Igazmondás és őszintétlenség

Mennyiben más ez a slamasztika, mint a korábbiak? A 2006-os nyári és kora őszi politikai (nem uborka-) szezon kétségkívül talán legnagyobb slágertémája, hogy hazudott-e (s ha igen, mekkorát) a miniszterelnök, amikor a választási kampányban az igazságnak "nem minden részletét" bontotta ki. Az ellenzék - nyilvánvalóan saját belső problémáinak elfedésére is - most már hetek, sőt hónapok óta azzal a retorikával él, hogy az a politika, amely nem az igazság kimondására, hanem "hazugságra" épül, nem demokratikus politika. Hatalmas meglepetésünkre azonban az az ellenzék, amely szerint itt immáron nem is a posztkommunizmus, hanem - Orbán Viktor egy új keletű kategóriájával - a neokommunizmus üli itt torát; nos ez az ellenzék eme állítását feledve - vagy éppen áthúzva - az önkormányzati választásokra nem a kormányt, hanem annak csomagját kívánja megbuktatni.

Hogyan is van ez? Ha a csomag megbukik, akkor már minden rendben lesz? Akkor maradhatnak a "neokommunisták"? Akkor a kormány ismét besoroltatik a demokratikus kormányok sorába? Mi tagadás, igen izgalmas és elemzésre méltó ellentmondás az ellenzéki térfélen, de ezúttal mégsem ebben az irányban mennék tovább. Sokkalta érdekesebb, hogy vajon mi is van a "hazugság - az igazságnak nem minden részletét bontottam ki" oda-vissza kommunikáció mögött? Juthatunk-e valami belátásra? Hogy ne mondjam: marad-e ennek - az egyébként kardinális - történésnek (már tudniillik a választási kampánynak és az utána történteknek bármiféle tanulsága. Megveszekedett optimistaként azt gondolom, hogy ha valamiért, hát azért érdemes a politikát művelni (és elemezni is), hogy valamifajta következtetéseket levonjunk a történésekből, és ahol homály van, ott tisztábban lássunk.

Mint minden eseménynek, ennek is szintjei vannak. Ezek közül csak az első szint (de persze nagyon fontos) az igazság-hamisság dimenzió. Kezdjük tehát ezzel, de messze nem fejezzük be itt.

(Politika és igazság) A politikában mindig törekedni kell az igazságra, de - valószínűleg - soha nem lehet elérni azt. Csak a legidealistább politikai filozófusok gondolhatják azt, hogy az úgynevezett igazság mindig, minden körülmények között érvényesíthető. Plurális demokráciában - szeretjük avagy sem - többféle igazság lehetséges, és a politikai verseny nagy részben akörül zajlik, hogy a magunk igazságáról és az ellenfél tévedéséről minél több embert győzzünk meg.

A probléma mindig az eszközök és a módszerek körül alakulhat ki. Ha meg is vagyok győződve az igazamról, azt milyen módon és milyen csomagolásban hozzam a nagyérdemű tudomására? Mondjam el a teljes igazságot? Vagy csak egy részletét? Hallgassak el fontos összefüggéseket, de úgy, hogy azért az igazság ne sérüljön teljesen? Szándékosan hazudjak vagy legyek őszintétlen?

Álszentek lennénk (politikusok, elemzők és a közvélemény egésze is), ha azt mondanánk, hogy a politikai életben ne kerülnének a szereplők nap mint nap ilyen dilemmák elé. Állandóak ilyen dilemmák, kényszerek között zajlik a politika. Ráadásul a politikus soha nem teljesen csak a maga ura. Lépéseit ellenfele lépéseihez kell szabnia. Az "igazság-hamisság" kérdéskör nem értelmezhető úgy, hogy azt tételezzük - Shakespeare után szabadon -, hogy X. Y. politikus egy reggel elhatározza, hogy gazember lesz, országát odaígéri egy lóért és így tovább.

Ez nem így működik. Vegyük példának okáért a 2006. évi választási kampányt.

A választások óta eltelt időszak toposza, elemzési közhelye immáron, hogy a miniszterelnök és a szocialisták füllentettek, és nem engedték megfelelő információkhoz jutni a választókat. Azaz tudatos hazugsággal nyerték meg a választásokat, ami demokratikus körülmények között megengedhetetlen.

(Kontra és rekontra) Csak egy nagyon alapos kampányelemzéssel lehetne "tudatos hazugság"-ügyben érdemi álláspontra jutni. Ennek híján is kell azonban valamit mondanunk a dologról. Valóban szemet szúr ugyanis, hogy Gyurcsányék nagy részben mást mondtak a választási kampányban, és mást csinálnak a választások megnyerése után. Azt hiszem, messze nem elég az, hogy ha csatlakozunk azon véleményekhez, amelyek szerint Gyurcsányék minden lehetséges eszközt (még a tudatos hazugságot is) megengedhetőnek tartották, csak hogy távol tartsák Orbánékat a hatalomba való visszatéréstől. Meglehet, ez így volt, de nem feltétlenül ez a döntő magyarázat, ha arra vagyunk kíváncsiak, hogy miért mondták azt Gyurcsányék, amit mondtak.

