"Fel kéne szabadulni már!"

Ha semmi más bűn nem terhelné a rendszerváltást követő másfél évtized politikai elitjének számláját, csak a diktatúra titkosszolgálatával való együttműködés, az önmagában is bőven elegendő ok lenne arra, hogy egyszer s mindenkorra eltűnjön a süllyesztőben. Nem tévedés vagy elírás az együttműködés kifejezés, hiszen mindannak, ami ez ügyben az elmúlt tizenöt évben történt, kizárólagos haszonélvezői az államszocialista rendszer titkosszolgálatának irányítói közül azok voltak, akik sikeresen mentették át magukat a demokrácia politikai elitjének tagjai közé, valamint azok, akik velük együttműködve politikai céljaik szolgálatába állították a diktatúra titkait. Az újonnan született demokráciában a szabad Magyarország polgárai fizetik meg annak az árát, méghozzá keservesen, hogy néhány ember hatalma és közéleti befolyása mind a mai napig abból táplálkozik, hogy olyan emberek sorsával sáfárkodnak, akiket korábban esetleg ők maguk kényszerítettek az ügynöklét szörnyűségébe. És bár korántsem azonos mértékben, de mindennek egyaránt kárvallottjai a titkosszolgálatok áldozatai és a beszervezett ügynökök.
Ideje szembenéznünk azzal, hogy mind a mai napig a titkosszolgálatok működtetőinek hálójában vergődünk. Közvetlenül vagy közvetve ők - és az új elitből verbuválódott szövetségeseik - akadályozzák tizenöt éve az ügynökkérdés tisztességes megoldását. A magyar társadalom pedig, beleértve az értelmiséget is, fejét a homokba dugva nem akar tudomást venni arról, hogy mindaddig nem ér véget a rendszerváltás folyamata, ameddig ez a kérdés nem rendeződik egyszer s mindenkorra. Úgy tesz, mintha elhinné azokat a dajkameséket, amelyekkel azok szédítik, akiknek hatalma e titkok ismeretéből táplálkozik, és akiknek minden politikai befolyása köddé válna abban a pillanatban, ha megszűnne a diktatúrából átmentett különleges tudásuk. Márpedig ez a hatalom nem csekély; egyrészt, amint 2002 nyarán láthattuk, ezzel a "tudással" akár miniszterelnököt buktathatnak, másrészt, ha igaz az állítás, mely szerint mind a mai napig az összes parlamenti párt képviselői és a legfontosabb közéleti pozíciók betöltői között is szép számmal vannak "érintettek", akkor ez hatalmas zsarolási potenciált biztosít számukra. A magyar társadalom pedig pontosan úgy viselkedik, mint a Kádár-korszakban. Úgy tesz, mintha elhinné, hogy a politika úri huncutság, amihez neki semmi köze. Aztán amikor brutális módon mégiscsak belegázol a mindennapjaiba, akkor úgy menekülne a kihívás elől, hogy azokat próbálja felelőssé tenni, akik nem hajlandók beletörődni a méltatlan helyzetbe.
Annyira még nem volt régen, hogy elfelejthetnénk az ellenséges, elutasító légkört, amely a demokratikus ellenzék akcióit övezte, valahányszor megzavarták a rendszerrel alkut kötő többség és a különböző kiváltságait féltve őrző értelmiségi elit komfortérzetét. És most ismét annak lehetünk szemtanúi, hogy miközben a hatalom a markába röhög, két táborra oszlik, és egymásnak feszül az értelmiség, a Szabó-pártiság és a Szabó-ellenesség kérdésére redukálva a demokratikus jogállam talán legsúlyosabb megoldatlan problémáját. A két tábor egymáson próbálja leverni mindazt, amit az aktahúzogatósdit előidéző játékmestereken kellene számon kérnie. Nem gondolnak arra, hogy mai állásfoglalásuk a holnap előkerülő aktára is érvényes kell legyen, függetlenül attól, hogy az kinek a múltját tárja majd fel. Mint ahogy most nyilván arra sem gondolnak, hogy mindennek már tegnap is érvényesnek kellett volna lennie. Szóval hogy ebben az ügyben először mindenkinek valamiféle általánosan érvényes elvi álláspontot kellett volna kialakítania, és csak ezután állást foglalnia egy konkrét ügyben. Mert ha ez nem így történik, akkor "az én kommunistám jó kommunista, a tied viszont tömeggyilkos" mintájára kezdődik el az ügynökök közötti, személyes érdekek szerinti megkülönböztetés is. Ami valójában már régen el is kezdődött.
A Szabó István melletti rokonszenv-demonstráció kérdések sorát veti fel. Legelőször is azt, hogy ki bántotta Szabó Istvánt? Az ügynökmúltját feltáró cikk írója és közreadója nem tett mást, mint szigorúan a tényekhez ragaszkodva egy igaz történetet tárt az olvasók elé. Az ÉS évek óta közöl hasonló tartalmú írásokat. Nem a botránykeltés, nem a példányszámnövelés és végképp nem valamiféle bosszúállás szándékával, hanem azért, mert a maga eszközeivel így tud nyomást gyakorolni a hatalomra annak érdekében, hogy egyszer végérvényesen véget érjen a Kádár-rendszer, hogy embereket ne lehessen a múltjukkal zsarolni, hogy végre tisztán lássunk a tettesek és áldozatok kérdésében, és megismerjük a diktatúra működésének belső természetét.
