Hogyan beszéljünk Putyinnal?

VISSZHANG - L. évfolyam 12. szám, 2006. március 24.

Március elején, közvetlenül Putyin kétnapos magyarországi látogatása után Kovács Zoltán vezércikkében (Putyin magyar nyomás alatt, ÉS, 2006/9.) szóvá tette - szerintem teljes joggal -, hogy az orosz elnök budapesti tárgyalásai kapcsán a magyar sajtó egy része mintha nem akarta volna észrevenni: "mégis csak a világ egyik vezető hatalmának vezető embere tárgyal Budapesten". Cikkében - többek között - felidézi a köztévé Kóka János miniszterrel készített esti interjúját, ahol a riporter legalább háromszor tette fel a kérdést, hogy az orosz elnökkel való találkozó "nem legitimálja-e az oroszországi gazdasági élet vezetői ellen folyó törvénytelen kormányzati eljárásokat". Majd mindezt kommentálva Kovács fölteszi a kérdést: "Ugyan mit kellett volna Kóka Jánosnak mondania?" Igen, ez itt a kérdés! És ezt feszegeti Szigeti András is Kovács Zoltán álláspontját bíráló rövid írásában. (A lé és a tudat, ÉS, 2006/10.)

Több tekintetben egyetértek ugyan Szigeti oroszországi helyzetet értékelő megjegyzéseivel, mindazonáltal következtetését mégsem osztom. Nem gondolom ugyanis, hogy a magyar kormányzat feladata lenne Moszkva demokratikus kiképzése, akár még a legtapintatosabb formában is. És nemcsak azért, mert ezt Európa nálunk sokkal komolyabb demokratikus hagyománnyal rendelkező és lényegesen nagyobb politikai súlyt képviselő országai sem teszik, hanem, mert még ha tennék is, részünkről mindez másként hatna. Egész egyszerűen aránytévesztő és kontraproduktív lenne. Merthogy a demokráciaterjesztés ambicionálása nem kifejezetten ízléses egy olyan ország részéről, amelyik maga is csak nem régóta tanulja a demokrácia rendjét, és ha vannak is sikerei, azokat nem feltétlenül neki kell mások figyelmébe ajánlani. Nekünk ebben az összefüggésben egy feladatunk lehet: szerénynek maradni. És esetleg teljesítményünkkel egyszer majd példát mutatni.

Ugyanakkor több mint elgondolkodtató, hogy miközben a nyugati sajtó és háttérintézetek többsége 2003 nyarától egyre kritikusabban ítéli meg Oroszországot és a putyini politikát, aközben - néhány nem túl határozott washingtoni megnyilatkozást leszámítva - a nyugati világ egyetlen komoly kormányzati tényezője sem szánta még magát arra, hogy nyíltan és erőteljesen bírálja Moszkvát. Úgy látszik, Európa kulcshatalmai számára a kétoldalú kapcsolatok minősége sokkal fontosabb annál, mintsem hogy időről időre demokrácialeckét adjanak Oroszországnak. Ebből a szempontból különösen beszédes Angela Merkel nem sokkal beiktatását követően tett moszkvai útja, amelynek elvileg új fejezetet kellett volna nyitnia a Schröder utáni német-orosz kapcsolatok történetében. A német kancellárasszony ugyan a látogatás előtti interjúiban előszeretettel emlékeztetett arra, hogy egyre nehezebb a két ország kapcsolatait az értékek azonosságára építeni, ám ezzel párhuzamosan minduntalan azt is leszögezte, hogy az érdekek közösségére még lehet. Így aztán feltűnően szívélyesre sikerült a moszkvai út. Ha a nagykoalíció irányította Berlinnek mindez megfelel, miért ne felelhetne meg Budapestnek is?

