"Mint amilyen én vagyok"

Egy Gyurcsány-mondat 10. évfordulójára

Gyurcsány Ferencet 1996-ban szinte senki nem ismerte. A 80-as években szűkebb kiszes körökben ismerték, azután kiszállt a politikából, és vállalkozni kezdett. 1990 és 1996 között - ez ma már közhely - halmozta fel azokat a forrásokat, amelyek mai ismertségét megalapozták. De elég is ennyi; most nem felmondani készülök egy karriertörténetet. Egyetlen mondat nyomába kívánok csupán eredni. A mondat egy 1996-os interjúban hangzik el tőle, és talán jó kiindulópont lehet ahhoz, hogy értelmezzük Magyarország jelenlegi miniszterelnökét. (Az interjú egyébként megtalálható a Gyurcsány című kötetben, és eredetileg a Népszabadság 1996. szeptember 21-i számában jelent meg, készítette Ferencz Gábor.) Az interjú készítője a beszélgetés egy pontján azt firtatja, hogyan jutott el Gyurcsány a késő Kádár-kori politikai szerepvállalástól annak feladásáig és az üzleti életig. Ekkor már prosperál az Altus, sőt megvan már "legújabb szerzeménye", a Perfekt is. Szóval minden együtt egy későbbi újbóli politikai szerepvállaláshoz. Ekkor hangzik el a kérdés: - Ön mindig tulajdonos akart lenni? S itt jön Gyurcsány válasza: "Nem, én vezető akartam lenni, azt akartam, hogy a világ kicsikét olyan legyen, mint amilyen én vagyok. Azt gondoltam, hogy belőlem nagyon jó politikus lesz, azt gondoltam, hogy egyszer miniszterelnök leszek... Ma már kinevetném magam, de akkor ezt komolyan hittem."

Az "akkor" néhány évvel korábbi időszakot jelent, és igen érdekes, hogy Gyurcsány Ferenc 1996-ban "kineveti" magát korábbi miniszterelnöki ambíciója miatt. A későbbi események azonban azt mutatják: korai volt az ön-öröm. A világ (már ami a magyar belpolitikát illeti) 2004 és 2006 között nem is "kicsikét" olyan lett, mint ő. Ma, amikor tíz hírből tíz róla szól, vagy pontosabban, amikor másról szinte nem is szól politikai hír, talán érdemes elgondolkodnunk: hogyan történhetett ez? Ma, amikor elemzők légiói igyekeznek lerántani róla a leplet, amikor unalomig olvashatunk "túlmozgásosságáról", táncra perdüléséről, kampány alatti "elhallgatásairól", majd - épp legutóbb - a kampány alatti "hazugságokról", száz lépéseiről, tíz pontjáról, hat alapelvéről, erkölcsi rendteremtéséről, mindenről, mindenről - nos, talán éppen most lenne fontos valamelyest megállni, és megpróbálni kitalálni, hogy miről is van itt szó. Mi ez az elképesztő robogás, ez az észveszejtő tempó, a temérdek hiba és az állandó kényszeres szereplés? Véletlen? Abszolút tudatosság? Vagy nagyon sommásan: az 1996-os célok megvalósítása? S a világ egy kicsikét tényleg olyan lett, mint ő?

Gyurcsány Ferenc története ott indul, amikor ő eltűnik a nyilvánosság elől. 1989 végén. Ő akkor nem követte a magyar baloldal legtöbb képviselőjének útját. A magyar baloldal 1989 őszén kivajúdta magából az MSZP-t. Az MSZP-n belül kezdetben hatalmas reformláz lobogott; emlékezzünk csak egynémely trabantos platformvezérekre; a régi nómenklatúra átmeneti visszaszorulására. Ha nem is túl hosszú ideig, de azért viszonylag sokáig úgy nézett ki, hogy a néhai MSZPM 1988 óta létező reformkörei komolyabb szerepet kaphatnak, s ha nem is robbantják szét teljesen a régi pártot, de azért lényegében mindent előlről kezdenek.

