Pozitív megközelítés

"Most először jelent meg az egyik nagy érdekcsoport kommunikációjában a stabilitási szabály felmondásának lehetősége. Teljesen mindegy, hogy ezt egyéni bosszúvágy, intuíció vagy hideg számítás hozta, ha kicsit is komolyan vesszük, vége a kultúránknak." (Csányi Vilmos)

"Pozitív megközelítés esetén végeredményben pozitív állításhoz jutunk el: sejtéshez, hipotézishez. A kérdés, amit ilyenkor feltehetünk: igaz-e az állítás? Alátámasztható-e, igazolható-e? Egyáltalán olyan kijelentésről van-e szó, ami cáfolható - vagy fel sem vethető az igaz vagy nem igaz kritériuma." (Kornai János: Mit jelent a "rendszerváltás", ÉS, 2007/9.)

Kornai tanulmányának végén arra a pozitív konklúzióra jut, hogy "Ha (...) a rendszerváltásnak és a demokráciának vannak minimum-feltételei, akkor éppen e feltételek védelmének kell megadnunk a legmagasabb prioritást." Csányi pedig abból indul ki, hogy: "Ha minden folyton változna, felőrlődne a társadalom, ha minden befagyna, hosszú távon megint csak vége lenne. Az időleges állandóság és a szabályozott változtathatóság egyensúlyára van szükség."

Kornai fontosnak tartja bizonyítani, "...hogy létrejött a kapitalista gazdaság és a parlamenti demokrácia", Csányi fontosnak tartja egy alaptétel hangsúlyozását: "A demokratikus játékszabályok nagyon sok mindent megengednek. Az ellenfél szidalmazását, gyalázását, félrevezetést, hazugságot, tiltakozást, tüntetést, szinte mindent, csak a demokratikus keretszerződés megsértését nem."

Egyikük sem tekinti feladatának, hogy megnevezze, mitől kell védeni a demokráciát, mi sérti a demokratikus keretszerződést, a két tanulmánynak nem is dolga, legyen elég annyi, hogy mindketten szükségesnek tartották megállapítani: valami baj van. Mindkét tanulmányban benne vannak a válaszok az általam föltett két kérdésre, csak ki kell fejteni őket a tanulmányok burkából. Megpróbálom. Kornaitól tanult pozitív megközelítéssel.

Mit nevezzünk politikának? A lexikoncímszó szerint a társadalom, az állam vezetésére, a hatalom megszerzésére és megtartására irányuló közösségi vagy egyéni tevékenységet. Politikus pedig az, aki a leírt tevékenységet folytatja.

Mit nevezzünk demokratikus politikának? Fentiek kiegészítését azzal, hogy a hatalom megszerzése és megtartása a demokrácia szabályai szerint történik, azaz a szabad véleménynyilvánításra alapozott parlamenti választások útján.

Mit nevezzünk sikeres politikának? Azt a tevékenységet, melynek eredményeként a politikus megszerzi és megtartja a hatalmat, ezáltal jogosult a társadalom, az állam vezetésére. Demokráciában mindez a demokrácia keretszerződésének betartásával történik.

Azt a politikust, aki a leírt módon nem képes a hatalom megszerzésére, sikertelen, más szóval bukott politikusnak nevezzük. Azt a politikust, aki négy parlamenti választáson sem képes a hatalom megszerzésére, egy választáson pedig 83 más pártbeli jelölt hátán felmászva, etikailag kifogásolható módon kaparintja meg a már ismét elvesztett hatalmat, azaz végeredményben a Magyarországon eddig megtartott összes választást elvesztette, többszörösen bukott politikusnak nevezzük.

