Irodalom, politika, díjak

A jeles irodalomtörténész, Alexa Károly egy publicisztikus hevületű írásában (Gratulálunk!, Magyar Hírlap, 2007. március 21.) Parti Nagy Lajos Kossuth-díja kapcsán, annak írói szerepével, életművével szembeni ellenérzéseit fogalmazza meg. [Lásd erről korábban: Radnóti Sándor: A vadmalac, ÉS, 2007/13. - a szerk.] A számos részigazságot tartalmazó, mégis vakvágányra futó szöveg napjaink, sőt, az elmúlt évtizedek irodalmi életének olyan neuralgikus és kibeszéletlen kérdéseire irányítja a figyelmet, amik talán alaposabb körüljárást is megérdemelnek.

Alexa értékelésében láthatóan két szempont játszott meghatározó szerepet. Az egyik, igen régi, az irodalom és politika viszonyát érinti, a másik újabb keletű, a sikerrel kapcsolatos, igaz, a kettőt szoros összefüggésben láttatja. Parti Nagy Lajost "nagy tehetségű" írónak nevezi, aki fontos verseket, remek novellákat írt "- amíg népszerűvé nem lett". Amíg nem hozsannáztak "mértékadó" fórumokon a művei előtt, amíg nem nyilvánították már megjelenése előtt az év kiemelkedő eseményének azokat, amíg nem kapott meg minden díjat és ösztöndíjat, amíg nem lett ünnepelt színdarabszerző és filmíró. Aki egy kicsit is benne él mai világunkban, az tudhatja, hogy a népszerűség, a siker nincs mindig egyenes arányban a teljesítménnyel, de Alexa egyenesen az ellenkezőjét sugallja: azáltal, hogy népszerű lett, elismert, sikeres, mindjárt meg is szűnt jó műveket alkotni, a népszerűség megakadályozta eredendő tehetségének kibontakoztatását. E sajátos logika magyarázatát akkor adja meg, amikor a kimondatlan kérdésre válaszol, hogy miért is lett népszerű, ha nem a teljesítménye által. Interpretációjában ugyanis Parti Nagy sikereinek forrása (s végeredményben Kossuth-díjának magyarázata) kimondva-kimondatlanul egyfajta Julien Sorel-i magatartás, elvtelen törleszkedés a kor "kultikus" írófiguráihoz, az Írószövetség elleni akció kezdeményezése, keresztényellenes megfogalmazások, és a kulturális, de többnyire politikai hatalmat is birtokló és gyakorló balliberális érdekköröknek való elköteleződés, aminek látványos megnyilvánulása a Hősöm tere című regénye.

Érteni vélem, hogy az elmúlt évtizedek, évek miféle valós és vélt sérelmei, igazságtalanságai sűrűsödtek e gondolatmenetbe, a rendszerváltoztatás nyomában fellángoló kultúrharctól a Frankfurti Könyvvásár magyar szereplésének előkészítésétől egészen a legutolsó hetek irodalmi életünket borzoló eseményéig, az NKA Szépirodalmi Kollégiuma legutóbbi döntéséig, mely alapján több folyóirat, így az Alexa által szerkesztett Életünk - számomra is érthetetlen módon - nem kapott támogatást.

