Zarándokok és kufárok Kentauriában

Előszó az MTA második konszolidációjához

Szombat délután tárcsáztam Szabó Csabát, akinek ÉS-beli1 megszólalását vitatja most mindenki, akit a tudománypolitika fel tud kavarni. Háttérben beszédfoszlány, surrogás, zörgés. Megpróbálok valami csöndesebb helyre menni - mondta új ismerősöm. Pakolunk. Visszamegyünk.

Mostani történetünk szempontjából szakítsuk el itt ezt a szálat. Ez a vonat már másfelé robog. Hajtányozzunk vissza a bejárt sínszálon, egészen a teher-pályaudvari váltókig, ahol úgy szakadnak ki történetünkből a megrakott szerelvények, ahogyan elő van számukra írva, ahogyan szerkezetük (gőz, dízel, villany), céljuk (teher- vagy személyszállító) és végsebességük (személy, gyors, inter- és eurocity) engedi. Ki kezeli azonban a váltókat, vagy még inkább, ki állítja össze a menetrendet? Illetve kire tartozik a sínhálózat, ami jobbára csak vicinálisok fogadására alkalmas? Társítsuk most a teherpályaudvart a Magyar Tudományos Akadémiával (MTA), legyen csöppet elnehezült főváltókezelője az MTA Közgyűlése. Csipkerózsika-álmából ijedjen fel a regnáló kormány, és óhajtson új menetrendet. Most! - ahogyan az európai fület sértő amerikai kollegája mondaná. Legyen a történetünkben egy informatikai menedzser2, s mint gazdasági csodadoktor kiáltsa bele a médiába: Heuréka, a költségvetés kallódó 0,5 százalékát íme megtaláltam; s egy, a lengyel mezőgazdasági folyamatokban jártas szociológus mormoljon el egy strófát a világi egyházak természetrajzáról.3

(Kiből lesz hajtányos és mozdonyvezető?) Azt gondolom, kutatónak senkit sem egyetemen képeznek; azzá válni később lehet. Képességet és késztetést hozhatunk magunkkal, de a továbbiakra dresszíroznak bennünket: önfegyelemmel társuló kritika; fókuszálásra képes kitartó figyelem; átlagot meghaladó munkabírás és intuíciós képesség; koherencia és a kooperáció iránti kifejezett érzék. Társulhatnak e mellé opcionális tulajdonságok is, mint a saját személyiség elnyomására képes szerénység, elhivatottság4 és függetlenség, bár ez utóbbiak fokozatosan szorultak ki előbb a környezetünkből, majd a most felnövekvő kutatógeneráció értékrendjéből. Személyesen nem csodálkozom ezen, bár lelkesedésemmel mindez nem találkozik. Az észak-amerikai közfelfogás szerint az említettek meghaladott önkorlátozások: hulljon a férgese; győzzön a jobbik; az első mindent visz; megasztár kerestetik stb. Ki is az, aki a kutatót trenírozza? Jó esetben kutatással foglalkozó MTA-beli külső, és egyetemi belső témavezetője, majd szerencsés esetben nemzetközi porondon működő barátaik. Személyükben találkozhatunk tekintéllyel vagy teljesítménnyel; esetleg egyidejűleg mindkettővel.5-6 A tekintélyről megjegyzem, hogy a kutatók életét jellemzi gyakori találkozásaik az egyszerhasználatos félistenekkel, ezért ismerik fel őket egyre gyakorlottabban a politika érdekvezérelt pódiumain is. Csöndes legyintés; az eredeti és a fröccsöntött viszonya időben gyorsan távolodó. A teljesítményorientált témavezető viszont egyre ritkább, köszönhetően a folyamatosan gyöngülő PhD-képzési rendszernek.7 Nem gondolom azonban, hogy ez meghatározó stigma; korrigálható. Volt szerencsém bepillantani a Karolinska intézeteiben dolgozó kínai, orosz és erdélyi vendégkutató-csoportok kitűnő közleményeibe, s ők aligha érkeztek Stockholmba nálunk kedvezőbb háttérrel.

