A köztársasági elnök mint erkölcsi fenomén

VISSZHANG - L. évfolyam 48. szám, 2006. december 1.

A köztársasági elnök az erkölcsi fenomén szerepére tör. Ő szeretne lenni a "nemzet lelkiismerete", s ez sajnos néha be is jön, például amikor azt mondja a "hazugságbotrány" kapcsán, hogy "morális válság" van. Szava ekkor profetikusnak bizonyul, bár nem azért, mintha a helyzet pontos diagnózisa alapján helyesen bontotta volna ki a már csíraformában benne lévő valószínű következményeket, hanem azért, mert önbeteljesítő jóslat módjára hozzájárult azok megteremtéséhez. Az elnök szava tehát anyagi erővé lett, s performatív módon létrehozta saját kijelentésének igazságfeltételeit. Eluralkodhatott a vélemény, válság van, de legalábbis rendkívüli helyzet, a tüntetések legitimnek tűnhettek, sokak belső meggyőződése, értékelése is az elnök szava szerint alakulhatott, azoké is, akik nem értenek egyet, úgymond a jobboldaliakkal, viszont a miniszterelnököt menesztenék. Válság van tehát, "erkölcsi". Az emberek "felháborodása" ugyanis "jogos volt", mondja az elnök, s bizonyos esetekben az elnök szava súly. Csaknem mindig, hiszen az első számú közjogi funkció az elnöki, s ilyenkor a funkció beszél a személyen keresztül - szeretnénk ezt gondolni. Magyarországon természetesen nem ez az eset áll fenn.

De mit kezd vajon a politikai válsággal az elnök, amelynek részben oka ő maga is? Semmit, hiszen az elnök politizálás helyett moralizál, méghozzá legszemélyesebb meggyőződése szerint. Pontosabban, moralizálása hoz létre politikai következményeket, amelyektől azonban e morál távol tartja magát - nem csupán szemet huny felettük, de észre sem veszi őket, rájuk sem hederít, s valószínűleg befogja az orrát. Ez a személyes meggyőződés, ez bizony a tulajdonképpeni politikai cselekvés ellenképeként szerepel. Igaz, "moralizálás" helyett Magyarországon azt szokták mondani, hogy "pártok feletti", ami sajnos egyenesen magával vonja a "politikafelettiséget", illetve a "politikátlanságot" is - s ez dicséretként hat. Marad tehát az ún. "morál": furcsa mód ez mindig az objektivitásban tetszeleghet, ha egyrészt bizonyítást nyer, hogy nem elfogult külső értelemben, nem kötődik külső érdekekhez, másrészt ha a személyes "meggyőződésből" fakad - s bár így teljesen szubjektív, mégis meggyőző e "meggyőződés" ereje. Ám ez a politikátlan moralizálás már mindig is jellemezte az elnököt, még mielőtt a "hazugság" kulminációs pontjaként szolgálhatott volna, s azóta sem jellemzi más.

Az elnök szeretné "megtestesíteni a nemzet egységét" - ahogy előszeretettel hangsúlyozta, midőn beiktatása megtörtént, s azóta is többször. Mi garantálhatná, hogy így tehessen? Az elnök szerint valószínűleg az ún. személyes erkölcsi meggyőződése; úgy tűnik, ezt szeretné megtenni funkciója gyakorlásának alapjául. Azonban e személyes meggyőződése merő szubjektivitás. A "nemzet egysége" reprezentánsának megjelölésére akkor tarthatna esetleg számot (persze, azért vigyázzunk...), ha szubjektuma kitágulna, azáltal, hogy az elnöki funkciót (avagy, részletes körülírás híján, ennek valamiféle ideáját) tartaná szem előtt, s megpróbálna kissé hozzáigazodni.

Aki alkalmatlan egy olyan funkció betöltésére, mint mondjuk az elnöki, arról azt szoktuk mondani, hogy "nem nő fel hozzá", nem olyan a "személyisége", nincs tekintélye avagy részrehajló, megvesztegethető, vagyis képtelen teljesíteni a funkcióval járó követelményeket, alulmúlja azokat. Például a legutóbbi legfőbb ügyész saját funkcióját illetően vélhetőleg alulmúlta e követelményeket, hiszen személye nem volt garancia a funkció megfelelő betöltésére, az szubsztanciális értelemben mintegy árván maradt; természetesen a hatalmi effektusokat továbbra is gyakorolta - persze nem mechanikusan, hanem egy betüremkedő pártos akarat révén. De említhetnénk a mostanit megelőző köztársasági elnököt is, akinek pártos működéséhez szintén nem fért kétség.

