Tandíj

A Gyurcsány-kabinet nem egyszerűen arra készül, hogy valamilyen formában bevezesse a tandíjat. Az egész felsőoktatás alapfilozófiáját akarja megváltoztatni. A tanulmányi önrész kivetése egyetlen cseppben tartalmazza a kormány "reformszemléletét". A kormányzati politikusok azt próbálják elhitetni, hogy már csak olyan részletkérdések tisztázása van hátra, mint hogy a befolyó összeget hogyan osszák fel a fejlesztés, a tanári juttatások és az ösztöndíjak között. Pedig először alapkérdéseket kellene tisztázni. Igaza van-e a kormányzatnak abban, hogy a felsőoktatás olyan extra szolgáltatás, amelyért fizetnie illene annak, aki áldásaiból részesül? Igaza van-e a kormányzatnak abban, hogy a diploma megszerzése során az üzleti befektetésekhez hasonló racionális kalkulációt kell megkövetelni a hallgatótól a kifizetett pénz és a várható nyereségek tekintetében? Igaza van-e a kormánynak abban a reform-ideológiában, amely szolgálatába most az egyetemet állítaná?

A tandíj a hallgatói felelősségvállalást, a finanszírozhatóságot és az igazságosságot kívánja fokozni. Mindez méltánylandó cél volna is, ha az elképzelések nem egy olyan felsőoktatás-vízión alapulnának, amely önkényesen szakítást jelent az elmúlt tíz év eredményeivel is - a negatív jelenségek egy részének (talán nem is a legfontosabbaknak) felszámolása nevében. Szét kell oszlatni egy félreértést: lehet, hogy a kormányzat a "piaci" felsőoktatást akarja létrehozni az "pazarló-működésképtelen-elavult-semmittevő" poszt-államszocialista helyett. Csakhogy a piacgazdaság már megtalálta a saját "kapcsolódásait" a jelenlegi struktúrához - a kormány ennek mibenlétét nem veszi észre. A kormányzat úgy tesz, mintha Bokros Lajos és Magyar Bálint regnálása között semmi érdemleges nem történt volna - márpedig az elmúlt évtized felsőoktatási expanziója többször újradefiniálta a diploma értelmét, helyét a társadalomban; ez tette lehetővé, hogy a tömegképzés "papírja" ne értéktelenedjék el.

Több helyen kezdődtek meg olyan reformok, amelyek abból indultak ki, hogy az új kapitalista gazdasági szerkezetben a cégek bizonyos "kvalitások" meglétének igazolását látják a diplomában. Felnőttekkel kommunikálni, magasabb szintű fogalmazási és szituációs ismeretekkel, magas tanulási képességgel, nyelvtudással, ügyintézési képességgel bírni - mindez csak tizennyolc év felett szerezhető meg, ekkor válhat valaki integráns tagjává a társadalomnak, szerez háttértudást arról a területről, amelyen leendő cége kapcsolatban áll az ügyfelekkel. Ezek a nagy többség számára a modern világban olyan alapvető szükségletek, mint száz évvel ezelőtt az írni-olvasni tudás volt. Ebben a helyzetben az egyetemre jutás tétje talán még nagyobb, mint korábban: "átlagmunkahelyek" között szelektál a felvételi - aki kimarad, sem professzor vagy főépítész nem lehet immár, rendes munkahelyre se számíthat. A diplomaszerzés ilyen "súlya" mellett megkérdőjelezhető, hogy mennyiben igazságos intézkedés az, amelynek elsősorban az alulról jövők számára van élet-halál tétje? A kormányzat egy olyan megoldás mellett döntött, amelyre a társadalom igazságérzete rég nemet mondott. Ma az egyetemen a költségtérítéses gazdagok és az ösztöndíjas szegények között azért honol az osztálybéke, mert különböző rajtpozícióból induló emberek nincsenek könyörtelen versenyhelyzetre kényszerítve: kis megerőltetéssel mindenki bekerülhet állami helyekre. A tandíj bevezetése azonban új szituációt eredményez, a farkastörvények eluralkodásához és a szegények még nagyobb arányú kimaradásához vezethet. A "felsőoktatást" a "közoktatás" meghosszabbításaként kellene kezelni inkább, persze nyitva hagyva az elitképzés lehetőségét a többség számára is.