(A sínek) Vegyük át a PhD-papírjainkat közel harmincévesen. Mehetünk vele egyetemre oktatni. Végkimerülésig. "Könnyen beszélsz - szólt egy barátom tíz éve -, kutathatsz, mi viszont itt senki által nem díjazott oktatógéppé válunk." Nem voltam meggyőződve - eltérően attól a generációtól, ami alatt felnőttem -, hogy ez olyan küldetés, amit albérletből, egy váltás fehérneművel is művelnék. Nekem ez a pálya ugyan kitöltötte az életem, de aligha beszélnék rá másokat. De hogy a húrt végsőkig feszítsem, a sarki éjjel-nappalis a minősítéseimre - amit nem ajándékba kaptam - semmiféle kedvezményt nem ad. Igen, hiúságból és gyávaságból (szégyellünk és félünk nem megfelelni), jó esetben becsületből8, de pénzért tesszük ezt is. Szóval kutathatunk is. Ebben az országban vagy máshol, és valaki mellett, hiszen még vagy öt évig nem leszünk önálló pályázat elnyerésére esélyesek. A kutatás fő helyei a többség számára az MTA intézetei. Legyen világos - recesszív bennem az MTA-patrióta -, úgy tartom, egy jó kutató számára teljesen mindegy, hogy mi van intézetének homlokzatára kiírva, ha érdemes munkát talál. Viszont hol vannak mezőgazdasági területen ezek?

A hazai kutatás a GDP 0,9 százalékából vegetál. A két fő forrás - állami és üzleti - közül az utóbbi költ Magyarországon rendkívül keveset K+F tevékenységre.9 Európa, 2010-re 1,9-ről 3 százalékra szándékozik emelni ezt az arányt. Az összeg nagyságát nézve a számok tovább módosulnak: Németország például közel nyolcvanszor annyi eurót áldoz K+F tevékenységre, mint hazánk. Ugye, nem tekinthető ez azonos feltételrendszernek? Talán más műfajokról is van szó. Akik azt gondolják, hogy a jelenlegi megszorításokkal hazánk kutatási nagyhatalom maradhat, hogy a XXI. századot majd Budapesten formálják, nos ők álmodozók. Persze, paraolimpikonnak lenni sem méltatlan.

(Vasúti balesetek) Dolgozzunk akkor egy hazai akadémiai intézetben. Tegyünk úgy, mintha megkapnánk az alapellátást, s a munkavégzéshez írjunk pályázatot. Az alapkutatás-barát OTKA-nál vagy az alkalmazott kutatást kedvelő NKTH-nál. Az OTKA hatmilliárdos, az NKTH negyvenmilliárdos alappal gazdálkodik. Az MTA intézményhálózata 35 milliárd (fele jön a költségvetésből) forintból egyensúlyoz a magasban lengő kötélen.

Az NKTH vezetői prioritásokkal határozzák meg a megrendeléseiket. A hívószavak nemzetköziek (informatika, nano- és biotechnológia), mintha Magyarország valóban az ismeretlent feltépő jégtörők egyike volna, s nem az azon - portyázás előtt - megpihenő sarki csér. Rácsodálkozhatnánk végre mai önmagunkra. Az NKTH a gigaprojektek irányában mozdul. A 2005-ös pályázatok között két biotechnológia-közelit is látok 2-5 pályázó számára, két évre, 7,5 milliárd összegben (Biotechnológiai minta-inkubátorközpont létrehozása; Asbóth Oszkár húzóágazati innovációs program). Hab a tortán, hogy ez a testület kétnapos határidővel írt ki egy kétmilliárdos pályázatot, ami nehezen magyarázható, ha valaki próbálná ezt egyáltalán. E nézőpontból valóban körülményeskedőnek tűnhet az MTA Közgyűlése.10

