Elméleti sebészet

Bokros Lajos érdekes és figyelemre méltó cikkel lepte meg az ÉS olvasóit (Kívánja-e az államháztartási reform a lakossági tehervállalás növekedését?, ÉS, 2006/1.). A tőle megszokott lendülettel érvel, folytatva azt a gondolatsort, amit 130 pontjával (ÉS, 2003/52. - a szerk.) már korábban megkezdett. Érdemes írását elemezni, következtetéseit komolyan venni, és ott, ahol szükséges, vitába szállni vele. Ezt teszem öt tételben, abban a reményben, hogy amiben egyetértünk, az fontosabb annál, mint ami elválaszt bennünket.

1) Írása első felében Bokros Lajos több alkalommal átadja magát a hangzatos, ám a valóságot csak egyoldalúan tükröző publicisztikai fordulatoknak. Mint írja, "a kegyetlen brüsszeli bizottság" és a "szívtelen nemzetközi tőkepiacok" hetente marasztalják el a magyar gazdaságpolitikát, s az MSZP-SZDSZ-kormány ezt "rátarti büszkeséggel" utasítja vissza.

Ha valóban így lenne, baj lenne.

A valóság az, hogy a tőkepiaci elemzők és a brüsszeli szakemberek által megfogalmazott gondokat és veszélyeket a magyar gazdaságpolitika alakítói is ismerik, lehetséges következményeiket alaposan és részletesen vizsgálják. A hiteles gazdaságpolitikus és a szakszerű elemző azonban nemcsak a költségvetési hiány kétségtelenül magas arányát "elemzi", hanem egyéb összefüggéseket is: többek között a GDP alakulását, az inflációt, a beruházások és az export alakulását. Így a kép komplexebb, átfogóbb, plasztikusabb, talán bonyolultabb is, viszont mindenképpen közelebb áll a (teljes) valósághoz. A külföldi értékelések egyébként sem hetente születnek, ahogyan az a cikkben szerepel, hanem ennél ritkább gyakorisággal. A nagy gazdasági folyamatokról nemigen lehet heti rendszerességgel újat mondani.

2) A szerző a költségvetési hiánynyal kapcsolatban a következőket írja: "ha a költségvetési túlköltekezés valami nagyon jó dolog, akkor miért nem költünk ennél is többet", valamint "önmagában is érdekes, hogy vajon a költségvetési túlköltekezés tényleg fokozza-e a gazdaság növekedését, emeli-e a társadalom jólétét"? A költségvetési hiány kétségtelenül magas aránya miatt joggal aggódik minden elemző és minden felelős gazdaságpolitikus. Ezekre a kérdésekre egy jól tájékozott outsider is helyes választ ad: a költségvetési túlköltekezés nem jó dolog, és önmagában nem is fokozza a társadalom jólétét. Ha ebben így egyetértünk, akkor már csak azt kell megválaszolni, hogy miért és mennyire költekezik túl a szocialista-liberális kormány.

Gondolkodjék el mindenki azon az egyszerű összefüggésen, hogy a költségvetési hiány kb. egyharmadát az autópálya-fejlesztésekkel kapcsolatos egyszeri kiadások okozták 2005-ben. Tehát nem folyó kormányzati kiadásokra vagy a hazai fogyasztás támogatására ment ez a pénz, hanem a gazdaságot, az infrastruktúrát fejlesztő stratégiai beruházásokra. Ez persze nem azt jelenti, hogy a folyó kiadásokkal kapcsolatban nem lehetne megfogalmazni számos jogos kritikát, nem azt jelenti, hogy a központi költségvetésben e beruházások nélkül egyébként minden rendben lenne, hanem csak rámutat az egyoldalú és árnyalatlan ítéletalkotás buktatóira. Vagyis ami a költekezésből a "túlzás" kategóriájába esik a pénzügyi adatokban, az a valóságban döntően közvetlen országépítés, gazdaságfejlesztés, felzárkóztatás. Ilyen megközelítésben a "túlzott" kifejezéssel illenék csínján bánni...

3) Bizonyos gazdasági tendenciák felemlítését követően Bokros Lajos kijelenti, hogy "Magyarország jelenlegi helyzete pontosan megfelel ennek a leírásnak". Az állítás - legalábbis részben - téves. Nem igaz az, hogy a költségvetési túlkereslet felnyomta az árakat, hiszen az infláció üteme folyamatosan csökken, az idén éppen két százalék körül alakul. Nem igaz az, hogy visszaesnek a beruházások, hiszen a beruházások növekedése évi 6-8 százalék körül ingadozik, és ez manapság Európában elég jó adat. A közgazdászok jelentős részének véleménye szerint nem igaz az, hogy ikerdeficit lenne, bár az államháztartás és a folyó fizetési mérleg hiánya valóban egyidejűleg van jelen. Ha a kettő közötti ok-okozati összefüggés kimutatható lenne, akkor ez valóban a súlyos gondokra utaló ikerdeficit lenne. Mivel azonban ez nem mutatható ki egyértelműen, a kormány sem vezeti félre - Bokros Lajos állításával szemben - az országot, amikor rámutat, hogy a hiány önmagában még nem katasztrofális probléma.