Azonban van egy magasabb szintű kérdés is, amiről kevesebb szó esik. Aki a felsőoktatás átalakításának következményeiről gondolkodik, meg kell tudnia válaszolnia, hogy mi következik a rendszerváltás után kiépült, alacsony bérszintű és egyre kisebb foglalkoztatottsági rátájú "beszállítói kapitalizmus" után. Különösen, ha komolyan gondolják az állami foglalkoztatottság szintjének csökkentését. A kormányzat erre délibábbal válaszol: a Gyurcsány-kampány központi eleme volt a húzó gazdasági ágazatok projektjének meghirdetése, a logisztika, a pénzügy, a turizmus és az informatika terén kiadnák a jelszót: legyünk a legjobbak. Aki ebben részt akar venni, "fektessen be", hogy a lehetőleg minél nagyobb számú nyertes közé kerüljön.

A high tech ipar nemzetközi példáinak sikertörténetei kapcsán a diákok megsarcolásán töprengő, "forrásbevonó" politika mindazonáltal súlyos hibát követ el, amikor elfelejti, hogy ezek az ideológiák és víziók a perifériális gazdaságok "felzárkózási" modelljeinek képezik részét. Amelyek túlértékelése régiónkban morálisan és politikailag elfogadhatatlan. Európai elvárásaink, társadalomképünk és németes-poroszos tradícióink miatt egy sikeres egyetemi világ nem bontakozhat ki szélesebb társadalompolitikai perspektívák nélkül. Kérdéses önmagában az ígéret, hogy a jól menő gazdaság áldásaiból majd az elesettek számára is csurran-cseppen. A munkaerőpiaci esélyek és gazdasági dübörgés körül forgó gondolkodás nem "társadalompolitikai": a felsőoktatás nem lehet csak a piacé és a karrierista egyetemistáé. A holnap felsőoktatásának más feladatai is kell legyenek. India, Kína és Szingapúr harmadik világbeli egyetemi-kutatói modelljeire emelve tekintetünket persze ezek nem látszanak.

Elhibázott minden olyan részprogram, amely szemléletében a nyugat GDP-jének, átlagbérszintjének utolérését tűzi ki célul. A nyugati társadalmakat egészükben kell utolérnünk, különben nem beszélhetünk korszakos gazdaságpolitikai reformról sem, csak arról, hogy a lakosság egy része sikeresen vált a világkapitalizmus függelékévé.

A tandíj ötletével előálló politika azt üzeni, hogy a felsőoktatásban eltöltött idő nem csökkenti már önmagában is a társadalmi hátrányokat, nem teremt lehetőséget felzárkóztató programok véghezvitelére, nem járul hozzá az egyén autonóm, öntudatos, kultúrált személyiségének jobb kifejlődéséhez, nem teremt lehetőséget (a normális állami ösztöndíj révén!) tartalmas, élményteli, emberi, fiatal évekre, tág világképre, társadalmi szolidaritás és civil mentalitás kialakítására, az "értelmiség" régiónkra oly jellemző elitjellegű elkülönülésének felszámolására. Vagy legalábbis, hogy ezek nem számítanak.

Pedig ha az oktatók és vezetők jobban végeznék a dolgukat, talán mindez éppen annyit érne, mint a diploma egyenértéken történő átváltása jövedelmező munkahelyre, talán az egyetemek újra méltó szerepet találnának maguknak a munkahelyekért folytatott méltatlan harc gerjesztésén túl is. Egy ilyen felsőoktatásba érdemes és elkerülhetetlen lenne szakajtónyi pénzt fecskendezni - hiszen az egész magyar társadalmat a világ élmezőnyébe repíthetnénk, sok tekintetben megelőzve saját korunkat, valamint gazdasági és nemzeti felzárkózásunk is biztos alaphoz jutna. Ez talán elég finom csemege volna a "történelmi tettekről" (Gyurcsány Ferenc) és a millenniumnál is nagyobb forrásokból építkező, "második reformkorról" (Kóka János) álmodó kormányzó elitnek - és nem juttatná eszünkbe a nehézipar hajdan volt egyirányú sztálinista fejlesztésének rémét.

Kiss Viktor