Semmi alapja?

Semmi alapja sincs a minap elhunyt Gerald Fordot azzal vádolni, hogy "piszkos alkut" kötött volna lemondásra készült elődjével, Richard Nixonnal a neki adandó elnöki kegyelemről - állítja Hahner Péter (Búcsú egy jobb sorsra érdemes politikustól, ÉS, 2007/1). Érvelése szerint "amikor Nixon alelnököt keresett, még távolról sem fenyegette vádemelés, Ford pedig egész pályafutása során sokkal becsületesebbnek bizonyult annál, hogy efféle alkut kössön". Ez utóbbit az a - washingtoni társaságokban az elnöklemondás előtt gonoszul emlegetett - dilemma is nyomatékosította, hogy az országnak (a Watergate-botrányban) arról kell döntenie, mi jobb: egy ravasz gazember vagy egy becsületes buta.
Ámde a "távolról sem" már attól függ, mit értünk rajta. Ford jelölése az addigi alelnök, a megvesztegetési borítékokat még e tisztségében is szemrebbenés nélkül átvevő (sic!) Spiro Agnew 1973. október 10-i lemondása táján kerülhetett napirendre. Ekkortájt azonban az elnök alkotmányos felelősségre vonása, tehát a képviselőházi vádemeléssel elinduló impeachment már nem volt tabutéma, ha kétségtelen is, hogy még csak barátkozni kezdett az - egyetlen, jó száz évvel korábbi elnökper óta - riasztó gondolattal az amerikai közélet. Mint reális lehetőséget először Joseph Kraft publicista vetette fel már 1973 májusában. Augusztusban, vagyis az alelnökkérdés előkerülése előtt másfél hónappal a New York Times felelevenítette Andrew Johnson elnökperét, s ugyanekkor Nixon előző évi választási ellenfele, McGovern szenátor egy tévéinterjúban azt fejtegette, hogy amennyiben a Fehér Ház nem hajlandó átadni a bíróságnak a különleges ügyész által kért titkos hangszalagokat, akkor csak az alkotmányos eljárás marad lehetőségnek. Szeptember elején Kennedy szenátor még nyomatékosabban hangoztatta ugyanezt, s Nixon számára kifejezetten baljóssá tette, hogy ezzel a konzervatív jobboldal egyik szellemi vezére, William F. Buckley szerkesztő is egyetértett. Éppen ezekben a hetekben éleződik ki a hangszalagcsata, hiszen október 19-én járt le a határidő, ameddig a Fehér Ház megfellebbezhette a szövetségi főbíróságnál a magnótekercsek kiadatását előíró alsóbb fokú döntést. Amikor majd 1974. július 31-én a főbírák egyhangúan a kiadatás mellett szavaznak, Nixon napokon belül lemond és Ford lép a helyébe. S még Ford alelnöki kinevezésének törvényhozási jóváhagyása előtt került sor az október 20-i "szombat éji mészárlásra", a különleges ügyész kirúgására, amire az igazságügy-miniszter és helyettese sem hajlandó, s mindkettő lemond, hatalmas lakossági tiltakozást kiváltva.
Kissé merész tehát határozottan azt állítani, hogy "még távolról sem fenyegette vádemelés" Nixont, amikor alelnököt keresett. Olyannyira, hogy történetesen éppen ekkortájt, Ford alelnöki eskütétele előtt (és Nixon távozását kilenc hónappal megelőzően) a legendás, egyszemélyes lapot, avagy inkább a bekövetkező és nem a már megtörtént események hírlevelét kiadó I. F. Stone arra hívta fel a kinevezésről szavazni készülő honatyákat: ne csak a jelölt előéletét vizsgálják, hanem azt is, milyen alkut kötött a vádemeléstől tartó Nixonnal az elnöki kegyelemről.