A magyar társadalom minden megelőzőnél drasztikusabb átpolitizálódásától az elmúlt másfél évtizedben a magyar irodalom sem tudta függetleníteni magát (alighogy kivívta autonómiáját a nyolcvanas évek végére, mindjárt el is veszítette a kilencvenesek elején), a különböző politikai táborok igyekeztek magukhoz vonzani irodalmi segédcsapatokat és kiemelkedő személyiségeket is, s ebben a liberális, majd balliberális tábor nagyfokú tudatossággal, helyzeti előnyét és üzleti kapcsolatait kihasználva messze a konzervatív előtt járt. Megkönnyítette a helyzetét, hogy már a nyolcvanas években lezajlott irodalmunkban (és a Magyar Írószövetséget kivéve az irodalommal összefüggésben álló intézményrendszer nagy részében is) egy olyan hangsúlyeltolódás (mások megfogalmazásában "posztmodern paradigmaváltás"), amely a hagyományosabb írói magatartásokkal és szövegformáló eljárásokkal szemben előbb a kísérletező, az eszétikai önelvűséget hirdető, majd a nyugaton már elterjedt, posztmodernként öszszefoglalt attitűdöket és stíluseszközöket részesítette előnyben. Ezek pedig, lényegükből fakadóan, közelebb álltak az általában liberálisnak tekintett eszme- és értékvilághoz, mint a magát nálunk hosszú ideig megfogalmazni sem képes konzervatívhoz. Mivel azonban a magyarországi liberalizmus kezdettől ódzkodott a nemzeti nézőpontoktól, viszont, tragikus módon, igen korán szövetségre lépett az egykori kommunistákkal, illetve örököseikkel, a vele rokonszenvező, esztétika önelvűségét hirdető és a posztmodern irodalom képviselői szükségszerűen kerültek szembe a hagyományosabb szemléletű irodalom képviselői mellett, az egykori népi irodalom nemzeti elkötelezettségét őrző és továbbvivő, időközben hangsúlyozottan antikommunista jellegűvé (is) váló irodalom képviselőivel. A liberális-konzervatív értékvilág mentén a magyar szellemi élet egészében, de talán elsőként az irodalomban kialakult törésvonal a kilencvenes évek kultúrharcában, majd az ezredforduló tájának végletes politikai polarizálódása idején sokak számára átjárhatatlan szakadékká mélyült. Részben épp amiatt, mert az irodalmi irányzatok, írói csoportok pozícióküzdelme, kiszorítósdija ideológiai, politikai és nem utolsósorban erkölcsi mozzanatokkal telítődött, melyekkel az esztétikai, irodalmi kérdések szétszálazhatatlanul összegubancolódtak, a szemben álló pólusok pedig mágnesként vonzották magukhoz, vagy legalábbis késztették igazodásra a legkülönfélébb írói táborokat és az egyébként szuverén írói személyiségeket, akiket irodalmi és tágabb környezetük akár tevőleges saját szándékaiktól függetlenül is igyekezett elhelyezni a politikai palettán.

Közben az irodalom társadalmi presztízse nagyot zuhant, részben az ezt indirekten igénylő, hirdető posztmodern esztétika térnyerése következtében, az írói lét korábbi anyagi biztonsága pedig sokak számára megrendült, szemben a talán nem mindig csak a tehetségüknek köszönhetően kiválasztott kevesekkel, a sikeresekkel, az idegen nyelveken is megjelenőkkel, akik többnyire a balliberális elittel szövetséget kötő, illetve általuk támogatott írói csoportokból kerültek ki. A publikálási lehetőségek, díjak, ösztöndíjak, külföldi szereplések biztosítása egy idő után a posztmodern esztétikáktól idegenkedő írók számára is rendkívüli vonzóerőt jelentett, hiszen van-e olyan alkotó, aki nem örül a megbecsülésnek. Az esztétikai, ideológiai, politikai ellentétek mellett ez, az irodalmi érvényesülés lehetőségeihez hozzáférés eltérő volta is hozzájárult ahhoz, hogy a rendszerváltoztatás előtti, írótársadalmon belüli szolidaritás szétzilálódott. Az időközben létrejött különböző írószervezeteket összefogni szándékozó Irodalmi Kerekasztal kudarca mögött is alapvetően ezek az ellentétek álltak. A Magyar Írószövetség a kitüntetett szerepét nem tudhatta megtartani, mert az irodalom és intézményrendszere világában mindenütt túlsúlyra jutott, a szövetségen belül viszont rendre kisebbségben maradó, inkább liberális szellemiségű, inkább posztmodern esztétikájú, illetve az esztétikai önelvűséget hangsúlyozó, ráadásul magát sikeresebben menedzselő alkotók kiválása - és új szervezetük létrehozása - csak idő kérdése volt.

