Politikai hisztériák örvényében

VISSZHANG - L. évfolyam 46. szám, 2006. november 17.

2006. október 23-án ismét szégyenletes módon elvették sokunktól, többek között tőlem is a felszabadult ünneplés méltóságát. Ismét voltak olyanok, akik ahhoz a torzképhez közelítettek, amelyet a Kádár-rendszer propagandistái alakítottak ki 1956-ról: a csőcselékuralomhoz.

Tudjuk, ez a folyamat, a nemzeti jelképek és ünnepek kisajátítása már régóta zajlik. Átélni, elszenvedni fájdalmas és felháborító. Mégis, azt javaslom, hogy ne maradjunk meg a megbélyegzés szintjén, hanem ássunk mélyebbre és keressük meg a politikai hisztériák okait és gyógymódjait. Nem elég megbélyegezni a hatalmi játszmák gyakorlóit, a demokratikus politika erkölcsi minimumának megsértőit és semmibe vevőit. Amikor ugyanis megtaláljuk és megbélyegezzük ellenségeinket, megerősítve érezzük magunkat, velük szemben összetartozunk, és saját sértettségünk jegyében elégtételt keresünk. Márpedig éppen ez az, ami a hisztérikus magatartás és helyzetérzékelés legfőbb sajátossága. Ez pedig egy jottányival sem visz közelebb annak a kérdésnek a megválaszolásához, hogy miért lehet felgerjeszteni a politikai hisztériákat, azok miből táplálkoznak és hogyan oldhatók fel. A hisztéria gerjesztői és haszonélvezői ugyanis a hisztériát kétségtelenül szítják, táplálják és kihasználják. Mindez azt a látszatot kelti, mintha urai lennének, mintha rajtuk múlna, hogy az megszűnjön. Valójában - bár élősködnek rajta és belőle élnek - nem ők teremtik azokat.1

Azt állítom, hogy a hisztéria gerjesztői nem urai, hanem részesei a hisztériának. Továbbá azt, hogy számtalan hisztéria van Magyarországon. Annyi, ahány sérelem, félelem és fájdalom uralja a lelkünket. Olyan sérelem, amelyet vagy mi éltünk át, vagy szüleink, nagyszüleink szenvedtek el, fojtottak el és hagyományoztak tagolatlanul és öntudatlanul át utódaikra, ránk. A sérelem pedig betokozódva, zárványként, be nem gyógyult belső sebként éget és mérgez bennünket, fel nem robbant aknaként bármikor felrobbanhat, jelenléte és hatása torzítja helyzetérzékelésünket, rögzíti öntudatlan és oly sokszor ádáz elégtétel-keresésünket. Erős késztetést érzünk arra, hogy azonosítani tudjuk, és arra kényszerítsük a sérelem okozóját, hogy kiengeszteljen bennünket. Nagy valószínűség szerint olyan valakit, aki már nem él.

Nem a megbocsátást, nem is a felejtést javaslom. A feldolgozást, amely önmagunkkal való szembenézést, fájdalmas döntéseket, sok belső munkát és erőfeszítést igényel. Csak ez teszi lehetővé saját elszenvedett sérelmünk feltárását, s annak a hasonló sérelmet elszenvedettekkel való kibeszélését. Terápiás referenciacsoportok szükségesek ahhoz, hogy mások traumáit ne a miénk elfedésének, hanem valódi, fájó sérelemnek lássuk. Annak érdekében, hogy együtt tudjunk élni a magunkéval, és tudomásul vegyük a másokét. Azért, hogy ne a sérelem uralja életünket, hogy ne az határozza meg tetteinket. Ebben az esetben sem könnyű a politikai hisztériát átélni és elviselni, de lehet pozitív javaslatunk, mert tudjuk, hogy a hisztéria gerjeszthetősége mögött valódi tudattalan traumák húzódnak meg, amelyekkel a háttérben lehet 56 szatírjátékát eljátszani, politikai hisztériákat gerjeszteni és felhasználni a rendszerváltás után tizenhét évvel a szabad és független, demokratikus törvényhozással, végrehajtó hatalommal és független bírósággal rendelkező Magyarországon.

