Levél Paskai-ügyben

Tisztelt főszerkesztő úr, engedelmével tennék néhány megjegyzést az általam nagyon nagyra becsült Ungváry Krisztián Paskai bíboros-prímás ügynöki tevékenységét feltáró cikkéhez (Ecsetvonások egy egyházfő életrajzához, ÉS, 2005/5.). Megjegyzéseim a szerző dolgozatának professzionális részét nem érintik; kizárólag azokat a helyeket, ahol kilép a szerepéből, és Paskait többszörösen lehordva, pálcát tör a hajdani római katolikus egyházfő felett. De nem az "ügynöki munkája" miatt.

1) Nem helyes Paskainak a "kádárizmushoz" való viszonyát a volt prímás, Mindszenty Józseffel kapcsolatos megnyilatkozásain mérni. Nem helyes ironikusan, idézőjelbe téve idézni föl Mindszenty Paskai által emlegetett makacsságát. Tudniillik Mindszenty József valóban szerfelett makacs ember volt. De nem annyira Rákosiékkal, mint - bő két évtizeddel később - a Szentszékkel szemben. Nem volt hajlandó tudomást venni arról, hogy a pápa Magyarországot tekinti az enyhülés kísérleti terepének, s olyan egyházat kíván látni minálunk, amelyiknek működő, honi főpásztora van. Szabadulása és száműzetésbe vonulása után, amely mögött egy titkos, a koronaékszerek visszaszolgáltatását is magában foglaló vatikáni-washingtoni-budapesti egyezség állott (1971), nem volt hajlandó lemondani prímási tisztéről. Igaz, azt hallotta VI. Páltól, hogy "Te vagy Esztergom érseke és Magyarország prímása, és az is maradsz. Dolgozz tovább, és ha nehézségeid vannak, fordulj bizalommal hozzám" - de csakhamar azt susogták a fülébe a pápa emberei, hogy milyen nagyszerű áldozat volna tőle, ha önként távozna. Süket volt. Önmagát többre tartotta, mint az egyházáért teendő áldozatot, bár a pápa valódi szándékairól már akkor is tiszta képet alkothatott, amikor VI. Pál - a fogoly Rómába érkezte után két héttel (!) feloldotta a magyar békepapok - értsd: a rendszerrel együttműködő katolikus méltóságok - kiközösítésének XII. Piustól való rendeletét s általa feladott egy elvet, amit Mindszenty József feladhatatlannak vélt. Két és fél évig tartott aztán még Mindszenty "megdolgozása", minthogy azonban eredménnyel nem járt, VI. Pál megüresedettnek nyilvánította az esztergomi érsek székét, s idővel betöltötte azt Lékai László bíborossal, mellesleg Mindszenty József hajdani titkárával, Paskai elődjével. VI. Pálnak az egykori rab soha nem bocsátott meg; minden ellenkező állítás álszent.

2) Mindszenty rehabilitálása. A fogalom "kétfenekű". Egyfelől igaz, hogy Paskai László 1989 májusában még nem kért jogi rehabilitációt a "hitükért szenvedőknek", de két hónappal később, ha szabad így mondanom, már nem egyházian, hanem polgárian kezdett gondolkodni, és kezdeményezte (Németh Miklósnál) az 1949-es, koholt vádakra épülő per ítéleteinek semmissé nyilvánítását. (Későn ébredt. Mentségére szolgáljon, mondom én, nem minden cinizmus nélkül, hogy Kádár János sem ismerte föl idejében a változásokban rejlő lehetőségeket. Úgy látszik, volt valami közös a két ember politikai szocializációjában. Hm.) Csakhogy. Azt az intézményt, amely a makacs és engedetlen Mindszentyt, aki szabadulása után útjába állt a magyar állam és a Szentszék közötti kapcsolatok normalizálásának, nem "rehabilitálta" azóta sem, pápaságnak hívják, nem a Magyar Köztársaság Legfelsőbb Bíróságának. A pápák nem bírálják felül egymás döntéseit. Mindszenty "rehabilitációja" egyenértékű (lett) volna VI. Pál ama döntésének felülvizsgálatával, amely egyszerűen, de valóban példa nélkül álló módon, megfosztotta a prímást hivatalától. Tudomásom szerint Mindszenty újbóli habilitálására VI. Pál egyetlen utóda sem vállalkozott, a negyedszázadon át regnáló lengyel II. János Pált is ideértve. (Mint tudjuk, a jelenlegi pápa, a korábbi Ratzinger bíboros szerfelett hierarchikus szemléletű "jobb keze" volt II. János Pálnak, s ahol csak tehette, lecsapott az engedetlenekre.) Más szóval Paskai László, amikor nem vette pártfogásába Mindszenty egyházi rehabilitálását (feltéve, hogy erre - is - gondolt), csak azt tette, amit egy Róma iránt engedelmes egyházfőnek tennie kellett. Iránymutató egyébként, hogy Mindszenty boldoggá avatásának Paskaitól származó indítványát (1994) a lengyel pápa - ki minden elődjénél több szentet és boldogot avatott - valósággal elsikkasztotta; az avatás mind a mai napig nem történt meg, még IV. Károly, az utolsó magyar király is előbb avattatott boldoggá, mint Mindszenty.