Régóta látom én, hogy az irodalmi életen belüli jelenlétüket sokan harcként élik meg. Az azonban csak nemrég tudatosult bennem igazán, hogy irodalmunknak ez a sok-sok új értéket produkáló vonulata az elmúlt évtizedeket abban a tudatban élte meg, hogy helyreállt a világ természetes rendje: a hetvenes évekig, szerintük, uralkodó helyzetű, az új törekvéseket eltaposó, ugyanakkor egyre anakronisztikusabb népi, képviseleti irodalmat leváltotta, s így az őt megillető helyére került az európai látókörű, progresszív, (poszt)modern irodalom. A hagyományosabb szemléletmódban alkotó, nemzeti elkötelezettségét hangsúlyosabban kifejező, a társadalmi feladatvállalástól sem idegenkedő, korábbi értékeihez újakat teremtő irodalom ugyanezt viszont úgy élte meg, mint cseberből vederbe esést: a kommunista diktatúra kultúrpolitikája általi korlátozottságát (a rendszerváltoztatástól függetlenül) felváltotta a balliberális-posztmodern ízlésdiktatúra általi korlátozottsága. E hamistudatokba aztán mára szépen belemerevedtek a meghatározó értelmezői közösségek, olyannyira, hogy időnként a másikéról már tudomást sem akarnak venni, a másik eredményei, értékei iránt is gyakorta érzéketlennek mutatkozva, miközben a "sajátjaik" érdekében rendre összezárnak, egyre belterjesebbé válva, saját kánonokat formálva. Sajátos módon leginkább épp az irodalmi életen belüli hatalmi pozíciókat elfoglaló táborra jellemző ez, amit látványos példázott számomra a Szépírók Társasága által az elmúlt negyedszázad irodalmáról rendezett tavalyi konferencia előadásainak többsége (lásd a társaság honlapján!), vagy az általam már szóvá tett Magyarország irodalmi névjegye című CD (lásd Új Könyvpiac, 2006. október, illetve www.barkaonline.hu!). A meghatározó értelmezői közösségek között nemhogy párbeszéd, de még afféle átkiabálás is ritka, mint Alexa gratulációja. Éppen a Magyar Hírlap hasábjain fogalmazta meg nemrég Tóth Erzsébet egy interjúban: "Most már nem egy magyar irodalom van, hanem önmagukat olvasó körök. Én az én köreimet olvasom, más a sajátját."