Aztán gyorsan kiderült, hogy az MSZP-be szépen belesimulnak régiek és újak, konzervatívok és reformerek. A régi status quót felváltotta egy új, amelyet a baloldalon azóta is előszeretettel hívnak sokszínűségnek, valójában azonban szerencsésebb lenne megújulás-képtelenségnek nevezni. Miközben a legtöbb néhai állampárti prominens és az új prominensek rövid úton összegyurmázódtak az új "egységben", Gyurcsánynak volt ereje kimaradni ebből az egészből. Semmilyen tisztséget, politikai szerepet nem vállalt, hanem egyik pillanatról a másikra - mondhatni hirtelen - eltűnt. Holott lett volna miért maradnia. Hiszen emlékezzünk. Még Orbán Viktor is azt mondta róla egy nemrégiben nyilvánosságra került felvételen, hogy a néhai KISZ-ben "van egy Gyurcsány nevű ember..." (Erről lásd Rajnai Attila riportját: A kakukk fiókja, ÉS, 2006/12.). Gyurcsány már akkor tétel volt. De - úgy látszik - ő nem Orbánnak, nem az avantgard Orbánnak, az ellenkulturális liberális, antipolitikus Fidesznek és annak vezérének akart ellenfele lenni! Gyurcsány már akkor tudhatott valamit.

Talán megsejtette, hogy az 1990-es felállás nem időtálló. Egyrészt jól látta - s erre utal mély lemerülése -, hogy az ellenzékben került MSZP a lehető legrövidebb időn belül vissza kíván térni a hatalomba. Megtehette volna, hogy látványosan beáll a hatalomba ácsingózók táborába. De talán tudta, tán csak érezte: ha az MSZP úgy kerül vissza a hatalomba (mondjuk 1994-ben), ahogyan 1990-ben ellenzékbe került, annak sok teteje nincsen. Persze utólag mondhatnánk azt, hogy dehogyisnem lett teteje, hiszen mégiscsak az az MSZP vezette kormány fogadta el a Bokros-csomagot, stabilizálta az egyensúlyt. Ámde Gyurcsány már akkor egy nagyon más pártban gondolkodhatott. Elvégre egy belülről szétesett, heterogén és vezetetlen párt is képes lehet olykor-olykor valami érdemit lépni. A Bokros-csomagtól azonban az MSZP - mint párt - nem lett modernebb, hatékonyabb és versenyképesebb.

Másrészt Gyurcsány - éppen az iméntiekből következően - láthatta, hogy az 1990-es felállás a jobboldalon is csak átmeneti. Persze 1990-ben nem lehetett tudni, hogy a Fidesz lesz az 1994 utáni új jobboldal vezető ereje, de valamit mégis csak sejteni lehetett előre. Például azt, hogy ha nem a baloldal diktálja majd a tempót (lévén a baloldal, mint mondottuk, megújulásképtelen), akkor valaki másnak kell ezt tennie. Gyurcsány - így képzelem - szinte bekalkulálta azt, hogy a baloldal talmi visszatérése nem lesz elegendő a várható jobboldali gőzhengerrel szemben.

Bár 1996-ban - mint láttuk - nosztalgiázva és öniróniával beszél egykori miniszterelnöki ábrándjáról, de azért mégse nagyon higgyük el ezt neki. Gyurcsánynak el kellett szakadnia a múltjától, hogy a későbbiekben esélye legyen. Nem szabadott beleártania magát a politikába, még akkor sem, ha esetleg magában már a 90-es évek közepén úgy érezte is, hogy jobb miniszterelnök lenne, mint Horn Gyula.

Gyurcsány - hogy úgy mondjam - szántszándékkal kívülálló lett tehát, de nem azért, hogy végérvényesen kívül rekedjen a politikán, hanem ellenkezőleg: azért, hogy elkezdje megvalósítani programját: azaz hozzákezdjen a politikai világ saját képére formálásához. Ne gondoljuk, hogy ezzel most túlzásokba esem. Hiszen ő maga mondta: azt szeretné, ha a világ kicsikét olyan lenne, mint ő. Azt tudjuk, milyen volt ő 1989 előtt, de még ő maga sem tudta, milyen lesz 1989 után. Csak abban lehetett biztos, hogy a baloldalt hagyományos módon megújítani lehetetlen.

