Agyő ártatlanság

Egy földim hívta fel rá a figyelmem (Szabó Csaba,1 Történelmi lehetőség előtt a magyar kutatás-fejlesztés, ÉS, 2006/18.), aztán később találtam mást is.2 Az ÉS-cikket villamoson és buszon olvastam, ahogy szokásom, amikor van időm. Este már egy Dániában dolgozó barátomnak írtam pár sort. Ő éppen Szingapúrban volt, ahol egy workshop miatt rohangáltak körülötte, de belenézett és nem is tudta félbehagyni. Arra gondolt: nincs egyedül. Sokfajta szál feszülhet a kutatók között, még ha számtalan egyedi vonás választja is el őket. Ha mostanában - közel a nyugdíj előtt - valaki arról kérdezne, mi szeretnék lenni, akkor bizonyos, hogy azt mondanám: a földim diákja, és genetikát tanulnék. Sohasem halottam senkit ekkora rátermettséggel és a hallgatóságra való figyelemmel előadni. Nem mellesleg éppen elvették tőle a tanszékét. Túlságosan szigorúnak látják a nebulók, kutatási teljesítménye fenyegetően tornyosul az egyetemiek fölé. Kétszer jelölték, s az akadémikusok szégyenére nem választották meg. A szavazás titkos. Rossz ómen, ha nem vagy használható figura. Ahogyan ez druszámmal történt, akiről öntörvényűsége utólag derült ki, s aki, mikor ezért megfeddték, elképedésében felfüggesztette friss akadémiai tagságát. Ma hősöm neve fakul az egyik X-aktán, az MTA éteri irattárában. Akinek írtam Szabó cikkéről - az egyszeregy szerint lehetne akár ellenfelem is, klónozó (ismerhetik az ÉS-ből) -, őérte sokan és sokat tettek, hogy úgy érezze, nincs ebben az országban számára hely. Én mégis, az első levélváltásunk után éreztem, hogy ereszkedetten vitatkozhatnék vele olyasmiről, amivel kapcsolatban mással hamar összezördülnék. Teljesítménytisztelő ember vagyok. Szóval, ez a bevezetés a vesztésre álló szabócsabákért szól, akikkel többször találkozom, mint szeretném. És most nézzük, mi az, amit az írásához szándékozom fűzni. Nézőpontunk persze eltérő: ő éppen egy feudálisra emlékeztető egyetemi közegben él, én egy talányosan demokratikus akadémiaiban. Ő most jött egy jól ellátott, szakmailag kompetitív környezetből, ahol mindenkinek joga van ahhoz, hogy a véleményét elmondja. Én ebben az emberileg kompetitív környezetben afféle edzett bozótharcossá váltam, de bizonyos, hogy nem ezt a létformát választottam volna, ha később születek.

Kétségtelen, hogy a 2006-os választási kampány során nem eset szó kutatásfejlesztésről, mint például környezetvédelemről sem. Egyáltalán, semmi olyasmiről nem, amit a racionalitáshoz szokott elme izgalommal hallgat. Hovatovább a kutató nem is a választási kampány körüludvarolt célpontja. Tizenkétezer szavazat. Emlékszem, korábbi kampányokban esett szó a szürkeállományról, hogy aztán a menetrend szerinti megszorítások első célpontja legyen. Valahogy minden kormány rajta kezdte. Az is igaz, hogy a kor technológiái K+F tevékenységigényesek, mint ahogyan a környezettudományi területek nem árutermelők. Arra is gondolhatok, hogy az egyetemeink által ma ontott - hovatovább sohasem optimalizált - diplomásdömpinggel elképzelések is vannak, valahová szánjuk őket.

Itt meg is állhatnánk egy pillanatra. Főként a hazai agráregyetemeket ismerem, s már a posztgraduális képzésre beiratkozó diákjaimmal való megismerkedés céljából fel sem merem tenni azt a kérdést, hogy miért éppen azt a szakot választották, amit, mert vagy munkanélküliségről hallok, vagy lebiggyesztett szájjal arról, hogy a szülőknek van egy családi gazdaságuk. Szóval ki tud arra választ adni, hogy miért agrármérnök a kerületem lakásügyi előadója? Legalábbis az volt, amikor a papírjaimat intéztem. Vagyis miként hasznosul az adófizető pénze és az oktatói igyekezet. Én éppen felhagytam egy tárgy oktatásával, mert évek után kiderült, hogy a tanszékvezetőm csupán kutatóosztályunk díjtalan oktatására tart igényt, de még PhD-hallgatóval sem kívánja ezt viszonozni, mert őket is ingyenes munkaerőként, kis mindenesekként használja. Hogyan is lenne magas színvonalú PhD-képzés? Nem gondolom, hogy újszerű, amit elárulok: a PhD mai színvonala nem haladja meg a hajdani egyetemi doktoriét, ami csupán cím volt és nem tudományos minősítés. Bizonyosan van ettől eltérő példa is, azok felé most örömmel lengetem a kalapom. A kutatóképzés zavarait tehát én is látom, ez azonban egyetemi válság, hiszen az MTA kutatóintézeteinek paradox módon nincs joguk PhD-hallgatók közvetlen fogadására. Ahhoz, hogy az MTA intézethálózata utánpótlást neveljen, valamely egyetem doktori iskoláját kell választani, majd egy egyetemi témavezetőt, akinek nem feltétlenül van a kutatásban érdemi feladata. Kinek jó ez? Szóval, ha kutatóegyetemek felé haladnunk, akkor az egyetemi reformmal kellene kezdeni. Jelenleg ugyanis a tanszékek többségére nem jellemző a színvonalas kutatási teljesítmény. Jó, ha az oktatás megfelelő. Kétségtelen viszont, hogy ebben a széthasadt állapotában az oktatás és kutatás szinergizáló hatása nem valósulhat meg.

