Gyurcsányról és Nixonról

VISSZHANG - L. évfolyam 43. szám, 2006. október 27.

Kissé meglepő számomra, hogy Vásárhelyi Mária legutóbbi cikke (ÉS, 2006/42.) végén kifejezetten hősnek tünteti fel Gyurcsány Ferencet, olyan embernek, "aki beismeri a hazugságot, és szakítani próbál ezzel a gyakorlattal". Ha a miniszterelnök nyilvánosan és a választások előtt tett volna ilyesmit, akkor minden tiszteletet megérdemelne. Ő azonban pártja döntéshozói előtt, a nyilvánosság kizárásával, választási győzelme után közölte: e győzelemhez azzal is hozzájárult, hogy tudatosan elhallgatott kulcsfontosságú információkat a választók elől az ország állapotáról és saját kormánya teljesítményéről. Nekem úgy tűnik, hogy mindezzel mégiscsak ad némi okot adott az iránta megnyilvánuló bizalmatlanságra. E bizalmatlanságot pedig aligha sikerült mérsékelni a parlamenti többség bizalmi szavazatai segítségével, amelyekhez saját maga is hozzájárult. (Valószínűleg nem hallott arról, hogy George Washington elhagyta a Kontinentális Kongresszus üléstermét, amikor John Adams javaslatot tett főparancsnokká való kinevezésére, arról azonban minden bizonnyal hallott, hogy a Pál utcai grundon Boka János az elnökválasztás során Geréb Dezsőre szavazott. Igazán felhívhatta volna valaki a miniszterelnök figyelmét arra, hogy az önmagunkra leadott bizalmi szavazatok meggyőző ereje meglehetősen csekély.)

A baloldali értelmiség három válasszal szokta megnyugtatni lelkiismeretét, amikor a Gyurcsány-beszéd kerül szóba. Az első Vásárhelyi Mária szavaival így hangzik: "A politika és a közélet iránt valamelyest is érdeklődő állampolgár tudhatta, hogy súlyos bajok vannak a költségvetéssel." (Vagyis lehetett hazudni, úgyis csak a buták hitték el...) A második válasz Vásárhelyi Mária megfogalmazása szerint: "a magyar társadalomnak fogalma sincs, miről szólt a beszéd valójában." (Vagyis nyugodtan tegyék azt a politikusok, amit jónak látnak, honfitársaink ostobák.) A harmadik válasz hangzik el a leggyakrabban: Orbán Viktor maga a megtestesült Sátán, ellene minden fegyver megengedett. (Vagyis nekünk többet szabad, mert a jó oldalon állunk.) A magam részéről e három választ nem tartom a magyar demokratikus politikai gondolkodás csúcsteljesítményeinek.

Vásárhelyi Mária e három válasz közül csak az első kettőt hangsúlyozta A nagy agyhalál című cikkében, viszont felvetett egy negyediket is. Eszerint nem az a felháborító, ami elhangzott, hanem az a tény, hogy az elhangzottakat nyilvánosságra hozták. Szerinte "egy politikai pártnak is lehetnek titkai (...) vagy elkerülhetetlenül a nagyobb gengszter nyeri a csatát". Nekem úgy tűnik, a gengszterek ellen legjobban a nyilvánosság és az átláthatóság eszközeivel lehet harcolni. Az a párt pedig, amely olyan méretű bizalmat kíván a társadalomtól, hogy bízza rá az ország sorsának irányítását, nem titkolhatja el, de még csak nem is hallgathatja el a választók döntéséhez szükséges adatokat. Meglehet, hogy egy párt "minden ügye" nem tartozik a nyilvánosság elé (bár ennek az álláspontnak is megvannak a maga veszélyei), az a tény azonban, hogy milyen helyzetbe juttatta az országot négyéves kormányzásával, talán mégsem tekinthető a párt belügyének. S ha a párt annak tekinti - a tisztességes újságírásnak kötelessége megszerezni és közzétenni az információkat.