Nemzet - hazaárulók (idegenszívűek, kommunisták, zsidók) - ebben a szembeállításban határozható meg a jobboldali - a politikai közösség tagjait jókra és rosszakra széthasító - ön- és ellenségkép. Ebből következik, hogy "a haza nem lehet ellenzékben" - a politikai közösség egészét, a nemzetet, a nemzeti jelképeket és az ünnepeket kisajátító és giccsé silányító tétel.

A jobboldali közbeszéd a nemzeti öncélúság nyelvén folyik, amely az akarat meghatározó szerepén alapul, az igazságtalan viszonyok elkerülhetetlen megváltoztatására irányul, nemzeti alapú állami újraelosztást, új rendszerváltást, erkölcsi megújulást követel. Annak a meggyőződésnek az alapján, hogy a nemzet nem mintakövető, hanem öncélú, amely értékeit magában hordozza, s amelyet múltja, jellege és történelmi érdemei feljogosítanak arra, hogy ne ő igazodjon másokhoz, hanem mások igazodjanak őhozzá. Szabó Dezsőre és Németh Lászlóra visszanyúló történelemértelmezése szerint az idegen kormányzók (a különböző megszállók) nem csupán kívülre helyezték az ország súlypontját, hanem kicserélték annak vezető rétegét, szellemi elitjét és középosztályát. Ez belső kontraszelekcióhoz vezetett: a mindenkori hatalmi adottságok fetisizálásához, átvészeléshez, illetve önpusztításhoz. A távoli dicső és a közeli gyarmati múlt képe olyan jövőképhez társul, amely elvontan magában foglalja ugyan a mindenkinek kijáró igazságosság és méltányosság követelményét, konkrétan viszont a nemzetek szociáldarwinista harcának meggyőződésére épül. Arra, hogy abban a magyar nemzetet kivételes helyzet illeti meg, amelyet minden eszközzel ki kell vívnia, hiszen veszély fenyegeti belső és külső ellenségei részéről. Ahhoz, hogy fennmaradjon és boldoguljon, küzdenie kell, amihez erős, elszánt, hivatott vezérre van szüksége. Ebben a gondolkodásmódban és érzelmi állapotban a közösség ügye maga alá gyűri a szabadság ügyét.

Mint látjuk, Csurka István és Orbán Viktor nélkül is több mint elegendő az az elégtétel-kereső indulat, amely valóságos sérelmekből, félelmekből, fájdalmakból és szégyenekből táplálkozik: Trianonból, a zsidóüldözés, rablás és gyilkolás elfojtott szégyenéből, a szomszédos országokból való kitelepítések megaláztatásaiból, a szovjet megszállás és a szovjetizálás traumáiból, a forradalom utáni megtorlás meg nem gyászolt gyászaiból, a Kádár-korszakbeli megalkuvásokból és azok elfedéseiből, a rendszerváltás utáni csalódásokból, a "színlelt kapitalizmus, a feudális viszonyok kapitalista kihasználása" élményeiből. Mindazokból, amelyek sebei koránt sincsenek begyógyulva, és nagyon fájnak. Az ellenfelek ellenséggé bélyegzése lehetővé teszi azt, amire már annyian vártak: hogy legalább időlegesen kivetíthessék valakire mindazt a szégyent, szorongást és bizonytalanságot, amelyet magukban hordoznak. Az elhivatott, vezérüket megalázó, leckéztető, önbizalmat sugárzó miniszterelnök személye pedig szinte kínálkozik arra, hogy rávetítsék és benne személyesítsék meg valamennyi bajukat, fájdalmukat és szégyenüket. Amikor őt szidják, már-már elégtételt vesznek sérelmeikért. Ha ő nem lesz, talán minden egy csapásra megoldódik, és megszűnik a fájdalom.