Szabó Csaba azt mondja, hogy a hazai kutatásban túlzott az alapkutatás aránya az alkalmazotthoz viszonyítva, s ráadásul ez szabadalommal nem is védett szabad préda. Vizi E. Szilveszter szerint viszont, s amit osztok "...alapkutatás nélkül nincsen tudomány, amit alkalmazni lehetne a gazdaságban..."3. Viszont mindkét oldalán leeshetünk a lóról, mint afféle gyakorló Győzikék. Az MTA azzal állította át a kutatóit az alapkutatásra, hogy a gyakorlati problémákon dolgozóknak presztízse nem volt. Az impaktfaktor-sznobizmus idevezetett. A recept nem túl bonyolult, légy specialista, vállalj munkát a világ tudományosságában a lábát megvető kutató mellett, és a siker nem marad el; illetve majd valóságosra szerényedik, ha a harmincas éveid végén saját lábadra, hazai talajon állsz. Meghatározó konfliktus, keserű maturálódás. Rossz, ha a landoló nem lát maga előtt megérthető pályatársat; szörnyű, ha a megérdemesülteknek ekkorra már csak a kapcsolati tőkéje maradt. Szóval, amíg az OTKA (Országos Tudományos Kutatási Alapprogramok) pályázati rendszere az alapkutatások támogatása felé hajlik, addig az NKTH (Nemzeti Kutatási és Technológiai Hivatal) pályázatai az alkalmazott kutatásokat támogatja. Miért is nem a kockázati tőke teszi ezt? Az NKTH-nál van több pénz, az MTA-nak tehát lépést kell váltani, ha intézeteinek ötvenszázalékos költségvetési hiányával életben szeretne maradni. És mindjárt zavarba is eshetünk. Az MTA intézetek alulfinanszírozottságán - a K+F-re fordított 0,89 százaléknyi GDP egy részén - nem változtat, ha rendezgetjük. Az makacsul ugyanannyi marad. Ilyen költségvetési hiányt az érvényes pályázati előírások betartásával nem lehet befoltozni. Erre csak úgy nyílik lehetőség, ha egyik oldalon folyamatosan teljesítjük a lehetetlent, s a másik oldalon valóra válnak a szériacsodák. Bele lehet ebbe gyöngülni. Az elmondásába is.4

Szabó Csabának igaza van abban, hogy kiscsoportos kutatások folynak, azonban a pályázati rendszerek nem is teremtenek másra lehetőséget. Ekkor valóban ruháskosarakban viszszük a pályázatokat a mindenható irodákba. A vezető kutató vagy pályázatot vagy rész- vagy zárójelentést ír vagy ilyesfélét bírál, egyetemeken ad elő, szakbizottságokban aszalódik. Labort elvétve látogat, cikket egyre ritkábban ír, könyvvel kínlódik, fogyatkozó meggyőződéssel intézetéért lohol. Kis pénz, kispályás foci. Éppúgy ki lehet benne merülni. Lehetséges, az MTA kutatóhálózatának megreformálása is, de a Horn-kormány 1996-ban már konszolidálta azt, miközben a szakminiszterek (Magyar Bálint és Pokorni Zoltán) - ha jól olvasom Glatz Ferenc sorait - elzárkóztak az egyetemi tanszékek felülvizsgálatától.5 Szóval szemrevételezhető, mire is hasznosíthatók az éppen művelt témák, de azért ne feledjük, hogy népszerűtlen a szigor, ha a juttatásainkhoz mérten indokolatlan mérvű. Az emelkedettség a jómódúak luxusa, és ezen a ponton ismét kérdeznék valamit. Mi legyen a felhajtóerő a tudományos pályán? A fényes szelek idején lehetett az a dicsőség is, hogy holnapra megfordítjuk a világot. Állíthatom azt, hogy többféle nézőpontból metrójegy-ellenőrnek lenni semmivel sem kevésbé fontos, mint kutatónak. Ma annyit is keres, mint egy tudományos főmunkatárs. Mondhatjuk azt, hogy túlzás az akadémikusi tiszteletdíj (relatíve az), némelyük nélkül viszont megbénul az, amit tudománypolitikának nevezünk. Hitelesítési bizonytalanságok. Szekértábori pillanatok. Rajongásra és éljenzésre szocializálódtunk. Deviáns, ha valakinek ehhez illő teljesítmény is kell? Mitől lehetnénk mások? Egy európai szintű bértáblázattól, ami nem teszi szükségessé az energiapazarló álmegméretéseket és a körülöttük zajló színjátékot. Döntsenek megjelent publikációink. Jeligés pályázati rendszertől, amelyben csak ötleteink, s nem kapcsolatrendszerünk mérkőzik. Ettől sem válik azonban olcsóbbá a rendszer. Hogyan kezelhetők mégis kiugró értékeink? Fel tudjuk vagy akarjuk őket ismerni? Félünk-e tőlük? Itt akarjuk-e őket tartani, vagy jobb nekik máshol? Áldozunk-e rájuk? Esetleg a szabócsabákkal elhitetjük, hogy megszólalni nem érdemes, hogy erre a világnak ezen a táján nincs szükség? Pontosabban néhány hazai egyetemen. Az MTA elnöke által a 175. közgyűlésen elmondott beszéddel viszont már sokféle az egybeesés.6 Akár a rossz és jó rendőr összjátéka.