Vásárhelyi Mária cikkében azzal vádolja a magyar társadalmat, hogy "minden alkalommal a tükröt vágták a falhoz... Vita soha nem a diagnózis tartalmi elemeiről, hanem minden alkalommal a kutatást végző... hitelességéről alakult ki." Ezt a vádat azonban ellene is felhozhatjuk: cikkében nem a miniszterelnök beszédének tartalmi elemeiről ír, hanem a beszéd nyilvánosságra hozóinak hitelességét vitatja. Azt állítja, hogy a beszédet valószínűleg bűncselekmény útján szerezték meg, akárcsak Richard Nixon azokat a hangfelvételeket, amelyek miatt le kellett mondania. "Akkor és ott senkit sem érdekelt, hogy mi volt a kazettákon" írja, "amelyeket a Watergate házban rögzítettek. A tény, hogy az elnök emberei ezeket a törvénytelen úton megszerzett hangfelvételeket akarták felhasználni politikai riválisaik lejáratására... elegendő volt ahhoz, hogy Nixon megbukjon..."

Vásárhelyi Máriának igaza van, Gyurcsány és Nixon helyzetét valóban összehasonlíthatjuk, de nem úgy, ahogy ő teszi. A Watergate-üggyel kapcsolatban ugyanis emlékezete megcsalja. A Demokrata Párt Watergate-irodaházban lévő irodáiban semmiféle felvétel sem készült, mert a lehallgató-készülékekkel felszerelt betörőket 1972. június 17-e hajnalán letartóztatták, mielőtt e készülékeket elhelyezték volna. Nixon nem tudott e betörésről, de amikor az egyik betörőről kiderült, hogy az elnök Újraválasztási Bizottságának alkalmazottja, fedezni próbálta a tetteseket, nem pedig megtalálni és megbüntetni őket. A kongresszusi vizsgálat során az elnöki tanácsadó bevallotta, hogy az elnököt utólag tájékoztatták a betörésről, Nixon pedig hosszan fontolgatta, hogyan lehetne eltussolni az ügyet. Az elnök természetesen tagadta ezt, s csak ekkor váltak fontossá a Fehér Házban (és nem a Watergate-irodaházban) készített magnószalagok (és nem kazetták). A hangfelvételeket készítő rendszert nem Nixon, hanem elődje, Johnson szereltette fel, s a felvételek pusztán a Fehér Házban elhangzott tárgyalások rögzítésére szolgáltak, afféle jegyzőkönyvként. Nixon hónapokon át nem volt hajlandó kiadni e magnószalagokat, mert kiderült belőlük, hogy a bűnösök fedezésére szőtt terveket.

"Amibe az Egyesült Államokban belebukik egy elnök", írja Vásárhelyi Mária, "az nálunk szóra sem érdemes mellékkörülmény." Teljesen egyetértek vele, csak éppen Nixon egyáltalán nem abba bukott bele, hogy felvételeket készítetett, hanem pontosan abba, hogy mit tartalmaztak e felvételek. Az elnök hazugságainak bizonyítékait tartalmazták, akárcsak azok a felvételek, amelyeket Gyurcsány felszólalásáról készítettek. A Nixont leleplező újságírókat pedig az Egyesült Államokban senki sem vádolta gengszterekhez illő módszerek alkalmazásával, vagy azzal, hogy "manipulálni" próbáltak "a törvényesen megválasztott" elnök "megbuktatása érdekében". Inkább kissé túlzottan is ünnepelték őket, hollywoodi filmek hősei lettek, Az elnök emberei című filmben olyan színészek játszották el a szerepüket, mint Robert Redford és Dustin Hoffmann. Amerikában természetesnek tartották, hogyha a bármilyen törvényes módon is megválasztott elnök fontos dolgokat eltitkol, a sajtónak azokat közzé kell tennie. Miután pedig bebizonyosodott, hogy az elnök hazudott, hitelét vesztette, és mennie kellett. Ezt maga is belátta, és lemondott, mivel, ahogy Vásárhelyi Mária is megállapította, "egyébként rendkívül tehetséges politikus" volt. Egy tehetséges politikus azt is felismeri, mikor válik tarthatatlanná a helyzete.