A hatalommal szemben alkalmazott civil technikák esetenként meghökkentők, de ha nem lennének azok, akkor alkalmatlanok lennének a kívánt cél elérésére. És itt fontos leszögezni, hogy az ÉS soha, egyetlen alkalommal sem nyúlt nemtelen eszközökhöz, minden alkalommal a tények szikár közlésre szorítkozott. Aki pedig azt gondolja, hogy ezeket az információkat csak egy-egy cikkíró vagy kutató ismeri, az nem tudja vagy nem akarja megérteni a dolog természetét, azt, hogy nem kevesen vannak, akik erre alapozták rendszerváltás utáni egzisztenciájukat, és mind a mai napig jól megélnek ezekből a titkokból. Az ő kenyerüket veszi el egy-egy kutatási eredmény megjelentetésekor az ÉS. Ami pedig az "időzítést" illeti: ez a fogalom csak a tekintélyelvű rendszerek kontextusában értelmezhető. A demokratikus sajtónak nem az a hivatása, hogy manipuláljon a birtokába jutott információkkal, hanem hogy ezekről korrekt módon tájékoztassa a közvéleményt. Ráadásul nem hiszem, hogy létezik olyan időpont, amely "megfelelő" lenne egy ilyen információ nyilvánosságra kerülésére.
Igazuk van mindazoknak, akik általában igazságtalannak tartják, hogy ily módon néhány embernek kell a vállára vennie és cipelnie a diktatúra minden terhét, csakhogy ebben az esetben már sokkal korábban szólni kellett volna. Ha előbb nem, legalább akkor, amikor Molnár Gál Pétertől, ügynökmúltjának nyilvánosságra kerülése után, megvonták a lehetőséget, hogy folytassa azt a tevékenységet, amelyből egész életében élt; amikor korábbi megbízói közölték vele, hogy nem írhat több színházi kritikát. Pedig Molnár Gál igazat mondott, amikor azt állította, hogy jelentéseivel nem ártott senkinek (kritikáiról ezt már kevésbé magabiztosan jelenteném ki). Aki veszi a fáradságot és végigolvassa a jelentéseit, meggyőződhet róla, hogy ő valóban hülyét csinált megbízóiból. Molnár Gált persze nem olyan könnyű szeretni, mint Szabó Istvánt, de vajon mindennek mi köze van a szeretethez? Hiszen mindenfajta érvényes erkölcsi ítéletalkotás előfeltétele, hogy képesek legyünk az adott kérdés morális és emocionális vonatkozásait különválasztani.
Megfontolandók az érvek, amelyek Szabó fiatalságával mentegetik tetteit, hiszen egy, a serdülőkorból még alig kilépett fiatalember kevésbé képes felfogni tetteinek súlyát. Ám ha már az életkornál tartunk: mit mondanak ugyanezek az emberek a testvéremnek, aki egészen felnőtté válásáig, tizenöt éven keresztül rettegett, valahányszor kinyitotta a szekrényt, mert az a képzet gyötörte, hogy bizonyára ott ül az a valaki, aki miatt bizonyos dolgokról nemcsak mások előtt, hanem otthon sem szabad beszélni, aki minden szavunkat figyeli. És mit mondanának az én diplomás, öt nyelvet beszélő édesapámnak, aki néhány évvel a börtönből való szabadulása után éppen ilyen ügynökjelentéseknek köszönhetően vesztette el állását és tiltatott el mindenféle értelmiségi foglalkozástól, hogy több mint tíz éven keresztül egy építőipari szövetkezetben dolgozzon? Az erről rendelkező MSZMP KB-határozat rajta kívül további öt személyt sújtott állásvesztéssel, mert az ügynökjelentések tanúsága szerint "fő törekvésük, hogy a párt változtassa meg az ellenforradalom értékelését, rehabilitálja az ellenforradalomban résztvevőket, az ellenforradalom eszméit valló személyeket". És a mi történeteink a szelídebbek közül valók, hiszen bizonyára nem egyedülálló, ami Bali Sándor özvegyével megesett. Férje temetése előtt felkeresték a titkosszolgálat emberei, és közölték vele, hogy a temetésen ott lesznek, és ha bárki beszédet mond a gyászszertartáson, akkor megvonják halálos beteg fiától a gyógykezelést. Így azután, a zsebükben lapuló beszédet elő sem véve, néma csendben búcsúztak bajtársai a Munkástanácsok vezetőjétől. A mérleg másik serpenyője azonban a nyilvánosság számára jószerivel üres; az áldozatok történeteiről nagyon keveset tudunk. Maguktól szeméremből nem beszélnek, mások meg nem kérdezik őket.