Általában is kétséges, hogy szerencsés vállalkozás-e egy olyan politikai közösség belső életébe kívülről beleszólni, kiváltképp kormányzati pozícióban lévő politikusként, amelynek többsége elfogadja és támogatja együttélésének kialakult normáit és politikai szabályait. Oroszország esetében pedig jó ideje ez a helyzet, vagyis a többség támogatja a putyini kurzust. Kívülről persze eközben sok minden tűnhet a demokratikus diskurzus szempontjából kétséget ébresztőnek, sőt akár még nyugtalanítónak is, miközben az abban élők többsége mégsem aggódik. És ez aligha magyarázható azzal, hogy a politikailag releváns elektronikus médiumok szoros állami felügyelet alatt állnak. Igen, ez Oroszország esetében így van - bár a tényleges helyzet ennél azért összetettebb -, ám ebből még nem feltétlenül kell, hogy következzék a putyini politika immár évek óta regisztrált jelentős társadalmi támogatottsága. Ez ugyanis aligha csupán manipuláció kérdése. Annál is inkább nehéz ezt feltételezni, mert a putyini Oroszország távolról sem azonos - még ebben az összefüggésben sem - az egykori brezsnyevi Szovjetunióval. Ma, aki Oroszországban tájékozódni akar, minden további nélkül szabadon megteheti. A minőségi politikai napilapok szinte kivétel nélkül kritikusak, és jó néhány profi internetes hír- és elemzőportál ad teret a legkülönbözőbb, kormányt és elnököt nyíltan bíráló álláspontnak. Vagyis aki akar és nem rest, annak manapság nem kell az önünneplés egykori bornírt világában élnie. Olvashat és írhat kritikus szövegeket, szabadon kifejtheti álláspontját, ám arra valóban kicsi az esélye, hogy szavainak következményei is legyenek. Ahogyan arra sincs esély, hogy a nem hatalmi helyzetben lévő politikai csoportok parlamenti vagy elnökválasztásokkor a hatalomváltás reális alternatíváját kínálhassák föl. De ebben a tekintetben nincs érdemi különbség a jelcini és a putyini korszak között. Ahogyan ez ma sem realitás, úgy az a jelcini években sem volt az. Mindezt csak azért jegyzem meg, hogy világossá tegyem: természetesen nem gondolom, hogy a putyini rendszer lenne a demokrácia mintaadó formája, kiváltképp abban a változatában, amely 2003 nyarától bontakozik ki. Ugyanakkor azt sem tartom szerencsésnek, ha az oroszországi társadalom többségével szemben kívülről próbáljuk/próbálják meghatározni a közösség által követendő politikai irányt. Ez csak és kizárólag rájuk tartozik, legalábbis mindaddig, amíg a közösség képes a társadalmi béke fenntartására, és semmilyen formában nem jelent fenyegetést avagy kockázatot környezetére. Következésképpen én meszszemenően helyesnek találom, ha magyar politikusok, különösen kormányzati pozícióban lévők, sem nyilvánosan, sem tárgyalásaikon nem kommentálják az oroszországi politikai viszonyokat. Ez senkinek nem használ. Nem szolgálja a magyar politikai közösség érdekét, miként érdemben a demokrácia oroszországi híveinek helyzetén sem javít. Persze mindez nem vonatkozik sem az újságírókra, sem a térséggel foglakozó ilyen-olyan profilú elemzőkre. Nekik a pontos, hiteles és adott esetben kritikus tényfeltárás nemhogy szabadságukban áll, de kifejezett kötelességük.

Ami pedig Gáspár Ferenc ugyancsak Kovács cikkét bíráló megjegyzéseit illeti (Putyin lólába, ÉS, 2006/10.), nos, én nem gondolom, hogy a viszszaadott sárospataki könyvek kapcsán "kár volt fölemlegetni a kétszázezer magyart a Szovjetunióban". Miért lett volna kár? Hiszen ezek a könyvek éppen azért kerülhettek hatvan éve a Szovjetunióba, mert kétszázezer magyar katona valamilyen különös körülmény folytán mégiscsak elmasírozott a Don-kanyarig. Ezt a körülményt ebből a történetből nehéz lenne kihagyni.

Azt persze elfogadom, hogy a szemet szemért elv igazságát nem kell dicsőíteni, az egyik féllel szemben elkövetett jogtalanság és brutalitás nem adhat felmentést viszonjogtalanságok és brutalitások elkövetésére, de ezt Kovács cikkéből nem is olvasom ki. Én valami mást érzékelek benne, mégpedig azt, hogy néhány ténnyel, ha másért nem, hát az elemi tisztesség kedvéért, mégiscsak ideje lenne szembenézni. Én ilyen ténynek tartom azt a ritkán vagy szinte soha nem emlegetett körülményt - túl azon, hogy mégiscsak mi voltunk a támadó fél -, hogy a Szovjetunió a II. világháború során elveszítette teljes nemzeti vagyonának csaknem harmadát. Hogy ez milyen súlyú veszteség volt, azt talán az is érzékelteti, ha mellé tesszük a Szovjetunióval szövetségben álló két legnagyobb terhet vállaló hatalom, Nagy-Britannia és az Egyesült Államok hasonló veszteséglistáját. Abból ugyanis kiderül, hogy az előbbi nemzeti vagyonának 0,9, míg az utóbbi 0,4 százalékát veszítette el. És akkor még nem beszéltünk az emberveszteségekről, illetve az ott is megmutatkozó hasonlóan jelentős aránybeli különbségekről. Én már csak ezért sem hoztam volna szóba azt a bizonyos négyszázezer dollárt, amit a magyar kormányzat fizetett "kezelési díjként".

Sz. Bíró Zoltán

A szerző további cikkei

LXVIII. évfolyam, 8. szám, 2024. február 23.
LXVII. évfolyam, 51–52. szám, 2023. december 21.
LXVII. évfolyam, 32. szám, 2023. augusztus 11.
Élet és Irodalom 2024