Potyautasok

Érdekes gondolatokat fejt ki Marosán György A kvázi-fejlett kétpúpú című cikkében (ÉS, 2006/36.) a potyautasságról. Ma - kiváltképp az egészségügy átalakítása kapcsán - sokat hivatkozunk rájuk. Általában arra a nem lebecsülendő pár százezres rétegre gondolunk, akik a rendszer szolgáltatásait igénybe veszik, de lévén feketén foglalkoztatottak, azért egy huncut petákot sem fizetnek. De ehhez az önmagában is döbbenetesen nagy létszámhoz kapcsolható egy legalább ugyanekkora, de valószínűleg még ennél nagyobb réteg, akik ugyan fizetnek valamennyit, de meszsze nem az elvárható mértéket. Vagyis nemhogy nem járulnak hozzá tehetősségük és lehetőségük folytán a társadalmi szolidaritáshoz, még a maguk után elvárható öngondoskodásnak sem tesznek eleget. Ilyenek azok, akik minimálbéren foglalkoztatják magukat, és a jövedelmeiket egyéb - nem járulékok terhelte módon - veszik ki a rendszerből. De ilyennek tekinthetjük a nálunk feltűnően magas ún. inaktív népességnek egy jelentős hányadát is. Az inaktívok egy része - élve a rendszer puha korlátaival - valamilyen előrehozott nyugdíjat és ezzel együtt járó, számukra már valóban ingyenes egészségügyi szolgáltatást élvez. Más részük eltartott családtagként a - sokszor csak minimálbér után - biztosított házastársak, szülők, gyerekek után kapják az ingyenes ellátást.

E magatartás, a potyautasság mögött - miként Marosán írja - jelentős a kultúrafüggőség, de az érvényben lévő szabályozás is jelentősen ráerősít, szinte szabad jelzőt állít neki. Nem pusztán azzal, hogy lehetőséget teremt a puha korlátokra, a kibújás könnyű lehetőségeire, hanem azzal, hogy idejétmúlt a felépítése, a működési modellje. Ez a történelmi gyökereire vezethető vissza, a gondoskodó államra, helyesebben ennek a mítoszára.

A mai szociális, nyugdíj-, egészségügyi, oktatási stb. ellátórendszerünk a Bismarck-féle nyugdíjrendszer köpönyegéből bújt ki. Ez azon az elven működött, hogy viszonylag sokan fizettek egyénileg keveset, ezért igazságosnak és elfogadhatónak tekintette mindenki a társadalmi szolidaritás rá eső költségeit. Ez a rendszer az államszocializmusban, a társadalom szisztematikus és szinte tökéletes államosításával el is szakadt az egyéntől. Bár a járulékokat tőle vonták, illetve az ő bére után fizették, ez nem egyéni hozzájárulás volt, hanem valami soha meg nem kapott pénz, amit azelőtt elvontak tőle, mielőtt megkaphatta volna. Így aztán a verbális sulykolásokkal együtt kialakult az ingyenesség látszata. A "mindezen szolgáltatások azért járnak nekünk, mert megszülettünk és dolgozni kényszerülünk" érzete. Hiszen a gyakorlatban valóban nem fizetett senki a rendszer használatáért - az meg nem tűnt fel senkinek, hogy jövedelme többek között azért ennyi, mert már nettósított -, dolgozni meg kötelező volt. Tehát az ellátás és az érte fizetettek elváltak egymástól, amit kaptunk, az a jóságos és gondoskodó államtól jött, illetve járt nekünk.

Aztán mindez megváltozott 1990 után. Mármint nem lett kötelező dolgozni, a kapun belüli munkanélküliség egyszerre kapun kívüli lett. Persze nem lehetett az ellátást elvenni az önhibájukon kívül munkájukat vesztőktől, de ebből az is következett, hogy akkor is megkaptuk az ellátást, ha dolgoztunk, csak éppen nem legálisan, és bár tellett volna rá, de a járulékokat nem fizettük/fizették meg utánunk. A kényszervállalkozók meg rögtön megtudták, hogy bizony fizetni kell az ellátásokért, és ezt maguknak kell megtenni, de mivel a minimálbér után fizetett járulékért ugyanolyan ellátást kaptak, mintha csúcsfizetést szavaztak volna meg maguknak, hát nem voltak restek csak a minimumot fizetni. Tehát a Marosán által bemutatottakon túl még a rendszerünk is rájátszott a potyautasok kezére, illetve még a szükségesnél is többeket tett potyautassá. Ráadásul a bismarcki modell egyik alapfeltétele is megváltozott. A rendszer befizetői közül kilépő, az ellátásokat igénybe vevő korosztályok létszáma nemhogy alatta maradt az újonnan belépő és fizető korosztályokénak, hanem lassan fordultak az arányok.

Így aztán az ún. százlépéses program keretében, majd a Gyurcsány-csomaggal elkezdtünk kapkodni. (ld. Egészségügy - pénzügyes szemmel, ÉS, 2006/31.) De a csomag sem tudott szabadulni a gondoskodó állam mítoszától, miközben szóban - legalábbis jobb napjaiban - a miniszterelnök éppen ellene küzd. Ugye, ezt a mítoszt Magyarországon a történelmi baloldal mellett, sőt lassan helyette a populista jobboldal tartja életben. Az Orbán-Torgyán-kabinet 2000 utáni gazdaságpolitikája a "legszebb" kádárista múltat idézte fel. Aztán a választási túlígérgetések csatájában ebbe szaladt bele a Medgyessy-kampány, és ami még ennél is súlyosabb hiba volt, kormányának nem csak első száznapos cselekedetei. Gyurcsány a maga száznapos lépéseivel próbált valamit ez ellen tenni, ami azonban sokszor csak tyúklépésnek bizonyult. Sőt az újrainduló kampányban alig tudta visszatartani pártját az újabb ígéret-cunamiktól (Kuncze Gábor után szabadon).

De ahelyett, hogy most végleg leszámolnánk a gondoskodó állam mítoszával és helyébe az öngondoskodás és a társadalmi szolidaritás eszméjét és gyakorlatát állítanánk, a szabályozási változtatások a mindenható állami bürokrácia mentén próbálnak orvosságot találni. Vagyis egyrészt azokra raknak újabb terheket, akik eddig is rendesen fizettek - ez érthető, mert így azonnal jön a többletpénz -, illetve mindenféle adminisztratív teherrel próbálnak információhoz jutni. (Ami ismét az előbbieken csattan.) Tehát ahelyett, hogy az egyéni öngondoskodás tényét az egyéni fizetés gyakorlatával nyilvánvalóvá tennénk, továbbra is a fizető állampolgár előtt elrejtve igyekszünk beszedni a pénzt. Pusztán csak jóval több adminisztratív terhet rakunk a legális munkáltatók nyakába anélkül, hogy ezzel egy pillanatra is megnehezítenénk az illegálisok dolgát.

Itt mindaddig nem lesz rend ezekben a nagy társadalmi elosztórendszerekben, amíg a verbalitáson túl a gyakorlatban nem fogunk szakítani az állami gondoskodás hamis mítoszával. Látva a hazai politikai gyakorlatot, az évtizedek sulykolta hamis társadalmi tudatot, ez nehéz és hosszú út lesz, telis-tele buktatókkal. De talán éppen ezért szép a kihívás!

Király G. István