A jelenlegi elnök azonban éppen ellenkezőleg, felülmúlja a funkciót. S ez itt a probléma. Az elnök jobbról előzi a funkciót - s ez most nem annyira ízetlen politikai "bonmot", hiszen nem akarjuk őt politikai elfogultsággal vádolni, ellenkezőleg. Ezzel inkább azt jelezzük, hogy az elnöknek a moralitás egén való szárnyalása milyen furcsán virtuóz, s igen veszélyes mutatvány révén valósul meg. Az elnök valójában nem tesz mást, mint hogy saját szubjektumával azonosítja a funkciót, tulajdonképpen gyarmatosítja azt. Attól, hogy ő az elnök, feljogosítva érzi magát arra, hogy azonosítsa magát az elnöki funkcióval, ahelyett, hogy ez utóbbival azonosulna ő maga. Az elnök magához hasonítja a funkciót, azt maradék nélkül kitölti - a személyiségével és a személyes moráljával. Ez visszatetsző és ellentmondásos, mert az elnök személye bizonyos értelemben esetleges (persze ne túlozzunk, nem teljes egészében, hiszen föntebb mondottuk, kell hozzá azért valami...), míg a funkció abszolút. A helyzet persze azért is sajátos, mert az elnök volt az egyik, aki a rendszerváltó időkben az alkotmányt (át)írta, ezért talán azonosítja magát vele, s ezen keresztül az elnöki funkcióval is - mintha az értelemszerűen reá szabódott volna, s ki is tölthetné be azt megfelelőbb módon? Az elválasztás nyilván nehéz, az elnöki személynek azonban mégis meg kellene tennie. Hiszen, ha ezzel szemben, megszemélyesíti a funkciót, az furcsa következményekkel jár: ha önmagát állítja a funkció helyébe, akkor ezt óhatatlanul kiteszi partikuláris erkölcsi ítéleteinek prédájául, s megfordítva, a maga személyes moralitását az elnöki funkcióba oltva próbálja meg univerzálissá tenni. Valójában akkor járna el helyesen, ha e magánmorált kordában tartaná, s nem tekintené az elnöki hatalom gyakorlása egyetlen alapjaként.

S az elnök a "hazugságügy" után sem torpan meg, a kormány, s bizony még az állam (!) folyamatos morális ellenzékeként tetszeleg azóta is, szélsőjobboldaliak élén vonul fel október 23-án, bár nem tud róla, illetve nem érdekli, s nem megy el az 56-os emlékmű hivatalos állami avatására (bár ez utóbbi indoklása korántsem bátor és morális, de azért persze értjük), hiszen őt magasabb szempontok vezérlik. S a magánmorál ez abszurd állami képviselője szépen lassan magányos morális hőssé alakul, így, az állam élén, azonban, mintha lennének ellenkező előjelek...

De hogyan kezdődött e folyamat? Az elnöki funkció gyarmatosítására nyomban példaként szolgált a kézfogásbotrány: a "magánember" nem vette észre, hogy most ő az elnök is egyúttal, s ez nem, illetve csak esetlegesen azonos a szubjektumával. S lám, ezt az erkölcsi útmutatást sokan megfogadták, s ma már nyugodt szívvel vehetik át úgy némely kitüntettek kitüntetéseiket az államtól például október 23. alkalmából (s ki tudja, mit tartogat még a jövő), hogy nem fognak kezet az állam némely képviselőivel, akik őket pedig kitüntetik. Azt hiszik, az állami kitüntetés a magánmorál demonstrációs terepe - akárcsak az elnök. Az elnök a legfőbb ügyész kinevezése körüli makacskodása sem volt kevésbé abszurd, azt kellett volna elhinnünk, hogy ő egy személyben garancia az "objektivitásra", amit ő "pártatlanságnak" nevezett (a párt-talanság értelmében). Az amerikai vízummal szembeni harcos kiállás ugyancsak ebbe a sorba tartozik. Magánemberként - mielőtt még elnökké választanák - természetesen kritizálhatja azt a gyakorlatot, hogy az amerikaiak a beutazáshoz ujjlenyomatot vesznek, s helyesen teszi, ha így tesz; azonban elnökként már nem önmagát képviseli, hanem az országot, s ezzel a gesztussal emberi jogi leckét akar adni az Egyesült Államoknak (ami persze mostanság divatos). Csakhogy ezt addig nem tehetné meg, legalábbis egy ilyen kérdésben, ami nem akkora horderejű, amíg Magyarországon nem érvényesülnek maradéktalanul az emberi jogok, vagy legalább annyira, mint az USA-ban. S persze ez nem áll fenn, sőt sorozatosak a sokkal súlyosabb állami jogsértések, ezért magatartása érthetetlen, egyszersmind veszélyes, ugyanakkor komikus is, ami abból következik, hogy személyes meggyőződését a funkció nem fegyelmezi, s ez minduntalan kiderül. (Szerencse, hogy ez nyilvánvaló, különben még komolyan vennék a hivatalos magyar álláspontot...)

