Valóban olyan kreatívak lennénk?

Azt aligha állíthatjuk, hogy a jelenlegi állapotért a dolgozók, az alkalmazottak lennének a felelősök, hiszen ma már azt a luxust egyik magán- vagy állami termelő cég, hivatal sem engedheti meg magának, hogy elnézze a lustaságot, a semmittevést, amire a szocializmus "építése" során bőven volt példa. Nyilvánvalóan az okokat máshol kell keresnünk. Viszszatekintve az elmúlt tizenhat esztendőre, aligha tagadható, hogy az államháztartásban különleges pénzügyi gazdálkodásnak, elképesztő pazarlásnak és olykor nagyvonalú ellenőrzésnek voltunk tanúi. Az utóbbi következménye a meglehetősen alacsony adófizetési morál és a túltengő feketegazdaság. Különleges esetet képez a Postabank ügye. Jómagam örömmel vettem, hogy az elsőfokú bíróság szerint a bank vezetői nem vétkesek, pontosabban az ügyészség által feltárt bizonyítékok nem elégségesek elmarasztalásukra, hiszen ki örül annak, ha honfitársai csalafintaságokat követnek el. Azt a nézetet azonban nehéz elfogadni, hogy ez a sajnálatos ügy már olyan régen történt, a vizsgálat oly mértékig elhúzódott (pontosabban elhúzták, minő szerencse!), hogy már elnézőeknek kell lennünk. A tény viszont az, hogy a negyven- vagy százmilliárdos hiány valamilyen módon előállt, semmiképpen nem úgy, hogy egyik napon még minden rendben volt, a másik napon viszont már az államnak kellett a bankot megmentenie. Hinni szeretném, hogy a hiány egyetlen banktisztviselőnek sem duzzasztotta itthon vagy külföldön viselt "kabátjának zsebét". Az is valószínű, hogy a bank elnökének művészetszeretete, a bal- és jobboldali pártok iránti egyidejű szimpátiája, valamint egyes ügyfelek kiemelése sem volt olyan mértékű, hogy ez összességében drámaian növelte volna a deficitet. Mindezeket elfogadva döntő tényezőnek a bank folyamatos rossz gazdálkodása látszik. A jóhiszemű, törvényt tisztelő polgár itt omlik össze. Míg a vidéki egyetemről Pestre utazó tanársegéd úti elszámolását pénzügyeseink gondosan átnézik, hogyan lehet az, hogy milliárdok kezelésével foglalkozó bank ügyleteinek ellenőrzését a belső és külső szakemberek olyan felelőtlenül végezték. Emlékezve az akkori nyilatkozatokra, a bankfelügyeletnek és a Magyar Nemzeti Bank elnökének voltak "sejtései", de túlságosan halkan hívták fel a kormány figyelmét a közelgő veszélyre. Úgy tűnik, hogy a felsőbb szintű kapcsolatrendszer révén még azt is el lehetett érni, hogy a külföldi szakértő társaság vizsgálatát is késleltessék, melynek egyetlen eredménye a deficit további növelése lett! Hogy mindezekért ki a felelős, arra sajnos sem az elmúlt nyolc esztendőben, de most sem kaptunk választ.

A Ferihegyi repülőtér korábbi eladása, majd visszavásárlása miatt egy kanadai cég beperelt bennünket, ami - a legrosszabb esetben - kétszázmilliárddal apasztja az államkaszszát. Jelenleg vita folyik arról, hogy a (nagyobb) felelősség a Horn-, az Orbán- vagy a Medgyessy-kormányt terheli-e. Vagy itt van az olajszőkítés. (Előzmény az ÉS-ben: Rajnai Attila riportsorozata: Olaj a bűzre I-IX., 2000-2002) A "Papa" néven ismert nyomozó szerint emiatt olyan tetemes kár érte az államot, amely fedezné a költségvetés jelenlegi hiányát. Lehet, hogy ez túlzás, de ismerjük-e már az igazi vétkeseket, és mennyit szereztünk vissza az ellopott milliárdokból? Mai napig nem kaptunk elfogadható magyarázatot: miért volt és van szükség az egész ügynek 85 évig tartó titkosításra? Miféle államérdek fűződik ehhez? Talán veszélyben van a haza? Megtudják régi hódítóink, a tatárok és a törökök, és újra lerohannak bennünket? Nem közvetlenül az államot, "csak" a polgárait tette tönkre (érinti) a Baumag-szélhámosság, melynek mértékét megfelelő jogszabályokkal, odafigyeléssel, gyors akcióval szintén el lehetett volna kerülni. Némi kutatómunkával számos hasonló történetet találhatunk.