Miről szólnak tehát a hírek? Az MTA egy éve elindult reformjáról, amit most elnöke jelent be, s amihez fiatal kutatók - a jéghegy csúcsán - fűznek megalapozó diagnózist.7 Mitől lett ily fontos az állami költségvetés 0,5 százalékának MTA-hoz jutó sorsa (a hozzátapadó kincstári tulajdonokról most feledkezzünk meg)?8 Gyurcsány Ferenc az MTA 175. ülésének az alábbit írta: "...a tudomány megújuló képessége példaként, megújító képessége pedig hajtóerőként szolgálhat az állami működés, a nemzetgazdaság, vagy éppen a tágan értelmezett társadalompolitika megújításában, innovációjában is".9 Bírni fogják a meghajszolt lovak?10

Darvas Béla
az MTA doktora (biológia), c. egyetemi tanár

1 www.mindentudas.hu/szabocsaba/20050921oneletrajz.html

2 Szabó Cs., 2006. február 15, Magyar Hírlap - a www.magyarhirlap.hu/cikk.php?cikk=101225: "Egyetemi környezetben "ipari munkán dolgozni" egészen a közelmúltig gyanús, esetleg megtűrt tevékenységnek számított" (...) "A kutatási irányok "racionalizálására" vonatkozó javaslatokat a "vérbeli tudósok" viszont - a tudomány szabadságára hivatkozva - elutasítják."

3 Vizi E. Szilveszter, 2005. december 21., Magyar Rádió: "...született egy kormánydöntés, amelynek értelmében öt éven belül megduplázódik, és tíz éven belül megháromszorozódik a nemzeti jövedelemből a kutatás-fejlesztésre szánt pénzösszeg".

4 Darvas B.: A tudományos minősítés örvényei, ÉS, 1996/39; Lopakodó leépülés avagy a tudományos pályázati rendszer kórképe, ÉS, 1997/47; A kötél, ÉS, 1997/11; A konzílium, ÉS, 1997/12; A víz hígítása, ÉS, 1997/18; Karantén, ÉS, 1997/20; Ösztöndíjas kiszenvedés, ÉS, 2001/1; Tudományvégi kiárusítás, ÉS, 2001/29; Mikor térkép?, ÉS, 2005/10: Vér, veríték és zárolás, ÉS, 2005/34.

5 http://www.nol.hu/cikk/403367/

6 Vizi E. Sz., 2006. május 9, MTA - www.mta.hu/index.php?id=634&backPid=390&tt_news=2474&cHash=734d29bde2: "Mindez kiköveteli a teljes akadémiai döntési mechanizmus, az akadémia testületi működésének és vezetési elvárásainak frissítését, a Köztestület aktivizálódását, valamint a kutatóhálózat és az egyetemi támogatott kutatások korszerűsítését - ez az egyetlen lehetséges stratégia arra, hogy megőrizhessük értékeinket!"

7 Szabó Cs., 2006. május 8., 9., 10., 11., Friderikusz most, ATv - www.atv.hu/friderikusz/?q=node: "...van egy ilyen testület, hogy Tudományos Technológia Politikai Tanácsadó Testület. (...) a feladata, hogy valamilyen stratégiát alkosson abból, hogy merre kell menni a kutatásfejlesztésben a jövőben Magyarországon". "Meghívtak és ott voltak ezen kívül a Kóka (...) és Magyar Bálint miniszter urak, Boda Miklós, a Nemzeti Kutatási Technológiai Hivatal elnöke, meg nagyon sok illusztris ember."

8 Meskó A., 2006. május 9., Népszava - www.nepszava.hu/default.asp?cCenter=article.asp&nID =795941

9 Gyurcsány F., 2006. május, MTA, - www.mta.hu/fileadmin/2006/05/Level.pdf

10 Vizi E. Sz., 2006. május 5, MR - www.radio.hu/index.php?cikk_id=180463: "...teljesítményelvű, minőséget követő és hasznosságot teljesítő intézethálózatot kell létrehoznunk".