Holott ha csak egyet veszünk szemügyre a fenti sérülések közül, az is rendkívül összetett kérdéskör és trauma. A történelmi Magyarország felbomlásának ellenpárja ugyanis nem annak egyben maradása, hanem a Monarchia szláv túlsúlyú, föderatív (Ferenc Ferdinánd nevéhez köthető) átszervezése lett volna. A tisztán nem magyar nemzetiségűek által lakott területek elkerülését - ha komolyan vesszük magunkat - el kell fogadni. A vegyes nemzetiségű területek hovatartozása persze gondos mérlegelést és esetenként népszavazást igényelt volna. Azóta viszont a nagy részük nyilván már elvesztette egykori magyar jellegét, ami miatt a fenti folyamatok visszafordíthatatlanokká váltak. Marad tehát a tisztán magyar lakosságú területek kérdése, és azoknak az emléke, sorsa és fájdalma, akik ott éltek és haltak, vagy éltek és elmentek. Elmentek, de fájdalmukat vitték magukkal. Az velük és utódaikkal maradt, ami elégtétel-keresésre ösztökél, és feldolgozást igényel. S akkor még hol van a román hadsereggel versengve - Ukrajnában Észak-Erdély megtartásáért és Dél-Erdély megszerzéséért - háborúzó katonák emléke? Hol van azoké, akiknek az édesanyját, feleségét, nagymamáját, lányát, unokáját megerőszakolták, s akiknek édesapját, fiát, unokáját agyonlőtték vagy elhurcolták az oroszok? Hol van a szovjetizálás áldozataié, meggyötörtjeié és túlélőié? Azoké, akiknek - mint a mintául szolgáló 1944-ben a zsidóknak - kinézték a lakását, feljelentették és elvitették őket, kiigényelték a lakást és beköltöztek a helyükre?

Amennyiben rászánjuk magunkat, hogy választ találjunk arra a kérdésre, hogy kik a magyar jobboldal gondolkodói és eszményképei, politikai giccs közepén találjuk magunkat, amely mindent és mindenkit szánalmassá, nevetségessé és komolytalanná tesz. S a korlátokat nem ismerő hatalmi ambíció - az, ha olyan ember akar másokon uralkodni, aki magán sem tud - ugyancsak nem a gyógyulást szolgálja. A timokrácia (a dicsőségvágyon alapuló harcias uralom) gyakorlása és az ochlokráciával (a csőcselékuralommal) való fenyegetés csak ideig-óráig feledteti a belső sebet. De ideig-óráig feledteti.

A közösség ügyét nem szembeállítani kell a szabadság ügyével, hanem a kettőt egymásra kell vonatkoztatni. Ehhez viszont szabad emberré kell válni, ami sok-sok erőfeszítést, támogató referenciacsoportokat, pozitív mintákat, elfogadó légkört és - mindenekelőtt - önmagunk elfogadását feltételezi. Szabad identitásválasztási lehetőségeket és azt, aki képes szabadon megválasztani önazonosságait.

Felzárkóztatók (civilizálók, reformálók, európaizálók) - visszahúzók (demagógok, populisták, fasiszták) - ez a baloldal hisztérikus ön- és ellenségképe. Következménye a levezénylendő felzárkóztatás elhivatottsága, kizárólagossága, alternatíva nélkülisége, egyedül üdvözítő volta. Közéleti nyelve, diskurzusa az európai mintakövetés.

A követendő minta: Európa. Az, amelynek elérését a rendszerváltás, a liberális demokrácia kiépítése és mindennapi gyakorlásának nehézkes, visszaesésekkel tarkított tanulása, a szovjet csapatok kivonulása, a szabad választások négyévenkénti gyakorlata, a NATO-hoz és az Európai Unióhoz való csatlakozás látszott biztosítani, de amelynek elérése nem egyszerű.

Tizenhét évvel a rendszerváltás után a kifulladás jelei valószínűleg nem teljesen véletlenül jelentek meg szinte egy időben Lengyelországban, Csehországban, Szlovákiában és Magyarországon. Nem véletlen a magyarországi baloldal és jobboldal félelme sem attól, hogy nagy gyűjtőpártjaik felmorzsolódhatnak.

Európa ugyanis igen sokféle mintát foglal magában a skandináv országoktól Görögországig, a demokráciától a technokráciáig, s az oligarchiáig. Bizonyosan nem egy és oszthatatlan, s a demokratikus jogi keretek pedig önmagukban még korántsem jelentenek demokratikus szocializációt.

