, ám tévedés lenne azt hinni, hogy a haszon, termelés, tervezés és tudás fogalmai akár úgy is párosíthatók, hogy az egyetemen tudástermelés folyna, amely valamilyen módon a terveknek megfelelően hasznosulna. A valóban új tudás ugyanis nem termelhető, alig tervezhető, és egészen biztos, hogy nem úgy és nem ott hoz hasznot, ahogy azt eltervezik. Gondoljuk el Albert Einsteint vagy Neumann Jánost, ahogy előre tervezett módon egy tudásgyárban (a termelés gyárakban folyik) tudást termel.

Egy egyetem szerkezetét, működésmódját úgy kell megalkotni, hogy ott a legnagyszerűbb teljesítmények lehetővé váljanak - de hogy mikor és melyik lesz a nagy teljesítmény, ezt senki nem tudja előre megmondani. Az igazi tudás, az igazi felfedezés és konstrukció előreláthatatlan, váratlan, betör, átalakítja gondolkodásunkat és életünket. A nagy teljesítményű (és nem termelő) egyetem a tehetség, a szorgalom, a kiválóság és a szabadság helye. Ennek feltételeit lehet biztosítani. Hogyan? Nem kell nekünk feltalálni, meg kell nézni, milyen elvekre, milyen szerkezettel és működésmóddal alapították és tartják a világ élvonalában például a Harvard, a Stanford vagy a Princeton Egyetemet. Hogy ne a legkiválóbb példákkal álljunk elő? Miért is ne? Nem kiválóságot akarunk létrehozni? Nincsenek kiválóink, nem vagyunk kiválóak? Neumann nem innen származott? És Bartók? És Charles Simonyi? Az amerikai elitegyetemek létrehozói - nagy álmodók és nagy teljesítők - vajon nem a "préri közepén", a kulturális ürességtől és a vadság pusztaságától körülvéve hozták létre a maguk konstruktumait?

Mivel az egyetem nem tudást termel, hanem a kreatív szabadságnak, a performatív tehetségnek, a világról szóló ismereteink revolúciós bővítésének és cselekvőségünk kitágításának, a homo sapiens két-háromszázezer éves küzdelmének utolsó néhány évszázadában kialakult evolúciós zúga [niche], és mivel Deweyval feltételezhetjük, hogy az emberi, de talán az egyetemes evolúció eddigi legnagyobb teljesítménye a megvalósult nyugati demokrácia vagy demokratikus együttélési mód, ezért nincs szükség arra, hogy az állam bármit, bármiféle szolgáltatást elvárjon az egyetemtől - mint ahogy a szerzők sugallják. Az európai egyetem és ennek magyarországi valóságos és lehetséges megvalósulásai egy sokkal nagyobb projektum manifesztációi és képviselői, mint az éppen aktuális nemzetállam.

(A demokrácia biztosítéka) Az egyetemek államtól való teljes függetlensége mellett szól az is, hogy csak így képesek a demokráciát létrehozó egyének szabadságának képviselői, megjelenítői és biztosítói lenni. A modern demokráciák elsője, az Amerikai Egyesült Államok-beli demokrácia alkotói, alkotmányozói a hatalom hármas felosztásában látták a demokrácia fennállásának biztosíthatóságát. Napjainkra általánossá vált a fölfogás, hogy a demokrácia igazságos működésének két további garanciája van, a szabad sajtó és a szabad egyetemek. Lehet szabad egy egyetem, melyet átfogóan az állam finanszíroz, reformál és határoz meg?

A magyar viszonyoknak a "neves amerikai magánegyetemekhez" való hasonlítgatása félrevisz mindaddig, amíg a finanszírozás eredete és módja, továbbá az ezzel szorosan összefüggő hazai egyetemszerkezetek nem lesznek azokkal kommenzurábilisak. Az olyan szavak, mint a "tanár ellenőrzése" vagy "belső autonómia" egyszerűen mást jelentenek a magyar egyetemi kontextusban, mint amit a tengeren túlon. A "belső autonómia" megszüntetése tovább kiskorúsítaná a már eddig is (Kant értelmében) kiskorúként és nem autonóm és szabad lényekként dolgozó kutatókat. Az egyetemi rektorok akadémiai kérdésekben is érvényesülő javasolt fennhatósága a jelenlegi hazai rendszerben olyannyira értelmezhetetlen, hogy a róla való további beszéd több oldalas történeti, szervezetelméleti, alkotmányozási és fogalmi előkészítést igényelne.

(Stevenson, Simonyi, Arkhimédész) A szerzők, "mit tegyünk?" zárófejezetükben, a tanítás és a kutatás autonómiája mellett gazdasági ellenőrzést és vállalati jellegű egyetemvezetést javasolnak. A "középszer tombolása" helyett az amerikai magánegyetemek mintájára javasolnak egyetemreformot: magánosítás nélkül. E fából vaskarika javaslat esetleges megvalósítási kísérlete ugyanúgy kudarcra van ítélve "a napi politikai harcokban", mint a korábbi javaslatok. Az egyetemet ugyanis minden politikából ki kell venni, ezt pedig csak az állami finanszírozás visszaszorításával és végül egy hoszszabb folyamat végén, annak teljes megszüntetésével lehet csak megtenni. Az állami finanszírozás mindig politikához kapcsolódik, ráadásul ebben az országban pártpolitikához. Reformokkal, tehát felülről-államilag nem lehet a magyar felsőoktatást átalakítani, mert az csak a politikai szolgasors erősödését, a diszfunkcionálás növekedését jelentené - ahogy jelentették az eddigi kísérletek is.

Szerkezeti reformokkal nem fogunk nemzetközileg versenyképes egyetemeket létrehozni, csak új alapításokkal. Egy magyarországi egyetemen az utolsó magyarországi Stevenson-féle gőzmozdony forgalomból való kivonása után még évekig működött a gőzmozdony-tanszék, a tanszékvezető nyugdíjba vonulásáig. Még létezett e tanszék, síneken szaladó gőzmozdonyok nélkül, amikor a tizenéves magyar zseninek, ifjabb Simonyi Károlynak el kellett hagynia ezt az országot, hogy az egyik legnagyobb számítógépes programfejlesztőként, a történelem leggazdagabb, tudományából meggazdagodott tudósaként jelenjék meg néhány évtizeddel később.

Régen túl vagyunk a krízis fordulópontján, ami a magyar felsőoktatást illeti. Nem kérdés immár, hogy a mai magyar felsőoktatás a halál vagy a gyógyulás felé halad-e.

Csak teljesen új kezdet, a gőzmozdony-tanszékeket a gőzmozdonyok kimúlása előtt évtizedekkel felszámolni képes, új alapítású, dinamikus magánegyetemek hozhatnak ide új tudományos és felsőoktatási fellendülést - a Harvard egykori elnöke szerint még sikeres alapítás esetén sem egy generáción belül...

Arkhimédész kellene nekünk, aki mondhatná, akivel mondathatnánk, vagy akivel mondhatnánk, adjátok nekem szilárd pontként a hazai felsőoktatás forrásainak tíz százalékát, és tíz év múlva az egész hazai felsőoktatással versenyző és jövőjét tekintve nagyobb kitekintésű és reményű magánegyetemet hozok létre.

Boros János
egyetemi tanár