A pályázatainkat anonim bírálók vesézik. A pályázatkiíró igyekszik kutatásra fordíttatni a megítélt összeget, azaz korlátozza a bérre használható hányadot. Az intézeti gazdasági vezető tehát - indíttatásától függetlenül - az alapellátási hiányt eltűntető illuzionista, s a témavezető a leszegett fejű segédje.11 A pályázók többnyire mások opponensei is, ami nem túl szerencsés. Ez idáig nem sikerült megfelelőképpen tárgyilagossá tenni a rendszert. Tapasztalom, hogy a bírálók jelentős hányada nem olvassa el az egész pályázatot, vagy nem érti azt meg, így érdekkörére jellemző döntést hoz. Ma neked, holnap nekem. Nem először kérdezem: miért nem lehetnek jeligések ezek a pályázatok, s miért nem számítógép sorsol bírálót a megadott kulcsszavak alapján? A körülmények (infrastrukturális és személyi) mérlegelését külön lehetne kezelni. S miért nincs rendszeres bírálórevízió?

E pontnál elkerülhetetlen az alap- és alkalmazott kutatások szerencsétlen szembeállításáról való megemlékezés. Kifejtésével meg sem próbálkozom, de itt és most árutermelő vagy ipari tudományok nyomulásáról van szó, amelynek valóban a pillanatnyilag működő gazdasággal kell szorosan együttműködni. Az ebben éppen nem jeleskedő vállalkozói tőkének kell ehhez a pénztárcáját kinyitni. E piacorientált tudományterületek szereplőinek nem az állami kutatási fillérekért kellene nyúlkálni, hiszen ilyen módon a ma jellemzően nemzetközi cégek fejlesztési tevékenységének kockázatvállalása - a haszonból később kimaradó - adófizetőre hárul. Számtalan tudományterület van, amely sem szabadalmat nem izzadhat ki, sem eladható árut nem termel.12 Nincs például taxonómiai vállalkozó, aki speciális fajaink leírására szerződött, és nincs környezettudományi vállalkozó sem, aki abból élhetne meg, hogy az életminőséggel szorosan összefüggő környezet-egészségügyi problémáinkat megoldja. Pedig efféle tevékenységek javíthatnának elképesztően rossz daganatos statisztikánkon. Hasonló tudományterületek működtetése állami feladat, ha komolyan vesszük a fenntarthatóságot. Szívszorítóan szomorú ezek haladó voltát és szükségességét kétségbe vonni. Úgy vélem, gyönge gazdaságok csőlátással küzdő ipari kutatóinak és gazdasági minisztereinek vetítőtermeiben a parciális világ néhány éve, ha előre lepereg.

(Ki a sínbohóc?) Vegyük szemügyre a megoldást, azt amit Kóka János A szólás szabadsága című, május 15-i műsorban ajánlott: a) "...ne elavult intézményi struktúrákat, hanem a valódi teljesítményt és kiválóságot finanszírozzuk"; b) "...építsük fel azt a folyamatot, ahol az oktatás, a kutatásfejlesztés és a gazdasági szereplők összekapcsolódnak"; c) "...engedjük be a fiatalokat", [...] "...szellőztessünk ki egy kicsit ebben a politikai tudományos térben". Meskó Attila erre azonnal elmondta: "...az Akadémián a fiatal kutatók száma [35 év alattiaké] negyven százalék". "Akkor működjünk együtt, főtitkár úr" - hangzott Kóka javaslata. Ja, ez csak egyféle kommunikációs zavar, mint a ki köszönjön elébb? Nem, sajnos nem az. Kókának fogalma sincs a hazai tudományos élet valóban kritizálható tényeiről, így a megoldásokról sem. Blöfföl. Törekvésének iránya (gyalulás és szellőztetés) és kényszeres lendülete (dübörgünk és belehúzunk) esetleges. Ide mégis csak kevés egy jó öltöny és hajvágás, egy bevállalós félmosoly, Szabó Csabát eszközként használva önmagunk hátba veregetése: "És csodáltam a bátorságát, valahogy mintha egy picit magamra ismertem volna...". Sem a paternalizmushoz, sem a magyarországi kutatásnak ehhez az attitűdhöz sincs köze. Valódi reformokhoz tudományszervezéshez értő, erre jelentős energiákat szánó, szigorú és megfontolt tudósok kellenek. Ki lesz tehát az elképesztő gyorsasággal hitelét vesztő politikából párbeszédképes ahhoz, hogy ne a pénz elosztójáról folyjon a háttérbeszélgetés, ne a divattudományok érdekképviselőinek nyomulásáról, vagy és még inkább az MTA gondozásában lévő kincstári vagyon privatizációjáról,13 aminek a hazai tudományosság - a benne foglalt jóval és rosszal, úgy mellesleg - prédájává válhat?

