És még csak el sem mondta

VISSZHANG - LI. évfolyam 1. szám, 2007. január 5.

- Orbán ezzel a mondatával kiközösítésről üzen, vagy nem? - tette föl az interjúja kudarcát eleve eldöntő kérdést a riporter egy mérvadó rádióadón.

Demokrata körökben a válasz erre reflexszerűen ez lett volna: "Ön is jól tudja, hogy Orbán se nem a római pápa, se nem egy zsinat képviselője, hogy egyáltalán bárkit is módjában állna bárhonnan kiközösíteni. Emellett - ha csak nincs nemzeti ünnep - a politika nem szakrális tér, ezért nem is értem, hogy mire gondol. Beszéljünk inkább valós problémákról."

Az Orbán helyett kérdezett interjúalany - Navracsics Tibor frakcióvezető - azonban még véletlenül sem ezt válaszolta, hanem azt, hogy folyik a gyűlölködés, és ezt az MSZP, de főleg Gyurcsány vezette be a politikába először a román invázióval való riogatással, most meg a külföldiek munkavállalásáról szóló törvényekkel. A továbbiakban pedig jó érzékkel kihasználta, hogy a riporter már csak őutána futhat, s még három-négy percig részletezte, mitől is érdemel totális szembenállást a kormány mint a politika legfőbb agresszora. Amit mondott, az részleteiben semmilyen módon nem függött össze az eredetileg fölvetett kérdéssel, egészében véve mégis válasz volt arra: igen, amennyiben Orbán kiközösítésről beszélt, annyiban annak egyszerűen az az oka, hogy az MSZP, valamint Gyurcsány rosszak. A hallgató pedig ne aközött válasszon, hogy kinek mit ér a javaslata, esetünkben a külföldiek munkavállalása ügyében, hanem azt mérlegelje: melyik párt minősíti hihetőbben a másikat agresszornak. Így lehet a rádióműsorok útján is minél hatékonyabban megerősíteni, hogy soha nem a problémafelvetés, hanem mindig csak a tömbösödés, a pártállás a lényeg. Mindennapos eset, csakhogy ezúttal van egy kis bökkenő, és ez maga az idézett Orbán-mondat. Ez ugyanis kivételesen nem tartalmazott semmiféle kiközösítő-kirekesztő szándékot, mi több, igazából semmit sem tartalmazott: ez egy értelmetlen mondat. Így hangzik: "A másik oldalon valójában nem minket gyűlölnek, személyesen, hanem azt, amit mi kereszténységnek és nemzetnek hiszünk."

"Igen, ez így van - válaszolhatná erre kapásból bárki éppen arról a másik oldalról, amelyet Orbán rendre az ellenségének tekint -, egyetértünk! Ha nem is gyűlöljük, de borzalmasnak, károsnak és viszolyogtatónak tartjuk mindazt, amit ők hitként próbálnak eladni nemzetről, kereszténységről. Köztudott, hogy szerintünk mind a kereszténység, mind a nemzeti érzés merőben mást jelent. Tényleg nem őket utáljuk, hanem az ideológiájukat - na és?" Nehezen elképzelhető, hogy Orbán éppen ezt a magas labdát akarta volna feladni az ellenfeleinek. Inkább arra tippelnék, hogy kérdezték valamiről, s neki éppen ez csúszott ki a száján, így karácsony előtt, egy könyvbemutató forgatagában. Meglehet, a mondat valóban olyasminek indult, ami miatt aztán a média hírré, majd vitaműsorok témájává tette, miszerint "azok ott a túloldalon valójában a kereszténységet és a nemzetet gyűlölik", de köztünk legyen szólva, civilizált országokban az ilyen mondatoknak sincs semmi értelmük, azokban ugyanis ki-ki a saját érzelmei fölött rendelkezik kompetenciával, s nem a másokét értelmezi, azok felhatalmazása nélkül. Ám Orbán a mondat közepétől érezhetően másfelé kanyarodott, és fontosabbnak találta kiemelni az ő hitük kivételességét és egyedülálló nagyszerűségét, akár a mondat értelmének elveszítése árán. Valójában inkább a sajátjaihoz beszélt. Magyarán szólva ez egy félrefogalmazott mondat, melyet ott kellett volna hagyni a feledés homályában. Sajátos módon a magas labdát senki sem csapta le, viszont magát a mondatot vagy egy hétig keringették, először hírként, azután vitaműsorok témájaként.

Ahogy mondani szokás: mint cseppben a tenger. Évek óta futószalagon keletkeznek az ilyen és ehhez hasonló, tökéletesen haszontalan, ráadásul irritáló, ingerlő interjúk, mint ez is. Hetente több tucat politikusi mondat kap inadekvát s ezáltal a beszélő ideológiáját rendre megerősítő kérdéseket, és nem kapja meg az adekvátakat, mert mindig fontosabb a személyes hitek és identitások versenyeztetése. (Lásd erről korábban: Szilágyi Anna: A tetten ért beszéd, ÉS, 2006/38.) (Nemrég ugyanez a Navracsics Tibor azt találta mondani egy tévéműsorban, hogy azért ők hivatottak az ország vezetésére, mert egyedül ők állnak kapcsolatban a transzcendenssel. A riporter kérdése ez volt: "De ugye azért a nem hívők közt is lehetnek becsületesek, értékesek?" Navracsics megengedte, hogy előfordulhassanak ilyenek is, a transzcendencia átélése pedig örökre az istenhívők privilégiuma maradt.)

A karácsony előtt témává tett orbáni mondat csupán annyiban különbözött a többitől, hogy úgy, ahogyan beszéltek róla, el sem hangzott. Ennyiben fordulópontnak kell tekintenünk a jelenséget. Orbánnak már ki sem kell mondania, pontosan meg sem kell fogalmaznia, amit a médiában sémaként várnak tőle. Belehallják. Elég, hogy ott vannak bizonyos hívószavak a szövegében. De lassan az is elég lesz, ha figyelmeztetőleg fölemeli az ujját.

Fideszes pártpolitikus és liberálisnak mondott riporter egyként ugrik majd erre is, veszi elő egy suhintásra ugyanazt a rögeszmerendszert és ugyanazokat az univerzálisnak vélt fogalmakat, s bizonygatja a másikat túllicitálva, hogy ő biztosan megfelel a figyelmeztetés mögött rejlő elvárásoknak. Időnként üvöltözni is fognak, amitől gyakorlatilag megszűnik a műsor, a hallgató pedig vagy agyvérzést kap, vagy apátiába zuhan.

Pedig lehet, hogy csak nem vették észre: a pártvezér előzőleg megnyalta az ujját, és most nézi, hogy fúj-e a szél.

Lévai Júlia

A szerző további cikkei

LXV. évfolyam, 25. szám, 2021. június 25.
LXV. évfolyam, 25. szám, 2021. június 25.
LXV. évfolyam, 19. szám, 2021. május 14.
Élet és Irodalom 2022