Rehabilitálás

A Magyar Köztársaság morálisan nem tett eleget annak a kötelezettségének, hogy méltó módon tisztelegjen a II. világháborúban elhurcolt, meggyilkolt több mint százezer zsidó magyar munkaszolgálatos emlékének. Ez egyedülállóan kiábrándító és egyben felháborító.

2005 szeptemberében egy ukrajnai kistelepülésen, Korosztyen-Dorosicban egy emlékhely felállítására került sor. A szervezés közel hat évig tartott. Az emlékkövek a Dorosicban meggyilkolt munkaszolgálatosokért szólnak. 1943 áprilisában a tífuszos munkaszolgálatosokat az ott felállított fabarakkokba (kórház) gyűjtötték, majd a magyar keretlegények felgyújtották azt. (1943. április 29.) Az itt bentégett tífuszos munkaszolgálatosok nevét őrzik a felállított kövek, több mint négyszázét. Ha Borhoz többek között Radnóti Miklós neve kapcsolódik, akkor Dorosichoz Zelk Zoltáné, aki túlélte és versben megírta (Dorosici tüzek).

Sajnos sem a magyar kormány, sem az akkori miniszter vagy őt képviselő tisztviselő, sem a magyarországi zsidóság hivatalos képviselői nem vettek részt az emlékkő avatásán. Kijev város vezetői, a helyi vezetők, a kijevi és helyi zsidó szervezetek képviselői jelen voltak, továbbá Magyarország kijevi nagykövete is, aki a hely feltárásában korábban aktívan részt vett.

A fent említett hiányosságok a dorosici megemlékezéssel kapcsolatban felvetették, hogy Magyarországon, Budapesten is legyen megemlékezés az elhurcolt munkaszolgálatosokra, a katonai szolgálatra, katonai igazolvánnyal ellátott, fegyver nélküli szolgálatra kirendelt százezernél is több magyar honfitársunkra. A megemlékezésnek itt, Budapesten a helye. Az Ukrajnában meggyilkoltakra emlékezne a jelen és az utókor, a bori, azaz a déli és a nyugati országrészekben meggyilkoltakra, elhurcoltakra. A tények: 1942 tavaszán megkezdődött a keleti frontra indított II. Magyar Hadsereg felállítása, oda akkor negyvenöt zsidó munkaszázadot vezényeltek. A honvédelmi irattár által a jeruzsálemi Jad Vasemnek átadott 107 000 személyi karton feldolgozása még nem teljes, az áldozatok száma nyolcvanezerre tehető a Kamenyec-Podolszkij-i tömeggyilkosság áldozataival együtt. Mindez megtalálható a kétkötetes Munkaszázadok veszteségei a keleti magyar hadműveleti területeken című könyvben. Ehhez az adatbázishoz adható a déli táborok sorsa (lásd Csapody Tamás munkáját), valamint a nyugati áldozatok (Szita Szabolcs kutatásai). Dorosic jelenleg a térképen létező táborok szimbolikus emlékezete.

A helyzetet súlyosbítja, hogy azok, akik meghozták a Kisbarnaki Farkas Ferencet rehabilitáló döntést, valamit nem értettek meg a történelemből. (Méltánytalan igazságtétel, ÉS, 2006/45.) Valamit, ami összefügg a fel nem dolgozott múlttal, a nem létező emlékekkel. A történelem nem tűri el a hazugságokat. Gyáva tett volt. Vállalni kell a Horthy-korszakkal való szembenézést, vállalni kell, és szembe kell szállni minden kísértéssel, amely eltorzítja a múltat. Szembe kell nézni a populizmus veszélyével, a hazugsággal, a megtörtént szörnyűségekkel, mert átvezethet a jelenbe. Erkölcsileg tilos átértékelni a Szálasi-korszakot, nem lehet gondolkodni, átgondolni, nem lehet semmissé tenni, nem lehet rehabilitálni.

A miniszter megbocsáthatatlan dolgot tett Kisbarnaki Farkas rehabilitációjával. 1944 októbere szoros történelmi folytatása a nyári bevagonírozásnak. Az országos lista közel három hónap alatt készült el. A miniszter letért a történelmi útról, és egy hazug vágányra merészkedett. A nyilas hatalom egyik szereplőjét rehabilitálta. Miközben 2006-ban Zuroff úr a Wiesenthal Intézet képviseletében keresi a még élő nyilas bűnösöket, és talál itt Magyarországon is, addig a miniszter rehabilitál. Egyedülálló dolog.

Egyes magyar honfitársak elnézését kéri, de kitől és hol? Akik túlélték a korszakot, már nem harcolnak ilyen hazugsággal, belefáradtak, a fiatalok meg nem értik ezt a köpönyegforgatást. A fiatalok nem látják a múlttal való szembenézés semmilyen szimbólumát. Nincs a holokausztról való megemlékezésnek helye (nem a temetőkre, nem a Páva utcai emlékhelyre gondolok); a temető nyugodt hely, ahol a halottak békében pihennek. Nincs olyan hely és nincs olyan politikai akarat, amely a fiatalokat ráébresztené, mi is történt több mint hatvan éve. A miniszter veszélyes vizekre evezett. Elévült volna ez a bűn? A keleti, déli és nyugati munkaszolgálatosok neve elévült? Nincs helyük és nincs emlékük? Akkor mégis kiktől kér elnézést a miniszter? Általában a zsidóságtól?

Kérjen bocsánatot azért, amit tett, az országtól.

Zsigmond Anna