Igen, lehetne jobb és szigorúbb a magyar egyetemi oktatás, lehetne sokkal tartalmasabb a PhD-képzés, lehetne következetesebb és megalkuvásmentes a DSc-fokozat, lehetne tudományterületenként mérlegelt az akadémikusválasztás, lehetne bármilyen pótlékot csak elvégzett munka alapján osztani, s nem múltbeli teljesítményért. Viszont ehhez európai bértáblázat is kellene (erre korrigált nyugdíjjal), alapellátást biztosító költségvetés, jeligés pályázati rendszerek, jövőképpel rendelkező gazdasági környezet, amelyben a megfelelő ötlet - tébláboló sápszedők nélkül - a termékig jut. Ki ne kívánna ilyet?

(Vagontakarításkor talált firka) Korábban, Kentauriában sok volt a zarándok. Csodálták az itt élő szelíd, rendhagyóan autista növényevőt, amely csekély affinitást mutatott a vallás és a politika iránt. Fügén is elélt.14 Mostanában viszont ezt az autonóm területet válságkezelők járják. Senki sem tudja, miért éppen most bukkantak fel. E látogatók közül sokan nem érik be a mértéktartó szemlélődéssel. A feladványokon töprengő bennszülöttek szájába nyúlnak, fogaik rágófelületét gusztálják, időegység alatti súlygyarapodásukat, szaporaságukat, továbbá minimális igényük határait latolgatják. Hevenyészett rajzokat mutogatnak nekik egy távoli területen épülő lakóparkról, ahol még nincsenek ugyan fügefák, viszont minden tekintetben olcsó. Az őshaza további bérlésére ugyanis már kevés bevételt hoznak a zarándokok. Arról beszélnek a Főkentaurnak, hogy nem kaphat kitöltetlen csekket, amit hall ugyan, de nem ért, mert eddig sem látott effélét. A mezei kentaurok általában szótlan jószágok, csak ritkán horkantanak. Nem érdeklik őket a kufárok izgatott sürgés-forgása, a szemük máshová fókuszál, de néha persze odacsapnak. Ők is csak emberek. Vagy mégsem?

Darvas Béla
a szerző az MTA doktora (biológia), c. egyetemi tanár

1 "A kutatóképzés gyengeségei, a kutatói mobilitás hiánya, az elavult infrastruktúra, a kontraszelektált emberanyag, az alapkutatás túlsúlya, lemaradásunk az alkalmazott kutatásokban és a technológia-transzferben, valamint az archaikus, tekintélyelvű oktatási és tudománypolitikai rendszerek fennmaradása gátolják az ország fejlődését", Szabó Csaba: Történelmi lehetőség előtt a magyar kutatás-fejlesztés, ÉS, 2006/18.; "Az ipari ajánlatokat nem várni kell, hanem meg kell őket keresni", Magyar Hírlap, 2006. jún. 9.

2 "..."az Akadémia intézménye egy velejéig korhadt struktúra", amely nem szolgálja a kreativitást, az új ötletek megvalósítását, és nem képes integrálni a fiatal és külföldön jelentős sikereket elért magyar tehetségeket", Kóka János, Hetek, 2006. jún. 9.;

3 "Az Akadémia, az akadémikusok világa az egy politikai hatalom számára legitimáló tényező is lehet, ahogyan az egyház irányába próbál rengeteg politikai erő gesztusokat tenni, mert ettől politikai legitimációt vár, ugyanígy bizonyos esetben egy világi egyház irányába is, mint az Akadémia megpróbálhatja megtenni a gesztusokat", Magyar Bálint, Friderikusz-most, 2006. máj. 9.

4 "A tudósvilágban a legfőbb mozgatóerő nem a társadalmi elismertség, nem a népszerűség, nem a kilépés a tömegközlés világába, hanem a szigorú belső világ általi elismerés", Pléh Csaba: A tudomány szabadsága a pénz világában, ÉS, 2006/21.