A mintakövető közbeszéd a civilizált külvilág fetisizálásán, a felzárkózás és felzárkóztatás feladatán, mintakövetésen, az ország - felvilágosult abszolutista hagyományokra emlékeztető - kommandírozott felzárkóztatásán alapul. Eszerint a kormányon lévő erők kell hogy éljenek azzal a történelmi lehetőséggel, hogy integrálhassák az országot, magukat és az általuk vezetetteket az európai civilizációba, a haladás, a gazdasági növekedés világába. Munkájuk, erőfeszítéseik eredményeit az irreális, illúziókra épülő, a valóságot semmibe vevő magyar érzelmi politizálás demagógiája, felelőtlensége és gátlástalan demagógja fenyegeti és rombolja le. Önmagukról alkotott képük szerint ők, a kevés számú elhivatottak és az őket támogató hallgatag többség áll szemben a hatalomért mindenre elszánt, gátlástalan, lázító kisebbséggel. Értelem-érzelem, államférfi-demagóg, realitás-irrealizmus, felelősség-felelőtlenség, rend-anarchia, haladás-maradás, építés-rombolás, civilizáció-civilizálatlanság ellentétpárjai alkotják önazonosságuk meghatározásának alapját. Az a meggyőződés, hogy egyedül ők hivatottak és képesek a történelmi feladat elvégzésére. Egyébként marad a bizonytalanság, a rendetlenség, a fejetlenség, az anarchia, a csőcselékuralom. Az, amitől féltek és félnek.

Mindez több élményből táplálkozik. Abból a kádárista funkcionárius élményvilágból, hogy kétfrontos harcot kell vívni a rákosizmus restaurációja és az eltaposott 56 ellen. Abból a félelemből, hogy ezt a lavírozást, s annak eredményét, a törékeny és nehezen fenntartható egyensúlyi állapotot egyfelől a birodalom, másfelől a felelőtlen demagógok veszélyeztetik. Abból az élményvilágból, hogy a rendszerváltó pártokkal és híveikkel szemben mégis ők képviselik az élhető élet megteremtésének a lehetőségét és rajtuk kívül nincs komoly, felelősségteljes politikai tényező. Ezért lehetett büszke Medgyessy Péter és az MSZP szeptemberi óbudai polgármesterjelöltje szigorúan titkos tiszti tevékenységére. Ezért nem érzékelte a pártállami tisztviselőket kitüntetésre jelölő MeH-tisztviselő és az azt szentesítő Gyurcsány Ferenc, hogy a rendszerváltás után a pártállami szerepvállalás szégyenletes, nem pedig dicséretes. Ezzel függ össze az a legenda, hogy a rendszerváltás a Kádár-kori reformok megkoronázása, s a Kádár-kori reformerek teljesítménye. Holott a Kádár-kori reformok előbb-utóbb összeütközésbe kerültek a rendszer abszolutizmusával és a kettő konfliktusában mindaddig, amíg a rendszer extenzivitása fenntartható volt, az abszolutizmushoz igazították a reformokat, az abszolutizmus reformálták, ami megreformálhatatlannak bizonyult. Kétségtelenül a pártállami rendszer totalitárius jellegűből egyre inkább oligarchikussá, a kevés számú vagyonosnak a nagyszámú vagyontalan feletti uralmává vált. Legitimitását az isten kegyelméből való rend, az uralmon lévők isteni kiválasztottsága adhatta volna meg. Ezt viszont az ideológiát mindinkább kiüresítő és feladó, pragmatista oligarchia nélkülözte. Holott jellegét és funkcióját tekintve a leginkább a reformkori Konzervatív Pártra, a dualista Szabadelvű Pártra és a két világháború közötti Egységes Pártra hasonlított, azok hamis realizmusát, klientúraalkotó működését termelte újra. Az oligarchia elöregedett és lassan elvesztette önbizalmát, ifjútörök utódai mindinkább technokraták lettek, s amikor a rendszer csődbe ment, és kiderült, hogy a Szovjetunió szükség esetén nem fogja katonailag támogatni, egyezkedésre kényszerült.