Ha jobban belegondolunk, a magyar baloldal legnagyobb kritikusa a rendszerváltás után az "ismeretlen" Gyurcsány volt, hiszen semmilyen politikai funkciót nem vállalt. 2006-ban egy kicsit meg is lepődhetünk saját rövidlátásunktól, amiért eszünkbe nem jutott, hogy az akkor "eltűnő" KISZ-nemzedék egyszer még színre léphet. Érdekes módon azt mindenki természetesnek vette, hogy a többpártrendszer kereteibe - ha átmenetileg karanténba zárva is - belefér az MSZP; azt azonban senki nem gondolta, hogy a Fidesz-nemzedék mellett valaha labdába rúghat még a Fidesz néhai riválisa, a KISZ.

Gyurcsány - ha így volt, márpedig nagyon úgy néz ki, hogy így volt - mesterien ismerte fel, hogy 1989-90-ben a Fidesz-ifjúság és az ellenzéki pártok képviselik a jövőt. Ha volt is benne küldetéstudat, képes volt arra, hogy "korlátozza" magát, és tanulni kezdjen. Mindenféle körökön kívülre kellett kerülnie, ha valaha még vissza akart térni a hatalomba.

És a későbbiek őt igazolták.

Az MSZP 1998-ban elveszítette a választásokat. Ez természetesen nem volt abszolúte biztos, de azért nem is következett logikátlanul az előzményekből. 1990 és 1998 között ugyanis az MSZP egy jottányival sem lépett közelebb egy modern baloldali párt imázsához. Holott az új baloldal gondolata és politikája már számos országban hódított. Az Egyesült Államokban Clintonnal, Angliában Blairrel és - némileg később - Németországban Schröderrel. Ezekben az országokban a baloldal hatalmas változásokon ment keresztül, legfőképpen a hagyományos munkásosztály-centrikus politikája feladásával és a középosztályra fókuszált új politikával. Az MSZP ellenben egy helyben toporgott, különféle érdekcsoportok nyomorgatták egymást, és még a szakszervezetekkel is meg kellett küzdeni. Gyurcsány kimaradt ebből az egészből, de - utóbb kiderült - figyelt, tanult, és az egyetlen lehetséges megújulási utat választotta. Kívülről támadott. Erre késztette az a horribilis kihívás, amely a jobboldal felől érkezett. A jobboldal ugyanis 1996-tól kezdődően megtalálta a megfelelő fegyvert a pragmatikus ("válságkezelő") baloldallal szemben. Ez a fegyver pedig a "személyi tényező" volt. Orbán Viktor nem azért volt nagyon erős kihívás, mert - mint ellenfelei mondják - vele jelent meg a vezérelv Magyarországon, hanem azért, mert megjelenése és vezetői kvalitásai alapján esélye volt arra, hogy megváltoztatja a magyar rendszerváltás egész addigi menetét.

Ebből a folyamatból ugyanis vészesen hiányoztak a személyiségek. A magyar átmenet struktúrákról, intézményekről, s a legkevésbé sem személyekről szólt. 1998-ban történt először, hogy egyáltalán a kampányban miniszterelnök-jelöltek vitatkoztak egymással. De ne legyen kétségünk: az, hogy lesz ilyen vita, nem a véletlen műve volt, hanem a Fidesz (és holdudvara) harcolta ki. A baloldalnak tökéletesen megfelelt volna az a helyzet, hogy a választók a választási programokat áttanulmányozva (a miniszterelnök-jelöltek személyétől jórészt függetlenül) hozzák meg döntésüket.