Ha most a "hazugságbotrányban" vitt szerepét tekintjük, akkor azt kell mondanunk, hogy a helyzet sokkal rosszabb annál, mint ha az elnök pártosan elfogult lenne; ekkor legalább némileg kiszámíthatóak lennének a lépései, de ami ennél fontosabb, azokat elfogultként, érdekvezéreltként, a hatalmi taktika által irányítottként, vagyis illegitimként lehetne leleplezni. Ehelyett azonban, minthogy funkciója, illetve paradox módon szubjektív "meggyőződése" révén magánmorálját teszi általános érvényűvé, kritizálhatatlanná válik: az univerzálissá tett morál talaján áll, amely teljesen legitimnek tetszik. Nem leplezhetjük hát le többé pártosként, hiszen valóban nem az (amennyiben pedig mégis pártos, az csak erkölcsi meggyőződésének tartalmából következhet - s ebből persze következik is -, nem pedig e morálhoz képest külső elfogultságból). A személyiség és a funkció sajátos összhatása ezért az erkölcsi megfellebbezhetetlenség bástyáival veszik körül az elnök megnyilatkozásait. "Az országszerte kialakuló békés tüntetések számomra az emberek egészséges erkölcsi érzékét bizonyították" - szólt az elnök. Vagyis a szélsőjobboldal (s a vele szoros szövetségben álló parlamenti jobb) immár nyugodt szívvel, mondhatni legitim módon folytathatja hazugságban fogant propaganda-hadjáratát. Az elnök szava "morális válsággá" színezi át az alantas és kizárólag politikai szándékok által vezérelt akciókat.

Ahogyan a premodern királyoknál - legalábbis egyfajta történetietlen megközelítésben avagy szociológiai ideáltípusban (vö. Max Weber a patrimoniális uralomról) - az uralkodó személyes vagyona, illetve az államkincstár nem vált ketté, hanem egybefolyt, ugyanúgy jelenlegi elnökünk (mint személy) összemossa szubjektív moralitását az elnök (mint funkció) moráljával, illetve teszi ez előbbit ez utóbbi alapjává - ahelyett, hogy megfordítva, ez utóbbit tenné ez előbbi alapjává -, s ezen keresztül egyazonossá az állam, illetve a társadalom moráljával.

Annyiban ugyanis modern a mi elnök-uralkodónk (ha most eltekintünk attól a további különbségtől, hogy nem rendelkezik akkora hatalommal, mint az egykori királyok, ami egyébként igazán isteni szerencse), hogy neki nincs ilyen értelemben vagyona; hanem szubjektuma-szubjektivitása, az viszont nagyon is van, s úgy tűnik, ezzel szoros összefüggésben ún. "erkölcsi tőkéje" is, amely egyre csak halmozódik, halljuk innen-onnan. Ez pedig velejéig modern, mármint hogy ezzel rendelkezik, ezzel a szubjektivitással és magánmorállal, s ez rendben is van, ha már ez a típusú szubjektivizálás és moralizálás a modernitás egyik legfőbb s elkerülhetetlen hozadéka.

