Levél Kis Jánosnak a Szabadság teréről

VISSZHANG - L. évfolyam 9. szám, 2006. március 3.

Kedves Jancsi,

Az alábbiakban cikked (Illusztráció az ügynökügyhöz - Egy másik olvasat, ÉS, 2006/8. - a szerk.) egyik pontjához fűznék egy kérdőjelet, illetve egy másik gondolatot ajánlanék figyelmedbe.

1. Tanulmányod - ahogyan Magad is utalsz rá - szervesen folytatja, kiegészíti, a legutóbb történtek fényében továbbgondolja tavaszi nagyszabású írásodat. Ennek is, a mostaninak is középponti gondolata, hogy a közszereplőkön túl lehetséges emberek olyan csoportja, akiknek hálózati múltját nyilvánosságra hozni közérdek, és ezért személyes beleegyezésüktől függetlenül kívánatos. (Ezúttal nem írtál róla, de logikusan következik belőle, hogy törvényi szabályozás - ha lenne ilyen - ezt elő is írhatná.) Ez a közéleti szereplők csoportja. Mint írod, "közéleti szereplő az, akinek személyére tartós közfigyelem irányul. A nagyközönség érdeklődése és elismerése, valamint a kritikusok és pályatársak ítélete tartja a közéletben őt. Alakja tekintély és minta, tisztelet és megbecsülés tárgya. Nem az a lényeg, hogy mindenki tisztelje és becsülje. Az egyik ember csodálja, a másik nem tartja sokra. Az egyik egyetért vele, a másikból ellenkezést váltanak ki a megnyilatkozásai. Az a fontos, hogy a társadalom a közéleti szereplők magatartását értékelve alakítja viselkedési normáit, az ő szavaikat vitatva formálja ítéleteit." Nyilvánvaló, hogy "Nem közömbös ugyanis, hogy a mintaadó személy, a mértékadó vélemények forrása azonos-e önmagával, megfelel-e a saját ítéleteinek. Nem mindegy, hogy a felé áradó szeretet, tisztelet és megbecsülés igaz tudáson alapszik-e. Nem mindegy, hogy a neki jutó elismerés kibírja-e a kellemetlen, de magánügynek nem minősíthető tényekkel való szembesítést."

Kérdésem: hol húzható meg ennek a csoportnak a határa? Valószínűleg nem az ún. országos szinten. Valószínűleg nincs egyértelműen meghatározható (például statisztikai) mérőszám, ismertségi mutató, amelynek alapján valakit közéleti szereplőnek lehet minősíteni, mást pedig már nem. A társadalom számtalan helyi társadalomra osztható, létező, formális és informális közösségre, megannyi közéletre. Egy-egy lakóközösség, munkahely, egyház(i kisközösség), társadalmi vagy szakmai egyesület stb. önmagában is ilyennek tekinthető. Saját mikro-közéletet képez, él, kialakul, felbomlik. Társas tevékenységük, interakcióik leírhatók oly módon, ahogyan a közéleti szereplőét leírtad. Szereplőit oly módon teszi mérlegre a mikroközösség, ahogyan az országos hírű írót vagy a világhírű - de a hazai közéletben mindenképpen iránymutatónak tartott - filmrendezőt. A múlt ugyanolyan súllyal eshet latba az illető felé áradó szeretet fennmaradásában lent, mint fent. Vajon egy mikroközösségnek, amikor berendezi közéletét, nincs-e joga ugyanúgy tudni, hogy az a személy, aki benne mintaadó, azonos-e önmagával? Vajon elvárható-e, hogy e mikroközösség tagjai annak érdekében, hogy mikro-közéletüket átlássák, történeti kutatómunkát végezzenek vagy végeztessenek - ha egy esetleges szabályozás a nyilvánosság követelményét a "szintjük" felett húzza meg? Szerintem nem várható el, s helyesebbnek tetszik, ha a teljes nyilvánosság (a hálózatiak "listájának" nyilvánossága) teremt egyenlő feltételeket mindenkinek e kérdés eldöntéséhez.