Még mindig a pozitív megközelítés módszerét tartva, tisztázzuk a következő kérdést: mit nevezzünk tehetségnek? A hajlam és a képesség találkozását, tehetségesnek pedig azt az embert, aki e találkozásnak tulajdoníthatóan, e tulajdonságok fundamentumára épült munka nyomán értékelhető produktumot hoz létre. Némi szemantikai kiegészítéssel élve, a tehetség jobbára vonzó, építő, értékes jelentésárnyalatot hordoz, stilisztikailag ügyetlen dolog például tehetséges bűnözőről beszélni. (Ritkán hallható Hitlerrel kapcsolatban a tehetséges jelző, pedig ő képes volt a hatalom megszerzésére és megtartására, 12 éven át. Mussolini és Sztálin még ennél hosszabb ideig is.) Tehetséges politikus tehát az, aki képes a hatalom megszerzésére és megtartására, és az említett jelentésárnyalat elfogadásával mindez bővíthető azzal a kitétellel, hogy tevékenysége legalábbis nem kártékony.

Csányi Vilmos tanulmányából való a következő alaptétel: "Az emberi viselkedés evolúciójának legkiemelkedőbb újítása éppen a szabálykövető képesség megjelenése volt, és ez egy teljesen új szerveződési szintet hozott az emberi faj életébe." A szabálykövető magatartás szükségességének könnyebb megértéséhez vegyünk egy tárgyunkhoz illeszkedő példát. Egy futballmeccs 2×45 percig tart, az esetek többségében a pályán elért eredményt rögzítik a jegyzőkönyvben. A futball szabályai között sehol nem szerepel, hogy a vesztes csapat a meccs lefújása után ökölharcot kezdeményezhet, és amennyiben az ellenfél összes játékosával, valamint a játékvezetővel szemben kiütéses győzelmet arat, megváltozik a pályán elért eredmény, és a vesztesből győztes lesz. Ezzel szemben a lökdösődő, verekedő vesztest különféle szankciókkal sújtják. A szabálykönyvben nincs leírva, hogy a vesztes tartozik gratulálni a győztesnek, majd ezt követően illik vesztesként viselkedni, mint ahogyan az sem leírt paragrafus, miszerint a meccs színhelyéről távozván sok edzéssel és alapos munkával fel kell készülni a következő mérkőzés megnyerésének érdekében - a futballisták többsége mégis ezt teszi. Annak az évezredek során kialakult szabálykövető képességnek tulajdoníthatóan, ami nélkül szétesik az emberi civilizáció. Az a futballista, aki egy (nem öt, egy) elvesztett meccs után nem képes a tisztességes munkára, akinek nincs semmiféle tehetsége új edzésterv kidolgozására, aki a pályán is, az utcán is csak lökdösődni tud, még jó lehet bérelszámolónak vagy kazánkovácsnak, de futballistának bizonyítottan alkalmatlan.

A demokrácia szabályai mindenekelőtt a hatalom megszerzésére és megtartására irányuló tevékenységet határolják körül. Többnyire világosan és egyértelműen. Vannak írott és íratlan, törvényhelyi és etikai szabályok. E szabályok egyike sem írja elő, hogy a bukott politikusnak a bukást követő időszakban kívánatos teendője a lökdösődés. Bizonyos - a praktikumból eredeztethető - erkölcsi meggondolások viszont ajánlják a lemondást, a politikai élet frontvonalából való távozást.

Még mindig a pozitív megközelítés módszerét alkalmazva, mit nevezzünk diktatúrának? A korlátozatlan hatalom gyakorlását, a parancsuralmat. Mire épül a diktatúra? Arra a félelemre, amely a korlátozatlan hatalom gyakorlójának vélt vagy valódi erejétől tart. Mely esetben nevezhető diktatórikusnak például egy párt? Ha annak vezetője gyakorolja a megkérdőjelezhetetlen parancsuralmat. Miért nem mer ellentmondani a pártkatona, akkor sem, ha egyszerű talpas, de akkor sem, ha alvezéri beosztásban van? Mert tömegtámogatás nélkül az illető párt egyszerű tereptárgy, a tömegtámogatás viszont - rajongás formájában - a diktatúrát gyakorló pártvezér személyének szól. Az ellenzéki lét pedig még mindig jólét, amit az ember nem kockáztat oktalan lázadással. (A gerinc és a jellemerő fogalmának pozitív megközelítésű leírásától most eltekintek, annál is inkább, mert átcsúszhatnék a normatív megközelítésnek az itt és most nemkívánatos, értékítéletbe hajló részleteibe.)

