Lovasroham

A lap legutóbbi, 2007/9. számában, az Agora rovatban heves attakot intézett a több-biztosítós modell bírálata ürügyén, az egészségügy biztosítási elven történő működése ellen Kozák Gyula, Frenkl Róbert és dr. Molnár Tamás.

Bár az írások formálisan a több-biztosítós rendszert és azok két élharcosát, Bokros Lajost és Bauer Tamást vették célba, valójában a biztosítási elven működés ellen hadakoznak, az egészség nem áru hangzatos, de hamis zászlaja alatt. Kozák egészen odáig elmegy, hogy szerinte a biztosítás nem más, mint fogadás.

Nézzük, mi a biztosítás tankönyvi megfogalmazása: "A biztosítás természetes vagy jogi személyek szervezett, tömeges, kollektív pénztartalék képzése kölcsönösségi alapon, a tudományos kockázatmegoszlás módszerével, olyan jövőbeni szükségletek kielégítésére, amelynek felmerülése vagy felmerülésének időpontja bizonytalan" (Riesz M.: Pénzforgalom és hitel).

Vagyis az életben előfordulnak olyan előre nem látható vagy előre nem látható időpontban felmerülő események (tipikusan ilyen a betegség), melyek kivédéséhez, megszüntetéséhez pénztartalékok szükségeltetnek. Ez a tartalék egyéni takarékoskodással is összegyűjthető, de anyagi erőnk általában nem elegendő ahhoz, hogy a szükséges tartalékok bármely időpontban a rendelkezésünkre álljanak. Viszont közös takarékoskodással már könynyebben létrehozható a megfelelő nagyságú pénzforrás. A kölcsönös egymásrautaltság és a véletlenben megnyilvánuló törvényszerűség felismerése lehetővé teszi a kárkockázati közösségek kialakítását, majd ezek kiszolgálására a szervezett biztosítás kialakítását, amelynek a működtetése egy külön vállalattípus, a biztosító feladata lesz.

A biztosítás közgazdasági tartalma kettős: egyrészt pénzfelhalmozás, másrészt a véletlen vagy véletlen időpontban bekövetkező események miatti szükségletek kielégítése. A két nagyság összhangjának megteremtése a biztosító(k) üzemgazdasági feladata. A biztosításnak két fő ágazata van: a vagyon- és a személybiztosítás; ez utóbbin belül élet-, baleset- és betegbiztosítás.

A létező szocializmus korában ez az utóbbi kikerült a biztosítások köréből, és az állami költségvetés keretébe tartozó alrendszer lett. A szocializmust már rég magunk mögött hagytuk, de a betegségügy továbbra is az állami költségvetést boldogítja. (Senkit se tévesszenek meg a pénztár és biztosítás szavak előfordulásai a rendszer hivatalos megnevezésében - Egészségbiztosítási Pénztár -, hiszen az SZTK nevében is ott volt a társadalombiztosítás szó!)

Az attakozó urak a létező szocializmusnak ezt a virulens zárványát védik. Még akkor is, ha ezt nem is tudják, vagy nem is vállalják. Hiszen a biztosítás fogadásként való definiálása, a biztosítók profitérdekeltségének pénzéhségként való aposztrofálása nem a több-biztosítós modell elleni érv, hanem magának a biztosítás elvén való működés létjogosultságának a tagadása. Amenynyiben elismerjük, hogy a betegség az a tipikus véletlen időpontban felmerülő esemény, melynek kivédéséhez pénztartalékok szükségeltetnek, akkor erre ki kell alakítanunk a kárkockázati közösségeket. Ezek kiszolgálása pedig a biztosító vállalatok feladata, nem pedig az állami költségvetés egy elosztó hivataláé.

Vagy irány vissza az Aurórára!

Nekem bizony gyanús is lenne az olyan biztosító vállalat, amelyik nem profitérdekelt, hisz akkor a hatékonyság sem lenne fontos számára. (Ha csak persze nem lennék romantikus vagy éppen harcos antikapitalista; nemzeti- vagy internacionalista szocialista.) Amennyiben nem hatékony a biztosító, akkor hogyan tesz eleget a feladatának? Hogyan hangolja össze optimális szinten a pénzfelhalmozást és a véletlen események miatti szükségletek finanszírozását? Hogyan szolgálja ki a kárkockázati közösséget, vagyis mindannyiunkat?

Persze, lehet hivatásrendi orvoslásról elmélkedni, az egészségünk nem áru jelszavától átitatódva rohamra indulni. Kérdés, hogy elhiggyük mindezt az uraknak, vagy legalább azt, hogy az urak tényleg elhiszik ezt maguknak? Mindenki tudja, hogy egyre jobb eséllyel vehetjük fel a harcot a betegségek ellen. Egyre újabb terápiák, eszközök és orvosságok állnak a rendelkezésünkre. Azonban mindez egyre több pénzbe kerül. Vagyis egy ország lakosságának egészségi állapota elválaszthatatlan az ország gazdasági fejlettségétől. Nem mond igazat, aki ennek az ellenkezőjét állítja.

Akik a szolidaritás szép eszméje nevében védik a magyar betegségügy ancien régime-jét, azok tényleg elhiszik a ma működő rendszer szolidaritását? Valóban ez a modell ma minden hazánkfiának biztosítani tudja a legkorszerűbb terápiákkal, a legjobb eszközökkel és orvosságokkal a gyógyulást? Igen, amennyiben "szerencsésen" a költségvetési év elején betegszünk meg, amikor van még keret a gyógyításunkra. Vagy még inkább igen, ha rendelkezésünkre állnak azok az eszközök, melyekkel a hivatásrendi orvoslás keretében mi férünk hozzá - és nem más polgártársunk - a szűkében lévő javakhoz.

Akik a több-biztosítós modell bírálata ürügyén a magyar egészségügyet voltaképp magától a biztosítási elven való működéstől akarják megóvni, azok a legjobb szándékuk és meggyőződésük ellenére rossz úton járnak. A lovasrohamok ideje lejárt.

Király G. István