Mintha Gyurcsány ezt is bekalkulálta volna. Mintha előre sejtette volna, hogy a baloldal vészes toporgása, személyi kínálatának vészes korlátozottsága előbb-utóbb a jobboldal malmára hajtja a vizet. S mintha tudta volna, hogy egy Orbán Viktor-kaliberű személyiséggel szemben a régi nómenklatúrának szinte semmi esélye nem lesz. De ennél még többet tudott. Nem siette el a dolgot. Alapíthatott volna például új pártot is. Miért is ne? Mondhatta volna, hogy az MSZP a 90-es évek végén nagyjából és egészében megújulásra, változásra képtelen párt és a jobboldallal szemben távlatosan nagyobb esélye lehet egy új baloldali pártnak, amely akár építhet is a rendszerváltás idején alámerült kiszes nemzedék egy részére. Nem ezt az utat választotta. Valószínűleg azért nem, mert ennek az egész folyamatnak a lényege (Gyurcsány szempontjából) a kívülállóság konvertálása volt. Az, hogy egy párton kívüli gazdasági, politikai bázisról kell kezébe kaparintania a pártot. Egy esetleges új pártot ugyanaz a veszély fenyegette volna, mint amit már sokszor láttunk az elmúlt 16 évben: a választók nem veszik komolyan, és kipenderítik a politikából. S akkor lőttek az ő kicsikét olyan világának.

1996-ban talán maga sem gondolta volna: a mai Magyarország mindennapjait hovatovább Gyurcsány Ferenc mozgása ritmizálja. Az ő tánca eseményszámba megy, blogjából ellenzékiek légiói lesik a várható kormányzati lépéseket (mindamellett, hogy egy ország olvassa epekedve a családi "kis színeseket"). Nem nehéz arra a megállapításra jutni, hogy itt egy szokatlan és szinte megmagyarázhatatlan jelenséggel állunk szemben: ahogyan Orbán a 90-es évek végén átszabta a politikáról vallott gondolkodásunkat, most valami hasonlót tesz Gyurcsány. Vagy még olyanabbat. Ha a 90-es évek végiéig személyiség-hiányunk volt, most - minimum - személyiségtúltengésünk, hogy ne mondjam: "személyiségzavarunk".

Itt az idő azonban, hogy föltegyük a kérdést: mindez hogyan történhetett? Hogyan tudott egy "kívülálló" ilyen átütő eredményt elérni? Személyes karizma? Érdem? Talentum? Kapcsolati tőke? Beágyazottság megfelelő talajba? Vagy valami más?

Nos, bármennyire csábító is lenne Gyurcsány történetét egyedinek tekinteni, mégsem mondhatjuk, hogy itt valami - szokás szerint - magyar variánsról van szó. Ellenkezőleg. Gyurcsány Ferenc egy viszonylag általános világtrend szülötte. Nevezzük ezt a trendet a politikából való kiábrándulásnak. Ez persze mindig is jelen lévő dolog; az emberek soha nem szeretik igazán a politikát. Nem szeretik, mert nem értik, mert távol van tőlük, mert úgy érzik, hogy kevesek hitbizománya sokak ellenében.

Ám az általános politikaundor mellett azért a 90-es években vannak specifikus elemek is. Az embereknek napjainkban nem elég a kicsit más, nagyon másra vágynak. Szocialisták és konzervatívok megszokott, előre kiszámítható váltógazdálkodása már nem különösebben elégíti ki őket. Megtanulták, mi van akkor, ha a "pragmatikus" baloldal, és azt is, ha az "ideologikus" jobboldal kormányoz. Elunalmasodott a politika, és Gyurcsány épp a politikusok azon fajtájába tartozik, akik unaloműzőnek jöttek. Ilyen volt már Clinton is, és a többiek, akiket fentebb említettem. Érdekes, talentumos férfiak, akik olykor határokat lépnek át, nem ritkán habzsolják az életet. Zenélnek, ha kell, flörtölnek, ha kell - és a közönség ezt is megbocsátja nekik. Átírják a politikai etikettet. Jószerivel ők az etikett saját személyükben. Mindenki más eltörpül mellettük. Szupersztárok. Ha hakniznának, horribilis gázsit kapnának, mint ahogy Amerikában szokásban is van a volt elnökök haknizása.