Nyilván leegyszerűsítő és sarkító ez a visszatekintés esztétikai és politikai értelemben is, a magyar irodalom sokszínűségét éppúgy kényszerűen felülíró, mint az egyéni meggyőződések árnyalatait, vagy az olyan tényeket, mint például az, hogy posztmodern eljárásokat a nemzeti elkötelezettségét jobban hangsúlyozó író éppúgy használ(hat), mint a baloldali, vagy hogy ez utóbbi is lehet hagyományosabb, konzervatívabb esztétikák híve. A körvonalazott folyamatok lényeget tekintve talán mégsem lenne Alexa s köztem vita, a konkrét kérdésben azonban igen, mert Parti Nagy szerepét és életművét úgy helyezte el és értékelte, mintha ő elveit feladva, tehetségét eladva állt volna szolgálatába valakiknek vagy valaminek. Általában még annak igazságát is elismerem, hogy az elmúlt évtizedekben idehaza és külföldön is elismert, sztárolt íróvá nem nagyon válhatott az, aki időben nem tette le a garast, ha másképp nem, a publikációi helyének megválasztásával. Hozzátéve, hogy a sikeressé váló írók többsége jelentős értékeket teremtett, ahogy Parti Nagy Lajos is, ezáltal formálva irodalmunk mai arculatát. Szerintem, ő éppen hogy nem igazodott, alkalmazkodott a fentebb vázolt viszonyokhoz, nem kiszolgálója volt, hanem kezdettől teremtője, alakítója azoknak, az ún. posztmodern paradigmaváltás egyik főszereplőjeként, főhőseként. S ha tetszik, már ezért, az irodalomformáló, irodalomteremtő szerepéért kijár(hat) neki a Kossuth-díj - főként az ezzel szövetséges (kultúr)politikai hatalom szempontjából (de erről majd később). Az Alexa által említett tehetségében kezdettől benne lévő hajlamok, képességek szinte predesztinálták erre a szerepre. Arra, hogy a páratlan nyelvi fantáziája, stílus- és formaérzéke, parodisztikus és rímkészsége, az (ön)irónia, az intertextualitás, a nyelvi regiszterek keverése iránti hajlama, sziporkázó humora révén a posztmodern attitűd és szövegformálás egyik legszínvonalasabb, s így egyik legnépszerűbb megvalósítója legyen irodalmunkban, előbb a lírai, majd a prózai és drámai műnemben is. Épp ezért nem hiszem, hogy megkérdőjelezhető az irodalmi életben vagy a közéletben tett lépéseinek a szívből jövő őszintesége sem, hiszen például az Alexa által említettek az általa képviselt írói törekvésekkel szoros összefüggésben állnak, részben abból következnek. A fentebb vázoltak szellemében még az írószövetségből való kilépése is. Nem nagyon értem azt sem, miért csodálkozik Alexa azon, ha Parti Nagy rendre jelét adja annak, hogy kikkel érez közösséget, hiszen a másik oldalon nem ugyanezt teszik sokan, például Alexa maga is? És ahogy az ő politikai értékválasztásának őszinteségét, úgy a Parti Nagyét sem hiszem, hogy bárki megkérdőjelezheti, sőt, még azt a jogát sem kellene, hogy a számára szimpatikus értékek melletti vonzalmát, illetve az ellenszenvesekkel szembeni véleményét irodalmi művekben fejezze ki. Függetlenül attól, hogy az az irodalmi tábor, amelyik egyik tekintélyét tiszteli benne, évtizedek óta azt szajkózza: ki a politikával az irodalomból, miközben képviselői többszörösen bizonyították már, hogy az apolitikusságot hirdető írói magatartás, sőt, az apolitikusságra törekvő nyelv is éppúgy politikai célok szolgálatába állítható (de áll magától is akár), mint a politikusságát vállaló. A Hősöm tere című szatirikus antiutópiája sem politikusságának tartalma miatt bírálható, amiatt, hogy egy valóságelemekre is emlékeztető, de mégiscsak alapvetően termékeny fantáziával megalkotott populista és fasizálódó állati diktatúra vízióját körvonalazza, hanem, irodalmi műről lévén szó, az esztétikai megoldatlanságai, kidolgozatlanságai, elbeszélésmódjának zavarossága, az egész mű didaktikussága stb. miatt. Ettől, természetesen, sokak tetszését még elnyerhette, akár épp az aktualizálásai miatt is, mégsem hiszem, hogy a Kossuth-díjért "ez a regény tette a legtöbbet". Más művei érdemei, életművének irodalomtörténeti szerepe, jelentősége okán, akár szakmai közmegegyezés eredményeként is megkaphatta volna.