5 "...igazi szakembert csak olyan oktató képes a hallgatókból felnevelni, a szakma éppen aktuális problémáival megismertetni, aki maga is kutat. Ez egy kultúra, tetszik tudni, sokféle nemzetközi kapcsolattal, kutatói iskolával, személyes példával és vonzóerővel, napi tizenhat órai munkával, ha mindennek meg akar felelni az ember" [...] "Az egyetem ugye nevében is mutatja, hogy nem különlegességeket oktat, hanem összefüggő, szervezett, "egyetemes" tudományos kultúrát, amiből nem lehet kiemelni a "versenyképeseket" a többiek rovására", Csányi Vilmos, Népszabadság, 2006. máj. 20.

6 "Egy elképzelt ideális tudományfinanszírozó rendszerben a tekintélyt csak teljesítménnyel lehet megszerezni és megalapozni, de azért tekintély létezik, és befolyásolja a döntéseket" [...] "...a magyar tudományos életben az optimálisnál nagyobb a tekintély szerepe...", Venetianer Pál: Botrány a tudomány körül, ÉS, 2006/21.

7 "Én éppen felhagytam egy tárgy oktatásával, mert évek után kiderült, hogy a tanszékvezetőm csupán kutatóosztályunk díjtalan oktatására tart igényt, de még PhD-hallgatóval sem kívánja ezt viszonozni, mert őket is ingyenes munkaerőként, kis mindenesekként használja", Darvas Béla: Agyő ártatlanság, ÉS, 2006/20.

8 "...igenis jogában áll számon kérni rajtunk, miként gazdálkodunk a talentummal, amely ténylegesen, a szó fizikai értelmében is ránk lett bízva: a laborral, a címmel, a ranggal, a velük járó lehetőséggel és felelősséggel", Vajta Gábor: Köszönöm, megyvagyunk!, ÉS, 2006/20.; "A magyar tudománynak nincs kiemelkedő nemzetközi tekintélye. Ha voltak világraszóló sikerek, azok zömét rebellisek érték el", Vajta Gábor, Népszabadság, 2006. jún. 16.

9 "A nemzetközi felmérések világosan mutatják, hogy a magyar tudomány és benne az MTA nemzetközileg mérhető, versenyképes tudást "termel", a kínálat tehát jelen van a piacon. A probléma a gazdasági környezettel van, amely csak korlátozottan képes felhasználni a megtermelt tudást", Berényi Dénes és mtsi, Népszabadság, 2006. jún. 13.

10 "Megpróbáltam változtatni a pályázati szempontokon, de olyan mértékű ellenállásba ütköztem, anynyi érdeket sértettem..." [...] "...nem az Akadémia nehezen mozdítható "monstrumának", vagyis a Közgyűlésnek kellene irányítania a kutatóintézeteket...", Boda Miklós, Magyar Hírlap, 2006. máj. 11.

11 "...az MTA az alapkutatások finanszírozása helyett az elavult kutatói hálózatának a fenntartására, a fizetésekre, juttatásokra fordítja a pénzt, ezzel ellehetetlenítve az alapkutatásokat", Kertész János, Magyar Hírlap, 2006. máj. 11

12 "...az Akadémia Zenetudományi Intézete, ahol Bartók Béla is évekig dolgozott, vagy a Nyelvtudományi Intézet nem hasznos a nemzeti közösség számára?", Vizi E. Szilveszter, Heti Válasz, 2006. máj. 25.

13 "...Kóka János újra támadja az Akadémiát. Nyilván szeretné tetszése szerint szétosztani a kutatási és fejlesztési pénzeket. Ebben útjában van az Akadémia, ahol ráadásul lenne mit privatizálni is, hiszen a kutatóintézetekben tömérdek érték van, nem is beszélve az Akadémia ingatlanjairól", Pálinkás József, Népszabadság, 2006. jún. 7.

14 Csányi Vilmos-Makovecz Benjámin: A kentaur természetrajza, Helikon, 2000, in.: Élet és Tudomány, 2000/45.