Azonban meg kell kérdeznünk, hogy - a szubjektív erkölcsi meggyőződés és az állam erkölcsének összeforrásán túl - hogyan is áll a dolog ezzel a morállal a politikában? Feltettük, az elnök jóhiszemű. A "hazugságügy" hatalmasra növekedett a szemében, s ezért talán azt vizionálta, hogy mindenki más is olyan alapon háborodik fel, mint ő. Ezért mondhatta, hogy a "felháborodás jogos volt". Azon kívül, gondolhatta, nem tudni, van-e válság, azonban kell lennie, ha lehetséges világunkat erkölcsileg megítélni. Úgy látszik, bele sem gondolt abba, hogy menynyire különböző alapokon lehet felháborodni, ne adj' isten, színlelni a felháborodást, instrumentalizálni a színlelt felháborodást, a felháborodás örve alatt gyűlöletet kelteni, a felháborodás hullámain a hatalom felé igyekezni stb. Ami tehát az elnök számára a legteljesebb morális valóságot jelenti - még ha számunkra ennek privát jellegéhez és eredetéhez nem is férhet kétség -, az a szélsőjobbos hecckampányt folytatóknak nyilvánvalóan csupán ürügyként szolgál. S mivel az elnök kizárólag saját morális értékeit tartja szem előtt, amelyeket fiktív módon az "embereknek" is tulajdonít, vagyis privát morális világát kivetíti, s jóhiszeműen belefoglalja a "tüntetőket", ezért nem veheti észre azt, hogy ezeket a morális "értékeket" pusztán eszközként használják - az államrend megdöntésére. Tegyük fel, hogy az elnök csak e logikátlan gondolatmenetből (nevezetesen, hogy a felháborodás alapja mindenkinél ugyanaz) kifolyólag legitimálta a szélsőjobboldal követeléseit, amely logikátlanság viszont egy eredendő tévedésre vezethető vissza, a személyiség és a funkció összekeverésére - ezt úgy jellemeztük, hogy virtuóz módon "felülmúlja" az elnöki funkciót. Tévedése természetesen fatális, s nem annyira a morális, mint a politikai következmények miatt.

Az elnök azonban e következményekkel nem számol - szándékosan. Egyfajta "szándéketikát" hirdet ugyanis, amely az "értékeket" tartja szem előtt, illetve ezek érvényesülését, a következményekre való tekintet nélkül. A politikában azonban a "következményetikának" kellene érvényesülnie, s a "szándéketika" létjogosultsága itt kérdéses (vö. pl.: Max Weber: A politika mint hivatás), legalábbis ha nem olyan rendkívüli helyzettel van dolgunk, amikor a legalapvetőbb értékek forognak kockán (persze ennek megítélése átvezet az értékek tartalmához); illetve amikor a politikai cselekvés szinte lehetetlenné válik (mondjuk a teljes leigázottság állapotában). Sajnos a magyar történelemben a valódi határhelyzetekben csak a legritkább esetekben bukkantak fel szimbolikus hatalommal rendelkező erkölcsös személyiségek, akik ezen értékek értelmében cselekedtek volna. S ezért a "hazugságbotrány" utáni helyzetben, amely nem rendkívüli, egy ilyen "erkölcsi" kiállás, mint az elnök szózata, tisztán komikus. De tekintsünk el a helyzet értékelésétől, rendkívüli-e vagy sem, ne foglalkozzunk a hazugság horderejével, hiszen az elnöki morális meggyőződés tartalmát most nem elemeztük. Ez esetben is azt kell mondanunk, hogy azzal és ahogyan az elnök kiállt a miniszterelnöki hazugsággal szemben, ezernyi más hazugságot mentett fel, amelyek immár szabadon burjánzanak. Ezért az elnök gesztusa, amennyiben célja a közélet hazugságtól való megtisztítása volt, e célt tekintve teljesen irracionálisnak nevezhető. Az elnök szava nem szándékolt következményként - minthogy a "szándéketika" ezekkel sohasem számol, s ezért a politikát alulmúlja - univerzális alapokra helyezi a (szélső)jobboldal tisztán partikuláris és hatalmi törekvéseit.

A kérdés az, hogy e szubjektív szándéketika meddig tetszeleghet még az univerzalitás megtestesüléseként. Ennek az esélye 23-a után mintha már csökkenőben lenne, hiszen a "szubjektív morálból" egyre inkább csak a "szubjektív" látszik. Az ellentmondás funkció és személy között egyre nyilvánvalóbb: ez a közjogi méltóság nem akarja kompromittálni magát az állami ünnepségen, amikor a helyzet pedig igen instabil; nem áll ki az erőszakkal és a hecckampánynyal szemben, amikor már számára is bebizonyosodhatott ennek egészen erkölcstelen mivolta. Ki gondolhatja még, hogy önmagán kívül bárkit vagy bármit is képvisel?

Berkovits Balázs

A szerző további cikkei

LXVII. évfolyam, 16. szám, 2023. április 21.
LXVII. évfolyam, 14. szám, 2023. április 6.
LI. évfolyam 41. szám, 2007. október 12.
Élet és Irodalom 2024