A pragmatizmust, ideológiai ürességet vagy ideológianélküliséget két élmény hitelesítette és tette sokak számára elfogadhatóvá. Az egyik az, hogy megnyílt a fejlett Nyugathoz felzárkózás lehetősége, ami a gazdasági növekedést és a fogyasztást önértékké, haladássá avatta. A másik a politikai ellenfelek és versenytársak felőrlődése és - egy részük - hitelvesztése. A baloldali jellegét a sztálinizmus és 56 után elvesztett pártállami politikai klientúrák utódai önmagukat ismét a kisebbik rossznak, vagy még inkább az egyedüli hivatott vezetőknek érezhették. Olyanoknak, akik megegyezésre törekednek, és sokkal inkább betartják a parlamentáris demokrácia szabályait, mint ellenfeleik. Ők a modern Magyarország megalapítói, ellenfeleik pedig annak megakadályozói. Ideológiájuk pedig az oligarchia pragmatista önigazolása a helyett Gyurcsány Ferenc miniszterelnökké választása óta a republikanizmus és a neojozefininizmus furcsa elegye. Eleinte a republikanizmus, manapság viszont egyre inkább a neojozefiniánus (felvilágosult abszolutista) elhivatottság uralja. Az, amely rólunk, nélkülünk akar boldogítani bennünket. Az, amely egyedüli letéteményese a civilizációnak, a haladásnak, Európának, s amely a felzárkóztatást kommandírozza.

Az MSZP-s hisztéria Szili Katalin köztársasági elnökké választása előtt és kudarca után jól látszott. Akkor ezt Gyurcsány Ferenc oldotta fel annak a tanulságnak a levonásával, hogy a szocialisták önmagukat összetévesztették az Országgyűléssel és az országgal. Később viszont ő nem tudta megtenni azt, hogy a köztársasági elnök első szeptemberi nyilatkozata után (vagy még előbb, a választások után) az ország lakossága előtt feltárja a helyzetet. Nyilván magyarázza, ha nem is menti ezt az elszalasztott lehetőséget az, hogy saját pártjának oligarchái között nem lehet könnyű egyensúlyozni és ellenük közvéleményt alakítani. Az a munkamániás elhivatottság-tudat, amit a saját, mélyen megélt társadalmi mobilitás élménye hitelesít az átélő számára, nem lehet mások számára egyedüli minta. A neojozefiniánus, thatcherista nyelvezet pedig nem csak azokat sérti, akik vesztesek, hiszen - egyebek mellett - a civil kontroll kizárásának igényét foglalja magában. Érdemes visszatérni a republikánus közbeszédhez.

A pragmatizmus elvi ürességét 1994-ben és 2002-ben az utódpárti oligarchia önigazolása, a Horthy-rendszer és a Kádár-rendszer, a hamis nemzeti büszkeség és a hamis társadalmi biztonság közötti választás hisztériája töltötte ki. Külső öszszetartója pedig a jobboldali hisztéria volt, amit a választási ígéretek maradéktalan megvalósításával próbáltak hatástalanítani. Ám ezek félelem szülte lépések volt, és eladósodáshoz vezettek. Immár az adósságspirál felszámolása és a nagy elosztó rendszerek megreformálása a cél, amit nem kell reformhisztériával társítani, hanem tárgyszerű légkört kell teremteni. Ennek egyik feltétele a bizalom, a támogatottság hosszú távú megteremtése. Az, ami korántsem könnyű feladat.