3) A Magyarország és a Szentszék közötti kapcsolatok normalizálásának egyik feltétele volt - lásd mint fönt - a "békepapok" kiátkozásának semmissé nyilvánítása. Minthogy ez VI. Pál akaratából megtörtént, fölösleges Ungvárynak azon keseregnie, s ezért Paskait felelőssé tennie, hogy miközben a "szomszédos országok békepapjait" hivatalukból elmozdították, nálunk mindenki maradt a helyén. Maradt, mert a pápa akaratából maradhatott. Sajnos. Egyébként írásában a történész nem nevezi néven az Opus Pacist, miáltal nem teszi világossá, hogy "békepapságon" az Országos Béketanács katolikus szekciójának (tehát az Opus Pacisnak) a tagjait avagy a magyar püspöki kar jeleseit érti-e, holott egy-két tisztázó megjegyzéssel éppenséggel rávilágíthatott volna arra, hogy bármi szomorú is (ma és nyilván sokaknak), a kollaboránsokat nem az (ekkor már teljességgel ártalmatlan) Opus Pacisban, hanem - pardon - följebb kellett keresni. Például a megyéspüspökök között.

4) Apropó: "kollaboránsok". Ungváry "az egyházat tönkretevő egykori villamoskalauznak" írja le Miklós Imrét, az Állami Egyházügyi Hivatal sok-sok éven át volt elnökét. Ehhez elsőnek annyit, hogy Miklós eredeti szakmája az adott esetben tökéletesen irreleváns. Én azonban már csak azért is elkerültem volna ennek a "körülménynek" a fölemlítését, mert épphogy a nyilas pártot volt szokás annak idején - a szófordulat nem a kommunistáktól való - a "villamoskalauzok és a viceházmesterek" pártjának leírni. De ezt valóban hagyjuk. Miklós Imrét egy történész nem nevezheti az egyház tönkretevőjének. Egyrészt azért nem, mert ez a megközelítés tűrhetetlenül sommás. Mint tudjuk, az egyházak a Kádár-rendszerben nem mentek tönkre; a szabadságuk nem volt nagyobb mértékben korlátozva, mint mondjuk az építőmunkások szakszervezetéé. (Hajtószíj!) Ezt nem viccnek szánom. Kádár "szövetségi politikájában" - mint tudjuk: aki nincs ellenünk, az velünk van - a besimuló egyházak fontos szerephez jutottak, néhány fejedelmük (Péter János például) még miniszteri tárcához is. Miklós meg alkatánál, modoránál és megkockáztatom: meggyőződésénél fogva kiválóan alkalmas volt az egyházak "kezelésére". Akik akkortájt felnőttek voltak - Ungváry nem -, tudják (és nem papírokból, mert az ilyen tudás papírízt szül), hogy a hívő ember is "a szocialista társadalom értékes tagjának" számított. Miklós Imrét a papok nem utálták, épp ellenkezőleg. A jó sorsom úgy hozta, hogy (a 60-as évek legvégén, a 70-es évek elején) fiatal külpolitikai újságíróként, az Opus Pacis megbízásából úgynevezett "papi békegyűléseken" léphettem föl, éspedig azzal a küldetéssel, hogy egy-egy megye összegyűlt katolikus papságának az MTI "bizalmas" kiadványainak információit is közzétéve, őszinte hangú világpolitikai tájékoztatókat tartsak. A gyűléseket rendre jó és jó hangulatú ebédek követték, ahol volt szerencsém élményeket szerezni a papság gondjairól. Rövid leszek: Miklós Imre ezekben a csevejekben olyasvalakiként jelent meg, aki a papok legkülönfélébb, általában anyagi természetű igényeinek (felújítási pénzek, fizetések, gépkocsi-kiutalások) figyelmes, jóindulatú és eredményes kijárója volt. Ettől egyébként még lehetett akár az MSZMP KB, akár a BM meghosszabbított karja; ezekkel az állításokkal nem vitatkoznék. De Miklós nem volt egy véreb, akit az egyházakra uszítottak, s még mozgástere is volt a "kinyújtott kar" lengetése közben. Nem biztos, hogy rossz célokra használta.

5) Ungváry Krisztián mindazokból a hálával és elismeréssel teli levelekből, amelyeket lemondása után (1989 tavasza) Miklós Imre hazai és külföldi egyházi notabilitásoktól kapott, csak a Paskaiét idézi. Holott a többi (a világhálón könnyen elérhető) dokumentum is amellett szól, hogy Miklóst még a Vatikánban is kedvelték, nemhogy idehaza, tudniillik létezett egy közös cél - a modus vivendi meglelése a magyar állam és a Szentszék között -, amelyet ővele elérhetőnek véltek, a kötelező fenntartásokkal persze. Innen is, onnan is. Kéretik ezt nem lebecsülni, mert a Husák-féle csehszlovák állammal az istennek se sikerült ugyanezt a modus vivendit megtalálni. Meg is szenvedte az ottani papság, mégpedig alaposan. Miklós jó diplomata volt. Körülbelül úgy terelgette a főpapságot (szégyenletes volt "terelgetni"? - biztos, főként arról a "moral high ground"-ról nézve, ahol a mai harmincévesek elhelyezik magukat), mint Aczél György Illyés Gyulát, Németh Lászlót, Déry Tibort.

6) A végére egy általánosabb természetű megjegyzés. Történelmi teljesítmények csak a maguk korának a koordinátái között értékelhetők. Paskai László és Miklós Imre tevékenységét illetően nem lehet mérce az a viszonyrendszer, ami a rendszerváltozás után kialakult. Ha valaki ezt alkalmazza, úgy jár, mint a hajdani kommunista történetíró, aki mindig kénytelen volt azt sugallani, hogy hőse csak az "osztálykorlátai" miatt nem lett marxista - 1520-ban.

7) Ungváry Krisztiánnak még sok olyan könyvet kívánok, mint amilyet Budapest ostromáról írt - szerintem a legremekebb a maga műfajában -, és kevés olyan cikket, mint amit most a tollából kieresztett.

Aczél Endre