A pazarló gazdálkodáshoz mindenképpen hozzájárult az állami intézmények, minisztériumok felduzzasztása. Jelentős és bátor elhatározásnak tartom, hogy a jelenlegi kormány képes volt bevallani ennek a helyzetnek a tarthatatlanságát, és megtette a fájdalmas, de szükséges lépéseket. Az emberben önkéntelenül felmerül, vajon a milliárdokkal gazdálkodó minisztériumokat ellenőrzi-e valaki? Vajon az időnként nyilvánosságra hozott sok száz millióval támogatott tanulmányokra szükség volt-e, és elkészítésük mögött van-e érdemleges munka? Vagy csak ez az egyik útja, hogy a mindenkori regnáló elit saját jelenlegi vagy jövőbeni politikai sikereihez erősítse pénzügyi alapjait? Van-e arra lehetőség, hogy a nagy állami megbízások elnyerésének szövevényeibe belelássunk?

A minisztereknek tudomásul kell venniük, hogy a rendelkezésükre bocsátott összeggel nem partizánkodhatnak. Nem osztogathatnak barátaiknak kényük-kedvük szerint százmilliókat szakmailag nem indokolt tudományos intézetek létrehozására. Korlátozniuk kell a világ megismerését célzó utazásokat, nem kell átvenniük az egykori népszerű (?) agrárminiszternek és államtitkárának sajátos "üzletkötő" szokásait. Olyan miniszterekre van szükség, akik az ország vezetését szolgálatnak és nem meggazdagodás egyik útjának tekintik. Kívánatos lenne, ha a funkcióban lévő politikusoknak megtiltanák, hogy saját vállalkozásuk fejlesztése érdekében vissza nem téríthető hitelben részesüljenek. A korrupció legkisebb jelét alaposan meg kell vizsgálni, nyilvánosságra hozni, és a lehető leggyorsabban bírósági ítélettel lezárni. Nem kívánok a pártok támogatásának kérdésébe belemélyedni, de helyzetünket figyelembe véve aránytalanul sokat költöttek a választók meggyőzésére, pontosan annak elfogadtatására, hogy egyedül ők alkalmasak az ország irányítására, az emberek bizalmára. Amint látjuk, évek óta tartó erőfeszítéseink ellenére (az első cikket a Népszabadságban 2001-ben írtam) semmi remény nincs arra, hogy politikusaink megegyezzenek a képviselők számának csökkentéséről, amivel a pártok legalább azt demonstrálhatnák, hogy képesek magukat korlátozni. Hogyan lehet ezután az állami intézményekben a szükséges leépítésekről szónokolni? Ha felső szinten nem történik semmi érdemleges változás, ha továbbra is csak beszélünk a reformok, a változások szükségességéről, akkor nem várhatjuk, hogy alacsonyabb szinten bármiféle megszorítást elfogadjanak, hogy ne próbálják megkeresni a kiskapukat, hogy egyáltalán higgyenek a magas szinten elhangzó biztatásoknak, kéréseknek.

Összegezésként megállapíthatjuk, hogy kiválóságunk, kreativitásunk eddig elsősorban az adófizetés elkerülésében, az állam és embertársaink megkárosításában, de semmiképpen nem az ország hatékony működtetésében, a szükséges ellenőrzés megszervezésében nyilvánult meg. Hazánk rendkívül nehéz gazdasági és pénzügyi helyzetbe került. Ez talán ráébreszti a politikai pártokat, az ország vezetésére hivatást érző politikusokat, hogy sikerüknél fontosabb a nemzet érdeke. Nem a választók megnyeréséért folytatott és egymást hergelő ígérgetési versenyben kell kiválóságukat bizonyítani, hanem az ország gazdagodását, a lakosság életkörülményeinek megjavítását célzó programok kidolgozásában és megvalósításában. Ezen a téren is a realitások talaján kell maradniuk. Előre látható volt: a közalkalmazottak béremelését fokozatosan kellett volna bevezetni: ötvenszázalékos emelést egyetlen államkassza sem viselne el. A gáz árának "kényszerű stabilizálása" egyik politikai oldalra sem vet jó fényt. Az autópályák építését sem kellett volna egyik pillanatról a másikra a legnagyobb sebességre kapcsolni, hiszen a kölcsönök felvétele hosszabb távon káros az ország számára.

Ha a jelenlegi kormány az elkövetkező években rendbe tudja tenni az ország gazdálkodását, akkor van esélye az újabb sikerre. Ha azonban erre képtelen, akkor ez a koalíció jó ideig nem számíthat a választók bizalmára.

Solymosi Frigyes
akadémikus, a Nemzeti Kör tagja