2. Mindez tekinthető akár csak felütésnek ahhoz, amit a továbbiakban javasolni szeretnék. Ez úgy foglalható össze, hogy amíg a jogalkotás képtelennek bizonyult arra, hogy ezt a kérdést megnyugtatóan rendezze, szerencsére nyitva hagyta a szabadság terét. Csak az kellene hozzá, hogy a korlátok tere, a korlátok újra- és újrarendezése helyett ezt a teret lássuk, s ebben (vagy legalább ebben is) szemléljük az egész kérdést. Mi több, szerintem éppen ebben kellene. Ha az ember szabadon marad, szabadságra ítélik, akkor óhatatlanul bizonyos szorongás vesz rajta erőt. Talán rossz érzéseink egyik oka, hogy nincs, nem maradt más módunk, mint a problémát a szabadság terében szemlélni.

Közbevetésként: természetesen nem gondolom azt, hogy a törvények határolta teret szembe lehetne (pláne kellene) állítani a szabadság terével. Csak azt mondom, hogy ebben a kérdésben a jog eleddig nem alkotott jól, szabadon átláthatót, inkább úgy érzékeljük, hogy a tér határai nem vehetők ki egyértelműen. Ehhez talán leginkább az kellene, hogy a kérdésben legalább néhány konszenzuális elem alakuljon ki. Különféle okok miatt ilyenek ma éppen ott nincsenek, ahol végsőleg bármiféle jogi szabályozást eldöntenek: a magyar politikai életben. Ebben biztosan borúlátóbb vagyok Nálad, de azt hiszem, hogy a magyar politikai kultúra úgy alakult 1989 után, hogy nem is lesz konszenzus. Az utolsó kudarc, a tavalyi - nem tagadom - minden ebbe vetett bizalmamat elvette.

Az ügynökkérdésben a szabadság (megmaradt) tere a történeti kutatásé és történetírásé. A személyes adatok védelméről szóló törvény magától értetődően tartalmazza, hogy ha a történeti (tudományos) kutatás eredményeinek bemutatásához szükséges, akkor lehetséges személyes adatokat közölni. Az a gesztus, amellyel a törvényhozás levéltárba (bár a nemzeti levéltári rendszerben különleges helyet elfoglaló levéltárba) helyezte a kérdés feldolgozásához szükséges legsajátosabb iratanyagot,1 ugyanebbe az irányba mutat. A kutatás és az önkifejezés joga, valamint alapvető intézményi feltételeinek biztosítása jelöli ki az ügynökkérdésben a szabadság terét.

Ha ezt a javaslatot meggondoljuk, akkor ebben az értelmezési keretben a történeti kutatás és a történetírás, a történetírói diskurzus szabályai érvényesülnek. Azt írod, hogy a "pártállami rendszer megismerése azonban nem teszi nélkülözhetetlenné az egykori ügynökök kilétének fölfedését". Valóban, nem feltétlenül. De, folytatod, "a múlt megismeréséhez is szükség lehet az ügynök személy szerinti azonosítására. Előfordul, hogy a történelem egy lényeges szeletéről nem lehet pontos, megbízható és átélhető képet adni anélkül, hogy a szereplőket felismerhetővé ne tegyék. Ez olyan emberek esetében is igaz lehet, akikre sem a jelenben nem irányul, sem a múltban nem irányult közfigyelem." Így igaz - a történelemnek, beleértve a pártállami rendszer történetének számtalan olyan szelete lehetséges, amiről nem lehet képet adni, amiről nem lehet történetet alkotni a szereplők felismerése nélkül. Ebben az értelmezési keretben nincs értelme különbséget tenni közszereplő, közéleti szereplő és más ember között. Csak a történetek szereplői léteznek, s hogy ki az, azt a történetet megalkotó ember dönti el azzal, hogy létrehozza az adott történetet.

