Pofátlanság

Bokor István érdekes eszmefuttatást közölt Ingyenes felsőoktatás? címmel (ÉS, 2006/28.) az egyetemi oktatás állítólagos extraprofit-termelő voltáról. Sokáig nem tudtam eldönteni, hogy írását humornak szánta, vagy egyszerű dilettantizmus vezérelte. A cikk nem kevesebbet sugall, mint hogy a felsőoktatás nemhogy kiadást jelentene az állam számára, hanem ellenkezőleg, hatalmas, sok milliárdos (hallgatónként évi több százezer forint) bevételt. Álláspontját zavaros, matematikailag is hibás számításokkal igyekszik alátámasztani, amelyeket az olvasók mentális egészségének kímélése végett nem idéznék. Azt a mosolyra késztető okoskodást ellenben nehéz lenne szó nélkül hagyni, miszerint amennyiben egy felsőoktatásban tanuló gyermek teljes eltartása havi átlag ötvenezer forintba kerül, akkor ez az összeg és járulékai teljes egészében az államot, illetve a felsőoktatást gazdagítják. Bokor István "logikája" szerint ebből a pénzből kellene a felsőoktatást finanszírozni, sőt, abból még profit is képződik.

Nagyon eredeti gondolat. Eddig úgy tűnt, hogy ha valaki élelmiszert, ruhát, tanszert stb. vásárol a gyermekének, az a pénz elsősorban az élelmiszer, ruha, tanszer stb. gyártójához, illetve a kereskedőhöz kerül, közvetve és kisebb részben pedig részesül belőle adók formájában a költségvetés. Egy dolog viszont bizonyos, hogy abból a felsőoktatás közvetlenül egy fityinget sem kap, közvetve pedig a költségvetés elosztórendszerén át egy pici töredéket, hiszen ugyanezekből az adókból finanszírozza az állam a teljes költségvetést. A szerző szerint ezzel szemben aki úgy általában elkölt a hazai piacon havi ötvenezer forintot hamburgerre, albérletre stb., az innentől bőségesen megfizette gyermeke felsőoktatását, a pár ezer forintos tandíj bevezetése csak továbbá növelné ezen extraprofitot. (Mindezt még viccesebbé teszi, hogy ezen eszmefuttatás kapcsán a szerző holmi "keményen kopogó tényeket" említ.) E keretek között nem részletezném a tandíj bevezetésének közgazdasági, pedagógiai és pszichológiai indokoltságát alátámasztó érveket, ezt megtették már nálam hivatottabbak. Ez teljességgel politikafüggetlen kérdés (kellene legyen), miként nincs baloldali vagy jobboldali egyetem (és ne is legyen), valószínűleg a rektorok tanácsa is ezért értett egyet egyhangúlag a koncepcióval. Az, hogy a hallgatók nem értenek egyet a tandíjjal, emberileg teljesen érthető, tessék mutatni bárkit, aki szívesen adózik, de tárgyilagosan nézve ettől még az adó mint olyan szükségessége nem változik. Az első indulatokat követően valószínűleg a hallgatók is felismerik majd hosszabb távú tényleges érdekeiket.

A szerző zárókonklúziója, ha lehet, még az eddigieknél is érdekesebb: "Ne tessék lesajnálni azokat, akik a tandíj bevezetését szégyenletesnek tartják, hisz csak rosszul fejezték ki magukat, pofátlanságot akartak mondani..." Minden jel arra utal, hogy a szerző szerint az összes hazai rektoron és a felsőoktatásban dolgozók zömén stb. kívül jómagam is eme "pofátlanok" halmazába tartozom. Kicsit szégyellem magam emiatt, de hát nem mindenki képes a jeles szerző szellemi és erkölcsi magasságába emelkedni. Én például már húsz éve teljesen földhözragadtan, gyakorlatilag ingyen, örömből tanítok évi sok száz egyetemi hallgatót. Úgyhogy ideje visszatérnem óvodai szintre, oda illő rigmusokat skandálva, mint például: Aki mond-ja más-ra, az mond-ja ma-gá-ra!

Grád András