Az állami irodalmi díjak azonban nem szakmai közmegegyezés alapján osztatnak ki. A döntési mechanizmusban van ugyan némi automatizmus, mert az írószervezetek jelölhetnek, s akit jelölnek, annak már van esélye arra, de csak annak van, hogy a szakmai bizottság fölterjeszti a döntést hozó főbizottságnak. A saját szervezetén, annak döntéshozó testületén belül bármely okból népszerűséggel, elfogadottsággal rendelkező író, mint például Parti Nagy Lajos, előbb-utóbb sorra kell hogy kerüljön, a Szépírók Társasága által fölterjesztett jelöltek pedig, egy balliberális kormányzat idején, mivel a bizottságok kormánypárti többségűek, nagy eséllyel meg is kapják a díjakat. De csurran-cseppen más szervezeteknek is, nyilván, ahogy most is. (Nem mintha az Antall-kormány vagy az Orbán-kormány nem a vele szimpatizálókat jutalmazta volna inkább.) Nem véletlenül, de nem csak a díjak osztása miatt mondhatta Sárközi Mátyás egy interjúban nemrég azt: "Napjainkban újra, illetve még mindig arról beszélhetünk, hogy létezik egy államilag támogatott magyar irodalom." Mégsem ez a baj, vagy hiába baj ez (mert például hogyan kapnak díjakat azok az írók, akik egyik átpolitizálódott írószervezetnek sem akarnak a tagjai lenni?), mert ez a rendszer már javíthatatlanul így működik. Hanem inkább az, hogy hiába van ma már számtalan irodalmi díj, jórészt ugyanaz a szűk kanonizált kör, egy-két tucatnyi alkotó kapja meg azok javát, sajátos vetésforgóban. S ennek is az az oka, hogy a kuratóriumok többségében szintén a balliberális politikai értékvilághoz közelebb álló emberek ülnek (illetve a magándíjak többségét is ilyenek alapították, hozták létre), akik gyakorta a művek helyett az alkotók korábbi, részben épp más kuratóriumok általi elismertségére figyelnek. Ezért kaphatott már a Kossuth-díj előtt Parti Nagy Lajos is harminc-egynéhány(!) díjat, illetve ösztöndíjat, miközben szintén tehetséges és jelentős műveket létrehozó alkotók tucatjai nagy ritkán vagy egyáltalán nem részesülnek díjakban.

Mindezek ellenére én azt mondom, hogy miközben jó, ha tisztában vagyunk irodalmunk sajnálatos politikai meghatározottságaival, mégsem szabad, hogy politikai szempontok határozzák meg egy-egy irodalmi műről vagy életműről alkotott ítéletünket. Senki sem lesz jobb, de roszszabb író sem a politikai megnyilvánulásai által, például az egykor jó színdarabokat is író Gyurkovics Tibor vagy a jó regényeket is író Jókai Anna nem lett jobb költő azóta, mióta jobboldaliságuk, keresztény értékrendjük fölerősödött, de Esterházy Péter vagy Nádas Péter sem lett roszszabb író azáltal, hogy többnyire a balliberális kormányzatok érdekeivel egybevágóan foglalnak állást politikai kérdésekben. A politikai értékválasztás ugyanis nincs törvényszerű összefüggésben a műalkotás esztétikai természetével, megalkotottságának minőségével. Azért, mert a balliberális értékvilág, esetleg érdekvilág iránt elkötelezett irodalmárok ezt évtizedek óta nem így gondolják, legalábbis nem eszerint cselekszenek, ezt az igazságot én, minden naivitás és illúzió nélkül, képviselhetőnek tartom továbbra is. Érthető, ha egy olvasó (legyen az akár kritikus vagy díjosztó kurátor) számára saját politikai értékválasztásától függően szimpatikusabb vagy antipatikusabb egy alkotó, de jó lenne, ha annak is tudatában lenne, hogy mások számára éppen fordítva is lehet. Miközben az igazi művek idő- és értékállósága nem a beléjük foglalt politikai üzenetek függvénye, sőt, még talán a kurrens esztétikákhoz való viszonyuké sem, arról nem is beszélve, hogy a posztmodernnek is lényegéhez tartozik a plurális értékszemlélet.

Elek Tibor
irodalomtörténész,
a Bárka főszerkesztője