4) Mivel pedig azok a "tendenciák", amelyekre Bokros Lajos a diagnózisát alapítja, jelentős részben nem felelnek meg a tényleges helyzetnek Magyarországon, maga a diagnózis enyhén szólva is vitatható. A diagnózis mellett a javasolt terápia legtöbb eleme igencsak elgondolkodtató. Hajlandó vagyok egyetérteni azzal, hogy az szja felső kulcsát nem feltétlenül kellett volna csökkenteni. Ám kételyeket támaszt az a javaslata, hogy inkább az alacsonyabb adósáv felső határát kellett volna megemelni (ez ugye a középső jövedelmi kategóriának kedvezne leginkább), és ennek költségvetési kompenzációja gyanánt inkább az áfa kulcsát kellett volna húsz százalékon egységesíteni (ez a kisebb jövedelműeket sújtja leginkább). A komoly mértékű ingatlanadó gondolata racionális, iránya valóban a szociális igazságosság és az arányos közteherviselés felé mutat. Ellentétben az szja-kedvezmények javasolt eltörlésével, amelynek társadalmi összefüggései sokkal bonyolultabbak. A szerző egy átfogó, mindenre kiterjedő adóreformban gondolkodik - bár sokan tennék ezt! -, ám kifejtése a költségvetési egyensúly (jogos) követelményének következetes kielégítésén kívül más társadalmi vagy szociális szempontra ez alkalommal nemigen terjed ki. Összességében "a fontos közkiadások jelentős csökkentését" javasolja, "hiszen az államháztartás hiányát (...) mérsékelni kell."

5) Bokros Lajos - nem első alkalommal - az oktatásra és a gyógyításra fordított köz- és nem közkiadásokkal kapcsolatban fogalmazza meg elképzeléseit: "Az oktatás és a gyógyítás a mai napig szent tehenek, alig érintette meg őket a rendszerváltás", továbbá "az állami oktatás és gyógyítás feneketlen hordó, a meglévő intézmények rendre felemésztik, elpazarolják a pótlólagos költségvetési forrásokat". A sommás ítéletnek bizony van valós alapja, bár mindenki tudna a saját környezetéből mondani a tézisek ellenkezőjét bizonyító példákat is.

Abban mindenképpen megegyezhetünk, hogy "az iskolák, egyetemek, rendelők és kórházak érdekeltségi rendszerén és gazdálkodási módján" bizony változtatni kell. Ezek a változtatások azonban többségükben a belső mechanizmusokat, szervezeti és eljárási paneleket érintenék, s csak másodlagosan függenek össze a külső finanszírozás rendszerével, forrásainak megoszlásával. A jelenlegi, sokszor kaotikus rendszerek további változatlan fenntartásához bizonyára számos látens (ön)érdek is fűződik, ám ezek felfedése és kiküszöbölése még kevés a boldogsághoz. A belső megújulás és frissítés az oktatási és az egészségügyi rendszerben éppoly nélkülözhetetlen, mint a finanszírozáson keresztül megvalósuló társadalmi kényszer alkalmazása. Az előbbiekről - talán szakmai megfontolások miatt - Bokros Lajos ezúttal kevéssé fejtette ki a véleményét, míg az utóbbinak csaknem kizárólagos szerepet szán. Ezért tartom kissé egyoldalúnak az általa javasolt - mindenképpen figyelemre méltó - terápiát.

A szerző kikerülte az egyenes választ az írásának címében feltett kérdésre. Ha jól olvassuk az államháztartási reformmal kapcsolatos elképzeléseit, akkor egyértelmű: bizony, azok a lakossági tehervállalás növekedésével járnak. A gyakorló gazdaságpolitikus számára az elméleti lehetőségek megismerése elengedhetetlen. Ezek egyikét hirdeti Bokros Lajos is. A döntéshozónak azonban nemcsak a finanszírozási modell hatékonyságával, hanem az elérni kívánt cél társadalmi áldozataival is számolnia kell: a rossz mechanizmusokban szocializálódott és máig ezekben dolgozó-küszködő oktatókkal és orvosokkal, s a rossz modellekhez kötődő betegekkel és tanulókkal egyaránt.

Fogadjuk el, hogy a javasolt sebészeti eljárás hatékony megoldás lenne ezen ágazatok problémáinak kezelésére. Hatékony, ám vitathatatlanul fájdalmas. Ezért a javasolt radikális műtét "kockázatainak és mellékhatásainak" felmérése és mérlegelése az elméleti kutatóénál több felelősséget és önmérsékletet igénylő kihívás a gyakorló gazdaságpolitikus számára.

Aki ezért ugyanúgy konzultál az érintettekkel - azaz a társadalommal -, mint a felelős terapeuta a beteggel: vállalják-e és milyen feltételekkel az elméleti sebészet professzora által ajánlott hatékony, ám minden bizonnyal kellemetlen műtétet, vagy valamilyen más, az előzőtől különböző előnyökkel, de különböző kellemetlen "mellékhatásokkal" is járó megoldást preferálnak. A betegek, a műtétben részt vevő orvosok és a kezelőszemélyzet, megismerve a tényleges lehetőségeket és következményeket, lehet, hogy egyetértenek a professzor javaslatával, lehet, hogy nem. De a többletinformáció és a döntésbe bevonás által nő "megelégedettségük", és elfogadják, hogy - legyen bármilyen is az egyeztetés kimenetele - egyszerre igazságos és hatékony megoldás született. Az érdekeltek és a társadalom többsége által támogatott vagy akár csak elfogadott reform, legyen bármennyire radikális is, sokkal több sikert ígér, mint a közgazdasági iskolák által feltételezett vagy bizonyított módszerek bármelyikének kormányzati kényszerrel, diktátummal megvalósított bevezetése.

Szekeres Imre
országgyűlési képviselő, MSZP