Vajon van-e okunk arra, hogy az 1945 és 1989 közötti magyar történetet kiemeljük a nemzeti történetből, s olyan különleges feltételeket teremtsünk, amelyben bizonyos történetek egyes szereplői eleve megnevezhetetlenekké válnak? Nem gondolom, hogy van. A rendszerváltások utáni történetírás általában inkább különleges figyelmével tüntette ki a közvetlenül megelőzőleg kimúlt rendszereket. Ha volt módja, és valamelyes távlatba került, a modern történetírás azonnal és közvetlenül történetként reflektált átélt korára is. Horváth Mihály az 1860-as években hozzálátott a Magyar nemzet függetlenségi harczának történetéhez. Szekfű Gyula a harmincas évek közepén arról írt, ami 1918-20 után következett. A genfi emigráció vagy a Horthy-Magyarország szellemi közállapotai nem is hasonlíthatók mai viszonyainkhoz. De összehasonlíthatatlanul több szabadságuk volt, mint amit a Kádár-korszak kínált. Az 1945-89-es korszakra irányuló különleges figyelmet azon kívül, hogy még közel van hozzánk, és róla szóló történeteink jelentős része nem történeti narratíva, hanem személyes történetek laza füzére, éppen az indokolja, hogy sokáig nem volt mód sem őszinte személyes történetek, sem történeti narratívák megalkotására. A történeti idő folyamatos, a folyamatosság és megszakítás dinamikáját csak a történetírás és nyomában a történeti diskurzus alakítja ki. Az az érzület, hogy ami 1989 előtt történt, már történelem, legalább annyira erős, legalább annyi érv hozható fel mellette, mint amellett, hogy mégsem történelem, hisz oly közel van. Ha 1945-89 történelem, akkor a történetnek azonosítható szereplői is vannak, különben még ezt sem mondhatjuk el a közelmúltunkról.

A történeti diskurzusokban a szereplők megnevezését alapjában véve az ehhez szükséges adatok hiánya teheti csak lehetetlenné. Ha nincs semmiféle forrás a szereplőről, akkor története nem mondható el. Ez nem áll az ügynök-történet szereplőire. Az iratok, ahogy tanulmányod végén írod, a levéltárban vannak. A jogalkotásban megfigyelhető olyan szándék, amely a hozzáférést nem egyszerűen a kutatás és a publikáció egyetemes szabadságának alapján, hanem ezt puhán korlátozva szabályozta volna. Ez a gyakorlatban eddig nem sikerült, az erre hivatott szervezet (a kutatási kuratórium) nem korlátozta a kutatást - bár mostanában akadnak, akik szívesen állíttatnának újabb korlátokat.

Pedig semmi rendkívüli nem történt. Ha meggondolod, hogy a demokratikus Magyarországon menynyi közérdekű kérdés, probléma nyilvános megjelenési formája a botrány, akkor az ügynökkérdés ugyan miben különbözik tőlük? Ha valamiben, talán abban, hogy rendre alkalmat ad a múltról szóló értelmes történeti diskurzus továbbgördüléséhez. Nekem minden egyes eset arról szólt, hogy a szabadság tere szorongást, rossz érzületet okozott, leletet állított ki régi elhallgatásokról, elfojtott indulatokról, heves, olykor elhamarkodott jelen reakciókról. De mindig akadtak, akiknek véleménye oly módon oldotta mindezt, hogy a botrányként felbukkant kaotikus múlt-darabokat történetekké alkotta. Ha valami reményt kelt ebben az ideges rángásban, éppen ez az. Ha valami iránytűt ad ennek a pillanatnyilag eléggé diffúz, széttartó emlékezeti munkának, az csak a diskurzus íratlan szabályai, belsővé, ízléssé formált közérzülete lehet. Amelyben helyére kerül tudós monográfia, akadémikus tanulmány, száraz tényközlés, személyes indulattól fűtött közlemény és halászaton alapuló gyors közlés - mind annak neveztetik, ami. Amiben akár egy lista is értelmezhető - ha megfelelő történeti stúdium appendixe például. Mind mérlegelhető és vitatható, s számon kérhetők rajta közössé és képviselhető vált etikai normák. Ez lehet ma a történetírás és a történeti beszélgetés Szabadság tere. Meglehet, naivitás, de akkor végső fokon ugyanúgy a felvilágosodás reményében gyökerezik, mint a jó törvények lehetséges voltába vetett hit.

Ölellek

Rainer M. János

1 Hogy mi módon, mekkora hányadukat, az egyáltalán nem lényegtelen kérdés, és ma sem megnyugtatóan rendezett. De talán ez az "ügynökkérdés" egyetlen eleme, amelyben mérhető előrelépés történt 1995 óta, amikor a belügyminiszter Iratfeltáró Bizottságot kért fel az iratanyag felmérésére és javaslatok megfogalmazására. Ma több irat van az ÁBTL-ben, mint jogelődjében 1997-ben, mint 2001-ban, 2004-ben.

A szerző további cikkei

LXVI. évfolyam, 29. szám, 2022. július 22.
LXIV. évfolyam, 28. szám, 2020. július 10.
LXI. évfolyam, 40. szám, 2017. október 6.
Élet és Irodalom 2023