Sokkal meggyőzőbbnek tartom, ha azt mondjuk, hogy ez a kampány is (mint mindegyik) számos előre kiszámíthatatlan elemet hordozott magában. Például nem lehetett előre tudni pontosan, milyen lesz az ellenzék kampánystratégiája. Azt ugyan mutatták az elmúlt évek (Nemzeti Petíció, Nemzeti Konzultáció stb.), hogy a Fidesz elsősorban a szélesebb társadalomtól ("az emberektől") próbál muníciót kapni - ami nem újdonság a Fidesz stratégiájában -; az azonban már kétségkívül újnak tekinthető, hogy a kampányban a Fidesz szinte kizárólag a mikrovilágra ("rosszabbul élünk, mint négy éve") koncentrált.

Ha az igazmondást egyetemleges posztulátumnak tekintenénk (azaz olyan valaminek, amely kormányra és ellenzékre egyaránt kötelező, ami persze roppant naiv elképzelés), akkor megkérdezhetnénk: vajon ezzel az állításával az igazat, csakis a teljes igazságot állította-e az ellenzék? Nyilvánvaló, hogy az igazságnak csupán egy szikrája fedezhető fel ebben az állításban, hiszen 2006-ban bizonyára nagy tömegek élnek roszszabbul, mint 2002-ben, de nyilvánvalóan széles rétegek jobban, mások pedig körülbelül úgy, ahogyan négy évvel korábban.

A kormányzati oldal egyértelmű felelőssége abban mutatható ki, hogy a választási kampányban rákontrázott erre az ellenzéki beszédmódra, azaz az ellenzéki érvelés cáfolatával jóval többet törődött, mint egy valós helyzetkép felvázolásával. A kormányzat tehát egy általa hamisnak vélt ellenzéki gondolkodásmód és helyzetértékelést próbált negligálni, miközben óhatatlanul korlátozott igazságokat tudott csak kimondani.

Hogy miért? Azért, mert a kormányzat valójában követő magatartást tanúsított. Jól felfogott választási érdekből elfogadta a Fidesz beszédmódját. Ritkán beszélünk erről, de azt hiszem, alapvető tényként kell leszögezni. Ennek a beszédmódnak az a lényege, hogy az egyensúlyi és az államháztartási kérdéseknél fontosabb az emberek boldogulása. Csillag István a Fidesz 1998-as kormányra jutása után írta: "A Fidesz-vállalat marketingesei jól ismerték fel, hogy a közvélemény belefáradt az egyensúly megőrzésének lassan negyedszázados imamalmába." Ez nagyjából így igaz, csakhogy 2002 és 2006 között a baloldali szavazók és kormányok is belefáradtak, és a gyurcsányi kampányretorikának éppen itt van a gyökere. Vagy még pontosabban: a magyar baloldal 1998 óta követő magatartást tanúsít; akár a személyes síkon, akár a politikai vonalvezetésben nagyon sok tekintetben a Fidesz által meghonosított módszereket alkalmazza.

A 2006. évi választási kampányban a baloldali-liberális kormánykoalíció nem tudott vagy mert letérni erről az útról. Politikája - ma már egyértelműen megállapítható - a jobboldal által felkínált válságmagyarázatok cáfolatára szorítkozott. Ha a jobboldal azt mondta, hogy nálunk alapjában mindenki rosszabbul él, mint négy évvel korábban, akkor jött egy kormánytag, aki arról igyekezett meggyőzni bennünket, hogy a gazdaság pörög, és voltaképpen a magyar gazdaság eredményeinek csodájára jár egész Európa.

Azaz: egymást manőverezték bele egy nagy-nagy hazugságba. Felelősségük nem kizárólagos. Amikor az egyik fél azt mondta, hogy az emberek ma rosszabbul élnek, a másik arról beszélt, hogy a gazdaság nagyon is jól teljesít. Valójában egyikük sem mondott teljesen valótlant, de igazat sem. Nézetem szerint ez volt itt a fő probléma. A baloldal (és személy szerint Gyurcsány) még nem volt készen egy a jobboldalétól függetlenedő helyzetelemzésre. A jobboldal a kampányban elérte, ami minden politikai szereplő eminens érdeke: arról szólt a kampány, amiről ő akarta.

(Mindenki falazása) S ami a választások után történik, ebből az aspektusból értelmezhető igazán. Túl szűk az a magyarázat - főképpen persze a jobboldalon alkalmazzák -, hogy Gyurcsánynak "hirtelen" támadt volna megvilágosodása, azaz a választások megnyerése után egyszeriben "rájött" arra, amiről a kampányban hallgatott. Való igaz természetesen, hogy egy demokráciában a választóknak a lehető legtöbb információ birtokában kell felelős döntést hozniuk. Olyan helyzet soha nincs, hogy minden információ birtokában lennének, de törekedni kell arra, hogy az államügyeket a lehető legalaposabban mutassák be az embereknek. Mint mondtam, Gyurcsány Ferenc és kormánya felelőssége abban a stratégiai döntésben mutatható ki, miszerint az ellenfél stratégiájához igazította a maga kampányát, és nem mutatta meg a saját offenzív politikai elképzeléseit. Lehetséges ilyen kampánystratégia? Igen, lehetséges. Az említett lehető legtöbb információt nem mindig a kormányon lévőknek kell (mintegy kegyként) nyújtaniuk, hanem az ellenzéknek és a szélesebben vett politizáló társadalomnak kell kikényszeríteniük. Valahogy úgy, ahogyan egy orvosból is ki lehet szedni a teljes igazságot a beteg állapotára vonatkozóan, ha a beteg vagy a családtagok nagyon akarják. Az orvos nem ritkán megtartja magának a teljes igazságot, és csak az igazság morzsáit tárja a beteg elé.