James J. Kilpatrick e szavakkal búcsúztatta a jobb sorsra érdemes Nixont a National Review hasábjain: "A hazugságok, a hazugságok, a hazugságok!... Milyen kár, milyen kár! Volt egy elnök, aki kijuttatott minket Vietnamból, befejezte a sorozást, visszaállította a Legfelsőbb Bíróság szükséges konzervatív egyensúlyát, megindította az új federalizmus reményt keltő programjait, s merész kezdeményezésére a Vörös Kína új utakat nyitott meg a világbéke felé vezető úton. És most minden jó is eltűnik a rossz romhalmaza alatt."

Az első kettő és az utolsó mondatot mi is elmondhatjuk majd Gyurcsány távozása után.

Hahner Péter

*

Az enyémtől különböző véleményekkel szívesen vitatkozom, becsületsértő csúsztatásokkal azonban nehéz mit kezdeni.

Nem próbáltam Gyurcsányt hősként feltüntetni, hiszen számomra nem hősies cselekedet, hanem természetes állapot az, ha valaki nem hazudik.

Kizárólag a saját nevemben szoktam megszólalni, engem pedig Vásárhelyi Máriának hívnak, nem baloldali értelmiségnek.

Hogy ez a kormány milyen helyzetbe juttatta az országot négyéves kormányzása alatt, azt, ha akarta volna, sem hallgathatta volna el az állampolgárok elől, hacsak nem feltételezzük, hogy ez az ország csupa autistából áll, akik képtelenek felfogni az őket körülvevő valóságot.

Nem felel meg a valóságnak az sem, hogy a választások előtt ez a kormány eltitkolta az államháztartás helyzetére vonatkozó adatokat, ezek mind a mai napig ott találhatók a PM honlapján. Hahner Péter talán összekeveri a Gyurcsány-kormányt az Orbán-kormánnyal, amely valóban semmiféle tájékoztatást nem adott az államháztartás helyzetéről a választások előtt. Sőt még az államháztartási törvényt is megváltoztatta annak érdekében, hogy törvényesen titkolhassa el a választók elől a valóságos helyzetet.

Nem felel meg a valóságnak az az állítás sem, mely szerint én kizárólag azt kifogásoltam, hogy a beszédet nyilvánosságra hozták. Én a beszéd megszerzésének körülményeit és a nyilvánosságra hozás módját kifogásoltam. Számomra ugyanis a titkos lehallgatás és a közvélemény tudatos félrevezetése, manipulálása elfogadhatatlan. Hozzáteszem, hogy előbbi nemcsak erkölcsileg elfogadhatatlan, hanem büntetőjogilag is üldözendő cselekmény.

Jó lenne, ha Hahner Péter eldöntené, hogy most készültek felvételek a Watergate-házban vagy nem. Először ugyanis azt írja, hogy a Watergate -házban "semmiféle felvétel nem készült" (és ez így is volt), utóbb viszont azt állítja, hogy "nem abba bukott bele, hogy felvételeket készíttetett, hanem abba, hogy mit tartalmaztak ezek a felvételek" (azok a felvételek ugyanis nem ezek a felvételek voltak). Ugyancsak abszurd, amit a Watergate-ügyet leleplező újságírókról ír. Az a történet ugyanis nem arról szólt, hogy az újságírók titkosszolgálati eszközökkel lehallgattak valakit, hanem arról, hogy leleplezték azokat, akik megpróbálták a politikai ellenfelet ilyen eszközök segítségével lehallgatni. A Nixont leleplező újságírókat azért nem vádolta senki gengsztermódszerekkel, mert nem is alkalmaztak ilyeneket.

Azt pedig, hogy egy politikus helyzete tarthatatlan-e, normális körülmények között négyévente, országgyűlési választásokon szokták eldönteni egy demokráciában. Hahner Péter értékelését ebben a kérdésben, mármint hogy Gyurcsány helyzete tarthatatlan, nem tekinthetjük mértékadónak, hiszen csak az a kis probléma adódott, hogy ezt a véleményét a választópolgárok többsége nem osztotta.

Vásárhelyi Mária

A szerző további cikkei

LXIV. évfolyam, 34. szám, 2020. augusztus 19.
LXIV. évfolyam, 24. szám, 2020. június 12.
LXIV. évfolyam, 7. szám, 2020. február 14.
Élet és Irodalom 2023