Ügynökök kíméljenek!

Apámat a szegedi Forradalmi Bizottság volt titkáraként tartóztatták le egy éjszaka ötvenhat decemberében vagy ötvenhét januárjában. Pár nap múlva hazakerült. Egy hét múlva csörgött otthon a telefon, anyám vette fel. Nem, mondta, itt nem lakik semmiféle Forrai. Apám berohant a konyhából, kikapta anyám kezéből a kagylót, és azt mondta: itt Forrai. (Nem ez a családnevünk, persze.) Így derült ki otthon - én erre nem emlékezhetem, ötéves voltam akkor, anyám mesélte később -, hogy apám a börtöntől való félelmében vállalta, hangulatjelentéseket ír anyámmal közös munkahelyéről. Ettől fogva heteken át fogalmazták a jelentéseket, vigyázva, senkit ne keverjenek bajba. "Csak neveket ne!" Az elvtársak egyébként is azt mondták apámnak, elsősorban a véleményére kíváncsiak: milyen a hangulat a forradalom utáni hónapokban, és hogy szerinte - mármint apám szerint - miért olyan, amilyen. Apám vállalta, hogy véleményt mond. Írásban, titokban. Lehet őt ezért elhamarkodottan megítélni - én nem teszem. Nem "paktált le a gyilkosokkal", úgy vélte, a bukott forradalom után lehet még a helyzet "normalizálásába" beleszólása. Az életnek tovább kell mennie - ez nem ócska szólam, hanem ténykérdés. Nem mindegy, hogyan történik majd az elkerülhetetlenül szükséges konszolidáció. Apámék tehát írták az értelmező hangulatjelentéseket, ám az elvtársak nem voltak a jelentésekkel elégedettek, így apámat újra letartóztatták, és először tíz, majd a fellebbezés után öt évet kapott ellenforradalmi tevékenységéért. A kisidősökkel szabadult, harmadolták. Ha én vagyok a helyében, és ennek a harmadolásnak az az ára, hogy újra aláírjak nekik - habozás nélkül megtettem volna -, pedig én csak látogatóban jártam börtönben.

Semmiféle bizonyítékom nincs rá, de szinte biztos vagyok abban, hogy az amnesztiával szabadultak nagy részét beszervezték annak idején. Mindőjüket megértem, mint ahogyan megértem azokat is, akik az ötvenes években a kitelepítéstől, letartóztatástól, börtöntől, egyszóval a teljes egzisztenciális ellehetetlenüléstől való félelmükben, a szabadságuk fejében lettek besúgók. Ilyen áron én is az lettem volna.

Megbocsátok nekik.

A fölöttem járó nemzedéknek.

Bár gazdag képzelettel bírok, nem tudhatom elképzelni azokat a realitásokat, amelyek motiválták őket, de elhiszem nekik, hogy nem volt más választásuk. Valószínűleg nem is lehetett. Azt viszont biztosan tudom, hogy - mint minden korban - akkor is voltak hősök, akik visszautasították az ilyen áron vett szabadságot. Végtelen tiszteletem az övék.

De az ember nem hősnek születik. "Borzalmas ország az, amelynek nincsenek hősei" - írja Brecht a Galilei életében. Majd így folytatja: "Borzalmas világ az, amelynek hősökre van szüksége." Ha valakiből nem lesz hős, azt én természetesnek, normálisnak, mélyen emberinek, megindítóan hétköznapinak tartom, ezért az ötvenes évek besúgóinak a magam részéről megbocsátok. (Biztos voltak köztük mocskok, ők nem érdekelnek.)

A kortársaimnak viszont, akik a hatvanas évek végén lettek nagyfiúk vagy mondjuk így: felnőttek - soha nem bocsátom meg, ha besúgók lettek. Egyiknek sem. Mentőkörülményeik nem érdekelnek. Hatvankilencben voltam tizennyolc éves. Jól emlékszem akkori magamra. Semmi nem bírt volna rá, hogy besúgó legyek. Senki és semmi. És itt nincs pardon. Azt hiszem, hogy aki hatvannyolc után választotta az ügynöklétet, rongy ember. Akkor már senkit nem fenyegetett komoly börtön, halálos ítélet. Aki ekkor lett besúgó, az előnyökért vagy meggyőződésből tette.

Aki meggyőződésből jelentett fel másokat - annak elképzelt indokait szintén megértem. Erről senki nem beszél, pedig biztosan tudom, hogy sokan gondolkoznak erről így ebben az országban. Hogy miért? Kik? Népszerűtlen leszek (mindig az voltam): az átkos elnyomó kommunista rendszer felfüggesztette az időt, meggyalázta és részben kiirtotta a kultúrát, tönkretette az emberi képzeletet, a szolidaritás jelszavával kiirtotta a szolidaritást, a közösségi szellem nevében megszüntette a valódi közösségeket - ugyanakkor millióknak adott korábban elképzelhetetlen perspektívát, új életlehetőséget. Nincstelen zsellérek, melósok, szegények, korábban megalázottak és megszomorítottak, a háború és az azt megelőző évtizedek gyerekeinek százezrei vagy milliói előtt nyílt meg, igenis, a társadalmi felemelkedés perspektívája. Ráadásul a kommunista rendszer a világkapitalizmus ellen harcolt, az ellen a kapitalizmus ellen, amely akkoriban és az előző évszázadban még korántsem nyújtott minden társadalmi rétegének elviselhető jólétet, éppen ellenkezőleg, kizsákmányolt mindent és mindenkit, ha tehette. Lehetett tehát hinni, hogy a kommunizmus - a maga embertelen módján, de mégiscsak - egy még rosszabb ellen harcol. Ha tehát valaki még a baráti Csehszlovákia lerohanása után is úgy képzelte, hogy a rendszer az igazságos, mindenkinek egyforma lehetőséget (emlékszünk: szükségletek szerinti elosztást!) ígérő jövőért harcol, annak még a feltétlen lojalitását is képes vagyok megérteni - bár nem bocsátom meg. Az ember felelős a saját arcáért.

Mégis el tudom képzelni, hogy az első generációs értelmiségiek vagy az éhenhalás napi veszélyének szintjéről a lumpenproletár szintjére emelkedő százezrek gyerekei közül sokan meggyőződésből, önként jelentkeztek spiclinek a családjukat és a hozzájuk hasonló nincsteleneket (ha csak a munkásszállók poklába, akár, de igenis:) felemelő - szocialista állam védelmében. Igen, megértem őket, noha úgy gondolom, nem ilyen módon kell az embernek a meggyőződését szolgálnia. Én nem tettem volna. De hát nem vagyunk egyformák.

Azokat viszont, akik a jobb boldogulásuk érdekében, képzelt vagy valódi előnyök, kedvezmények reményében jelentették fel környezetük szereplőit, mélyen megvetem, nem bocsátok meg nekik soha.

Kortársaimnak nem.

Annak a harmincas fiatalembernek viszont, aki szimpatikus hévvel, ám korántsem szimpatikus rövidlátásról és az emberi empátia teljes hiányáról árulkodó levelében meg- és kiátkozza életéből apái nemzedékét - vagyis az enyémet -, megadom az esélyt arra, hogy az elkövetkezendő évtizedek során megbánja elhamarkodott, szeretetlen szavait.

Nagy ám a világ, gyerekek, és hosszú az élet.

Még mindannyiunkkal sok minden történhet.

Horváth Péter