Különösen újszerű az ilyesmi a magyar közönségnek, amely a rendszerváltás után jó ideig talárosan kimért politikusokhoz szokott. A mi státusférfiaink zord tekintettel, médiavilág előtti hevülettel maguk voltak a megtestesült politikai elidegenedés. Elveik voltak csak, de cseppet sem voltak szerethetőek. Orbánnal és az ő futballmániájával ugyan enyhült valamit a helyzet, de Orbán alapvetően abba bukott bele, hogy igazából a személyisége nem eléggé nyitott. Orbán a kimért-kiszámított, mindig tanulságokat megfogalmazó, az emberi élet sokszínűségét meg nem mutató politikus prototípusává vált.

Gyurcsány ellenben tényleg mintha 1996-os programját valósítaná meg. Mintha semmilyen skrupulusa nem lenne. Mintha legfőbb célja tényleg az lenne, hogy a világot magához hasonlatossá tegye! Mintha nem is lenne tisztában azzal, hogy ő most történetesen éppen miniszterelnök. Mumszról és lábtörésről ír blogjában, keveri a politikát a magánélettel, megríkatván ezzel az orbáni zártságból kikászálódni akaró népeket. Történeteket mesél.

De hát egy dolog megríkatni az embereket, és más dolog a politika. Azzal, hogy Gyurcsány tíz év alatt nem pusztán nagytőkés, ideológus, tanácsadó, miniszter lett, hanem horribile dictu: kormányfő is, nos ezzel Gyurcsány gyakorlatilag megvalósította legfontosabb programpontját: zárójelbe tette az MSZP egész masinériáját. Láttuk, hogy a kívülállóság éppen ehhez kellett. Az MSZP már rég a süllyesztőben lenne, ha nem lett volna meg Gyurcsány személyében az a tartalék, aki önmagát ültette a cserepadra. A kispadon való kuporgás azonban, jó edzésmunkával párosulva, meghozta a gyümölcsét. Ma a jobboldal van lépéskényszerben. S nem azért, mert a baloldal és a kormányfő jó politikát folytat. Ez a politika (s különösen a mostanság oly sokszor és joggal bírált államháztartási- és költségvetési politika) választási vereséget is érdemelt volna. Egyesegyedül azért nem veszített Gyurcsány és a koalíció, mert a miniszterelnök által személyesen felmutatott tulajdonságok sokak szemében rokonszenvesebbek voltak, mint az ellenzék vezetőjének tulajdonságai. Amilyen emberi, friss és újszerű volt Orbán tíz éve, olyan emberi, újszerű és friss volt most Gyurcsány.

Nem jó és rossz politika között döntöttek az emberek, hanem jobban tetszett nekik az a kívülről jövő politikus, aki fellépésével voltaképp az egész politikai osztálynak mutat fityiszt. Mert lássuk be: a dolgok legmélyén talán ez áll. Gyurcsány Ferenc úgy pengeti az érzelmek húrjait, mint 16 éve senki. Az ő világa az érzelmek világa. Boszorkányosan ügyes. Ha az ellenzék azt mondja, hogy hazudott a kampányban, akkor ő a magánerkölcs és a politikai erkölcs közötti különbség mibenlétéről értekezik. Mindenhez ért, mindenhez hozzászól. Ha kell, szakpolitikus. Ha kell, erkölcsi útmutató. Ha kell, külpolitikai stratéga. Ha kell, féltő családapa. Ha kell, önmaga füllentésének leleplezője. Ha kell... Ó, kérném.

Mondanom sem kell, már vannak emberek, akik úgy látják: az ellenzék helyett lassacskán ő az ellenzék is. Önmaga ellenzéke.

Remélem, azért még nem vagyunk helyben, még ha a világ egy "kicsikét olyan is lett", ahogy Gyurcsány anno megálmodta.

Csizmadia Ervin