Ismét a lényegről

VISSZHANG - L. évfolyam 32. szám, 2006. augusztus 11.

A Bartók CD-összkiadás körül kirobbant vita - Körner Tamás szerint - a Fischer Iván és Kocsis Zoltán között hosszabb ideje meglévő konfliktus újabb fejezete. (ÉS, 2006/31.) Amennyiben ez a mondat azt jelenti, hogy Fischer Ivánnak a miniszterelnökhöz intézett nyílt levelében a Bartók CD-összkiadást csak ürügyként használja arra, hogy ezt a kezdetektől fogva jórészt általa gerjesztett konfliktust a teljesen tájékozatlan és ezért értetlen nyilvánosságra zúdítsa, akkor ezzel egyetértek.

Fischer Iván levelével kapcsolatban ugyanis csak egyetlen valódi kérdés merül fel, az is költői: ha a Nemzeti Kulturális Alap (NKA) kuratóriuma az ő pályázatát fogadta volna el, akkor vajon megírta volna-e ezt a nyílt levelet. A válasz: nyilvánvalóan nem. A nyílt levél tehát farizeus szemforgatás: Fischer pályázik az NKA pénzére, majd miután nem az ő pályázata nyer, kijelenti, hogy ilyen terveket, mint amilyen a nyertes pályázat, nem illdomos állami pénzből finanszírozni. Lehetséges, hogy az NKA kuratóriuma szerencsétlenül indokolta döntését, ettől függetlenül Fischer Iván módszere évek óta ugyanaz: ha valahol nem az ő elképzelései érvényesülnek, akkor azonnal támad és a legnemtelenebb eszközöktől sem riad vissza. Amikor néhány évvel ezelőtt a Budapesti Fesztiválzenekar (BFZ) fővárosi finanszírozásának mértékét illetően konfliktusa támadt a főváros vezetésével, akkor angol nyelvű honlapján gátlástalanul antiszemitizmussal és rasszizmussal vádolta a főváros vezetését, Demszky személyét is nemtelenül mocskolva. (Erre történt célzás a nyílt levélhez érkezett első hozzászólások egyikében.) Célját persze elérte: a BFZ-t továbbra is kiemelten támogatja a főváros (ami helyes), de hogy Fischer Iván erkölcsileg menthetetlen viselkedése fölött miért tért napirendre, azt a mai napig sem értem.

Az egész ügy számomra ennél a pontnál véget is érhetne, ha Körner Tamás a BFZ igazgatójaként jegyzett hozzászólásában nem próbálna mintegy függetlenként "objektív" magyarázattal szolgálni Fischer Iván és Kocsis Zoltán konfliktusára. Írása csúsztatással teli. Nem tisztem, hogy apologetikus írásának fő témájával (tömören fogalmazva: több pénzt a BFZ-nek, kevesebbet az Nemzeti Fesztiválzenekarnak) érdemben foglalkozzak. Viszont kikérem magamnak, hogy a BFZ létrejöttével és működésével kapcsolatban kialakult és azóta is folyamatosan hiszterizált helyzetet a külföldön sikeres, illetve az itthonról a világ élvonalába betörni nem tudó muzsikusok közötti úgynevezett átjárhatatlanságból eredő feszültséggel magyarázza. Ez a Körner által felállított külföldi/itthoni kategória hihetetlenül sértő és megalázó mindenki számára. Körnernek nem azoktól kellene elnézést kérnie, akiknek a nevét e kategóriák bármelyikében nem említette, hanem azokat kellene megkövetnie, akiket említett. Honnét veszi a bátorságot, hogy ilyen tetszetős, de mondvacsinált felosztással soha nem létezett konfliktust sugalljon például Szőllősy András, Ligeti György és Kurtág György között, hogy csak a nemzedékem számára kitüntetetten fontos három zeneszerzőt emeljem ki az említettek közül, akik nem csak művészetükben, de abban is példát mutattak számunkra, hogy ebben az egyre acsarkodóbb és egymás kölcsönös lejáratására szinte bejáratott kibírhatatlan közegben miként őrizhető meg a szakmai teljesítmények kölcsönös elismerésén alapuló tisztelet és barátság. Körnernek láthatóan arról sincs tudomása, hogy például Szőllősy András neve épp a BFZ megalakulása idején nemzetközileg is széles körben ismert, művészete pedig rendkívül elismert volt. Mit tett, tett-e egyáltalán valamit a BFZ az elmúlt húsz évben azért, hogy ez az ismertség, elismertség a magyar kortárszene külföldi promóciójának összeomlása után is megmaradjon? A kérdés ezúttal is költői, hiszen egy-két kivételes esettől eltekintve Kurtágért és Ligetiért sem tett túl sokat. Igaz, ők - sorsuk és pályájuk eltérő volta miatt is - nem szorultak rá a BFZ kegyeire: ismertségük jelenleg is magasan a BFZ ismertsége fölött áll.

Mindezt azért is említem, mert ha van valaki, akiről nem lehet azt állítani, hogy véleményét a BFZ-vel kapcsolatban a titkolt sértettség motiválná, akkor az én vagyok. Amiatt ugyanis, hogy a BFZ 1993-ban megrendelte tőlem a Halotti szertartás I. részét, valamint hogy a bemutatójára Yehudi Menuhint kérte fel, aki a számára addig ismeretlen szerző neki nyilván szokatlan írásmódja ellenére olyan zavarbaejtően alapos felkészültséggel érkezett már a legelső próbára is, hogy a vele való közös munka életem egyik legnagyobb élménye volt, tehát mindezek miatt örökre a BFZ lekötelezettjének érzem magam. De lekötelezettként sem mondhatok mást: Körner kategorizálása enyhén szólva is abszurd.