A 2006. évi kampányban mindenki falazott ahhoz, hogy ne derüljön ki a teljes igazság. A súlyos betegségről egyesek azt mondták, hogy csak kis reuma, mások a rosszindulatú daganatot kis tályognak nevezték. 16 évvel a rendszerváltás után az derült ki, hogy nem tudjuk megnevezni, mit is tekintünk gazdaságnak, és melyek a gazdaság autentikus mérőszámai.

(A slamasztika egyedisége) Márpedig ez a korábbiaknál súlyosabb slamasztika. Ugyanis valóban úgy van, ahogyan Csillag István a fenti idézetben mondja, csak ki kell egészíteni. 1990 és 1998 között nagyjából a pragmatikus, makrogazdaság-centrikus szemlélet uralkodott: mindennek alfája és ómegája az államháztartás és a költségvetés. Ez után jött - Orbánék idején - az ellenreakció: hagyjuk az emberek számára "érthetetlen" makrogazdaságot, és forduljunk a mikrogazdaság és mikropolitika felé.

2002 óta azonban lényegében egyik sincs. Sem az egyik, sem a másik. Illetve olykori kilengések az egyik vagy a másik irányba. Amenynyire ezt - nem közgazdászként - meg tudom ítélni, Gyurcsány választás utáni "pálfordulása" nem visszatérést jelent a korábbi makrogazdasági logikához, bár a felszínen egyelőre jószerivel csak ez látszik belőle. S éppen azért nem tudnak ehhez visszatérni, mert 1998 és 2006 között sok minden történt, többek között a Fidesz "társadalomelvű" politikája jegyében. Gyurcsány - ma még messze nem körvonalazódó - "új gazdaság- és társadalompolitikája" mintha arra kívánna vállalkozni, hogy új szemléletben és új szempontból néz rá erre a "széthasadt" világra: költségvetésre és gazdaságra. Tendenciájában nem feltétlenül elhibázott ez a szándék, hiszen éppen az elmúlt bő másfél évtized legnagyobb hiányosságára világít rá: nevezetesen arra, hogy kormányok jöttek-mentek egymás után, de egyikük sem tudott vagy akart igazán érdemileg változtatni a gazdaság szemléletén és menedzselésén. Ha tetszik: a magyar kormányok permanensen füllentettek, a látszattal ellentétben folytatták egymás gyakorlatát, a kisebb ellenállás felé mentek el, lyukakat tömködtek. Hol az államháztartást foltozták, hol a mindennapokban keletkezett zavarokat "tűzoltották". De sokat nem tudtak kezdeni azzal, hogy Magyarország immáron nem posztszocialista utódállam (a maga ósdi gazdasági működésmódjával), hanem teljes jogú nyugati nemzetállam és uniós tagország. Ahol nagyon mások az értékmérők.

A mai slamasztika annyiban feltétlen egyedi a szép számú eddigi slamasztikák sorában (lásd például a Bokros-csomag idejét vagy 2002-t, a Medgyessy-kormány első hónapjait), hogy ma már nem lehet és nem is tanácsos pusztán a két megszokott gazdaságmenedzselési modellben (megszorítás vagy élénkítés) gondolkodni. E két "modell" cirkulációja, időnkénti egymást tagadó versenye az államszocializmusban alakult ki és - máig hatóan - létrehozta a maga táborait. Ám azóta sokat változott a világ, ami azonban szinte teljesen érintetlenül hagyta a politikai elitet.

A magyar politikai elit szinte minden másról hajlandó nemzeti vagy országos ügyként beszélni, csak éppen arról nem, ami a legfontosabb: a magyar gazdaságról. Nem annak egy-egy szeletéről, hanem az egészről. De mielőtt bárki azt mondaná, hogy a szokásos módon akarom elverni az eliten a port, az téved. Ellenkezőleg. A demokratikus elitek azért olyanok, amilyenek, mert a magyar társadalom megszorítást és élénkítést szinte egyformán, rezignáltan, csüggedten és madártávlatból figyel. A Gyurcsány-csomag és a mai slamasztika egyedisége éppen az lehet, hogy rávilágít: egy életképes és a lehetőségek határáig őszinte gazdaságpolitika kialakítása a továbbiakban nem kizárólagosan a versengő elitek kampányérdekeitől függhet, hanem azokon az embereken is nagyban múlhat, akiknek eddig hol osztogattak, hol fosztogatták őket.

Csizmadia Ervin