Végül mit nevezzünk antiszemitizmusnak? A XIX-XX. században fajelméletre alapozott zsidógyűlöletet. Ennek egyik lehetséges formája a tömegek erejére támaszkodó, a megsemmisítő-táborokba torkolló, hangos, manifeszt gyűlölet, a másik, a felvilágosult Európában már nyilvánosan nem komilfó, sunyi, gyáva, hallgatólag egyetértő, "genetikázó" kirekesztés. A rokon értelmű szavakat használó, a véleményét "hivatalosan" nem vállaló, csak az eszmetestvérekkel összekacsintó, simaszájú elkülönülés. A nyilas zászló hermeneutikai védelmezése.

Összegezve: a közvéleményt érdemén felül befolyásoló tömegtájékoztatás érthetetlenül megkülönböztetett figyelmet szentel egy sikertelen, többszörösen bukott, tehetségtelen, diktatórikus hajlamú, az antiszemitizmust dühödten visszautasító, de soha el nem ítélő politikusnak, az illetőt rendkívüli tehetségnek nevezi, a nevében felháborodik az antiszemitizmus vádján, és meggyőződésének ad hangot, amely szerint az illető igazi demokrata. Mindeközben ez a politikus randalírozásával felfordítja az országot, csatlósainak tevékenysége sok száz milliárdos anyagi és felmérhetetlen erkölcsi károkat okoz.

Az itt következő kérdések jórészt normatív megközelítéssel volnának megválaszolhatók, arra most nem vállalkozom. Maradok a kérdések felsorolásánál. Miért félnek a kormánypártok is érdemén kezelni az illető "politikust"? Miért nem elemzik a szavazó és a rajongó közötti, elsősorban létszámbeli és folyton változó különbséget? Miért követnek el a kormánypártok folyamatos bűnpártolást azáltal, hogy (Csányi Vilmos szavaival élve) "az egyik nagy érdekcsoport" köztörvényes bűneit megtorlatlanul hagyják? Miért nem gondolkodnak el az őszödi beszéd hisztérikus hatásán, miért ragadtak le a "hazugság" erőtlen tagadásánál, miért gondolják, hogy ezáltal a miniszterelnököt "jobb belátásra térítették", és nem megy tovább a kipakolással, hogy megszűnjön végre a kéz kezet mos mindent összepiszkoló gyakorlata? Miért kell beletörődnünk, hogy a nyilasnosztalgia legyen a jövő meghatározó hangulata, miért gondolják demokratának azt, aki szerint a demokrácia addig terjed, amíg minden úgy történik, ahogyan ő akarja? Miért neveznek folyvást tehetségesnek egy "politikust" anélkül, hogy megjelölnék, mihez van tehetsége? A hatalom bármi áron való, görcsös akarása betegség, nem tehetség. Nem kellene elgondolkodni azon, menynyire lehet komolyan venni egy embert, aki lármázik és körbejajgatja az országot, hogy tessék neki visszaadni a hatalmat, de a jelenlegi hatalomnak a közelébe sem mer menni? Nem ismerik a színházi világ közhelyét: minden rossz vidéki ripacsnak van rajongótábora, a tábor létszáma csak a ripacs ambíciójának és exhibicionizmusának függvénye?

Csányi Vilmos a fentebb mottóként idézett mondatot így folytatja: "Ha folyamatosan el lehetne csapni a nekünk nem tetsző kormányokat, vége lenne a gazdaságnak, a minimális társadalmi stabilitásnak. Ha viszont arra gondolnak az urak, hogy a kormány elkergetését egy végtelen stabilitás, azaz diktatúra követné, a helyzet ugyanaz."

Megoldás nincs?

Benedikty Béla