A jobboldali hisztéria mögötti sérelmeket és elégtétel-keresést viszonylag jól azonosítani lehet. A baloldali hisztéria mögötti sérelmeket, félelmeket és fájdalmakat már nehezebb. Nehezebb, de nem lehetetlen. A sérelmek, a félelmek, a szégyenek sokfélék. Vagyunk, akiknek nemzedékeken átörökített traumája 1944. Sokak szégyene a sztálinizmus és a Kádár-rendszer idején átélt egyéni mobilitásuk érvényességének megkérdőjelezhetősége, hiszen az mások elnyomásával és megfélemlítettségével kapcsolódott össze. Biztosan voltak és vannak olyanok, akik 56-ban elsősorban féltek. Sokan lehettek és lehetnek, akik elfojtott szégyene mögött a sztálinista és Kádár-korszakbeli kollaborációs gesztusok, cselekedetek és elfojtások húzódnak meg. Biztosan nem kevés azok száma sem, akik számára a rendszerváltás átélése nem felszabadulás volt. Sokakat sérthetett az Antall- és az Orbán-kormány számos hibája, vétke. Még többeket a létbiztonság elvesztése. Nagyon sokakat pedig irritál, sőt félelemmel tölt el a meg-megújuló jobboldali hisztéria. A démonizált demagóg megbélyegzése, verbális megsemmisítése, minthogy sokan sérelmeik megtestesülését látják benne, pillanatnyi elégtételt szolgáltat. Ez az elégtétel viszont valóban csak pillanatnyi lehet.

Természetesen nem hiszem azt, hogy az adott pillanatban mindenkit egyenlő felelősség terhel a jelenlegi jobboldali politikai hisztéria gerjesztéséért. Azt sem hiszem, hogy a hisztériák mögötti sérelmek feltárása és megértése mindent megold. Nem, az csak a kollektív tébolyt csökkenti. Azt, aminek a legmélyebb forrása az a tudat, hogy demokráciában a hatalom forrása nem Isten kegyelme, hanem a mi akarataink eredője, ám az nem érvényesül úgy, ahogy kellene. Az az akaratképződés, amelyet a liberális demokrácia alkotmányos rendje foglal keretbe, s amelynek tartalma a szabadság rendje. Az, amely lehetővé teszi korszerűség és hagyomány öszszeegyeztetését, a szabad identitásválasztást, s azt, hogy szabad emberek választhassanak identitásokat. Akik nem arra használják fel a szabadságot, hogy megőrüljenek és másokat is megőrjítsenek.

Dénes Iván Zoltán

1 A szeptember 17-i utáni politikai helyzet elemzései közül Kis Jánosét tartom a legárnyaltabbnak és a legalaposabbnak: Pengeélen. Élet és Irodalom, 2006/40. Elvi alapvetése: A politika mint erkölcsi probléma. Irodalom Kft., Budapest, 2004; továbbá: Népszuverenitás, Fundamentum, 2006/2. Fontos szempontra hívta fel a figyelmet Liskó Ilona: Sértettek és vesztesek, Népszabadság, 2006. okt. 19. A kollektív amnéziáról és arról, amit az elfojtott: Eörsi István: Emlékezés a régi szép időkre. (Börtönkönyv). Noran, Budapest, 2006. Mint az alábbiakból látható, Bibó István hisztériaelemzéseit érdemes alkalmazni: Válogatott tanulmányok. I-IV. Magvető, Budapest, 1986-1990. Elmélyült elemzésük: Balog Iván: Politikai hisztériák Közép- és Kelet-Európában. Bibó István fasizmusról, nacionalizmusról, antiszemitizmusról. Argumentum-Bibó István Szellemi Műhely, Budapest, 2004, Kovács Gábor: Az európai egyensúlytól a kölcsönös szolgáltatások társadalmáig. Bibó István, a politikai gondolkodó. Argumentum-Bibó István Szellemi Műhely, Budapest, 2004. Alapvetőek Szabó Miklós tanulmányai: Politikai kultúra Magyarországon 1896-1986. Válogatott tanulmányok. Atlantisz, Medvetánc, 1989. Az újkonzervativizmus és a jobboldali radikalizmus története (1867-1918). Új Mandátum, Budapest, 2003. Tanulmányomban hasznosítottam legutóbbi két monográfiám néhány tanulságát: Eltorzult magyar alkat. Bibó István vitája Németh Lászlóval és Szekfű Gyulával. Osiris, Budapest, 1999; Európai mintakövetés-nemzeti öncélúság. Értékvilág és identitáskeresés a 19-20. századi Magyarországon. Új Mandátum, Budapest, 2001.

A szerző további cikkei

LXVII. évfolyam, 37. szám, 2023. szeptember 15.
LXVII. évfolyam, 26. szám, 2023. június 30.
LXVII. évfolyam, 17. szám, 2023. április 28.
Élet és Irodalom 2024