Nevezhetnénk akár egyszerűen ostobának is, ha a benne megnyilvánuló hamis leegyszerűsítés nem lenne mérhetetlenül felelőtlen. Elég néhány ilyen bármikor előhúzható banális ellentétpárra gondolni s máris ott találhatjuk magunkat az ilyen típusú kategorizálás egyik legterméketlenebb és legveszélyesebb fajtájánál (népies/urbánus), aminek a használatától a zenei élet - hála Bartók, Dohnányi és Kodály példájának - a magyar kulturális "diskurzusban" üdítő kivételként eddig mentes tudott maradni.

A BFZ kuratóriumának volt tagjaként kénytelen vagyok Körner retusáló csúsztatásaira is reagálni. Az akkori politikai helyzetben és a többi zenekar heves ellenállása közepette Fischer Iván valóban kiváló szervezői képességei, mégoly jelentős addigi külföldi sikereivel együtt sem lettek volna elegendők egy új zenekar létrehozására, ha ehhez a munkához nem tudja megnyerni az akkorra már mind koncert-, mind lemezsikerei által világszerte elismert Kocsis Zoltánt. Kocsis hatása és befolyása a magyar zenei életre, éppen azért, mert itthon élt, felmérhetetlenül nagyobb volt, mint az akkor hazatérni szándékozó és saját zenekarra vágyó Fischeré. Kocsisnak pedig a nagyzenekart igénylő zongoraversenyek lemezfelvételéhez ugyanúgy szüksége volt egy olyan zenekarra, melynek színvonala megfelelhetett az általa támasztott igényeknek, mint a piacorientált működésre késztetett Hungarotonnak, melynek létkérdéssé vált, hogy zenekari felvételei külföldön is "eladható" minőségi szintén szólalhassanak meg. A Hungaroton tehát a kezdeményezés mögé állt, amivel lehetővé tette az akkori szakmai szervezet elnöksége számára is, hogy szintén támogathassa a zenekar alapításának az ügyét. (Ennyit még utoljára a fenti kategorizálás nonszensz voltáról.)

Hasonlóan nagyvonalúan retusál Körner, amikor a Fischer és Kocsis között kezdődő vezetői konfliktusok keletkezését "elemzi". Kétségtelen, hogy ennek kialakulásához Kocsis kezdődő karmesteri szereplései is hozzájárulhattak, de a konfliktus nyíltan akkor jelentkezett, amikor Eötvös Péter vendégkarmesterként vezényelt egyik koncertje után hoszszú szakmai elemzést küldött a zenekarnak arról, hogy egy jól működő együttesnek szerinte hogyan kellene dolgoznia. Miután Eötvös levelét a zenekar tagjai számára nyilvános olvasásra elérhető helyen kifüggesztették, a hazatérő Fischer Iván megkérdezte a zenekar tagjait, hogy ki és milyen mértékben ért egyet Eötvös véleményével, illetve kritikájával, s az egyetértésüket kinyilvánító zenekari tagokat eltávolította a zenekarból. A felmondó levelekben természetesen szakmai indokokra hivatkozott, Rácz Zoltánnál például arra, hogy "hamisan timpanizik"... Kocsis, mivel a kiváló zenészek sorozatban történő eltávolítása miatt veszélyeztetve látta a zenekar színvonalát, tiltakozott. A helyzet annak ellenére tovább mérgesedett, hogy Kocsis, akit akkor már évek óta szerződés kötött a Philips céghez, megpróbálta a BFZ-t is a Philipshez beajánlani. A drámai gyorsasággal eszkalálódott konfliktus végül azzal végződött, hogy Kocsis önként és egy olyan gentleman's agreement után távozott a zenekartól, hogy a konfliktus okairól nyilvánosan egyikőjük sem nyilatkozik. Körner azt írja, hogy a "zenekar egységes irányítása érdekében a BFZ kuratóriuma úgy döntött, hogy a zenekar Fischer vezetésével működjön tovább." Ha a BFZ kuratóriuma valóban így döntött (amire Kocsis önkéntes távozása után gyakorlatilag semmi szükség nem volt), akkor döntését már a kuratórium addigi zenész tagjai többségének megkérdezése nélkül hozta meg. Fischer ugyanis Kocsis távozásának bejelentésével egyidőben azzal köszönte meg többünknek is az addigi munkáját, hogy a megváltozott helyzetben a kuratóriumban inkább üzletemberekre, mint zenészekre lesz szükség. Engem - mint volt kuratóriumi tagot - semmilyen megállapodás nem köt, így Körner csúsztatását nem kell szó nélkül hagynom.

Végül a Bartók CD-összkiadásról. Kocsis Zoltán több mint harminc éve zenetudósokhoz méltó alapossággal tanulmányozza nemcsak Bartók műveit (olyan, az eddigi kiadások alapján begyökeresedett hibákat gyomlálva, melyek a Fischer által mintaszerűnek nevezett felvételeken is hallhatóak), hanem Bartók saját előadói praxisát is. Bach szerint bárki elérheti az ő eredményeit, ha ugyanolyan szorgalmas, mint ő. Bár Bach véleménye egyelőre nem minden szempontból látszik igazolódni, ha csak részben is igaza van, Fischer Iván előtt is nyitva áll a jövő. Ehhez a számára is véges időből egyre kevesebbet kellene a zenei élet hiszterizálására s egyre többet például Bartók tanulmányozására fordítania.

Jeney Zoltán

A szerző további cikkei

LV. évfolyam 36. szám, 2011. szeptember 9.
LIII. évfolyam 45. szám, 2009. november 6.
L. évfolyam 36. szám, 2006. szeptember 8.
Élet és Irodalom 2024