Ha jól értem, most arról szól a diskurzus, hogy ez rendben volt így, és ha ez volt az ára a remekművek megszületésének, akkor ők ezt az árat méltányosnak tartják. De ha a remekműveknél tartunk: vajon Tar Sándor mellett miért nem álltak ki ugyanazok, akik most úgy gondolják, hogy az életmű zárójelbe teszi az elkövetett bűnöket? Pedig Tar - a maga katasztrofális magányában és elszigeteltségében - sokkal inkább rászorult volna a szolidaritásra. Csak nem azért történt így, mert ő "nem közülünk való"? Csak nem arról van szó, hogy Szabó esetében a valódi legitimációt nem az életmű, hanem a siker jelenti?
A Kádár-rendszer torz értékrendjére vélek ismerni azokban a véleményekben, amelyek Szabó életművének felemlegetésével próbálják nullára redukálni a belső feszültséget, amelyet egy általuk szeretett és tisztelt alkotó emberi bukása okoz.
Néhány évvel ezelőtt egy közvélemény-kutatás során egyebek mellett Kádár János megítéléséről kérdeztük interjúalanyainkat. A kutatás tanúsága szerint polgártársaink kétharmada úgy gondolja, hogy Kádár János jóvátette azt, amit a forradalom idején és azt követően tett, és mindössze a felnőtt magyar állampolgárok 23 százaléka vélekedik úgy, hogy a magyar szabadság és függetlenség elárulását, százak meggyilkolását és tízezrek bebörtönzését és internálását nem lehet jóvátenni azzal, hogy utóbb vehettünk Trabantot vagy Zsigulit, telket a Balaton partján, és kaptunk piros útlevelet.
Képtelen vagyok megfejteni, hogy miről szól a szöveg, amelyhez száznegyven értelmiségi csatlakozott. Hiszen kontextusából kiragadva akár minden szavával egyet is érthetünk. Sőt, ha az aláírók egyenként és személyesen mondják el mindezt a Mesternek, az is rendjén való, hiszen mindenki legbensőbb magánügye, hogy kinek mit és miért bocsát meg. Az azonban már probléma, ha egy nem is titkoltan érzelmi indíttatású cselekedetet racionalizálni akarunk, és úgy viselkedünk, mintha nem személyes elfogultságaink, hanem általánosan érvényes erkölcsi normák szerint cselekednénk. Sőt, megpróbáljuk általánosan érvényes normává fogalmazni érzelmi elkötelezettségünket!
Számomra fontos kérdés az is, hogy sok-sok éves hallgatás után sokan miért érzik úgy, hogy éppen ez a történet teremt megfelelő alkalmat a nyilvánosan vállalt szolidaritásra. Az elmúlt években annyi valóban kiváló embert hurcoltak meg nyilvánosan az értelmiségi elit néma asszisztenciája mellett! Nem száznegyven, hanem talán tizennégy magyar értelmiségi sem protestált együtt Mécs Imre évek óta tartó, nyilvános gyalázása ellen. De nem került sor ilyesmire akkor sem, amikor a "független" magyar bíróság Eörsi Istvánnal szemben meghozta a véleményszabadság alkotmányos elvét megcsúfoló ítéletét. Most csupán azért említem éppen őket, mert Mécs Imre a siralomházban, Eörsi pedig magánzárkában üldögélt azokban a hónapokban, amikor Szabó István a jelentéseit írta. Persze van ebben logika; hiszen ha Szabó István esetében eltekinthetünk attól, amit 57-ben tett, akkor ugyanez áll Mécsre és Eörsire is. Válaszolva a költő soraira, mely szerint "az nem lehet, hogy annyi szív, hiába..." - de bizony úgy tűnik, hogy lehet!
Végül és nem utolsósorban: miért nem tiltakozott sem száznegyven, sem tizennégy értelmiségi együtt az ellen, ami a titkosszolgálati iratokkal történik? Pedig pontosan látjuk, hogy minden, amit erről mondanak nekünk, ócska hazugság és szemfényvesztés. És akit érdekel, az azt is pontosan láthatja, hogy hogyan járatja a bolondját mindannyiunkkal a történelmi múlt megismerését segíteni hivatott Történeti Levéltár. És miért nem tiltakozott senki az ellen, hogy ebben az ügyben ma is az jár jól, aki a legkitartóbban tud hazudni? A lelepleződött ügynökök közül eddig mindig az úszta meg a legkevesebbel, aki a holtig tartó tagadás taktikáját választotta, és az húzta a rövidebbet, akinek működött a lelkiismerete és beismerte múltját. Ezt látva, persze, némileg okafogyottá válik a kérdés, hogy vajon akár Szabó, akár más miért nem állt elő magától saját történetével. Erre egyszerű a válasz. Azért nem, mert a magyar társadalom nem méltányolja az őszinteséget. Visszatekintve az elmúlt másfél évtized történetére, azt láthatjuk, hogy valahányszor valaki az őszinte szembenézés útját választotta, azzal mindig visszaéltek, azt minden esetben ellene fordították.
Úgy tűnik, hogy a Szabó István iránti nyilvános, demonstratív szolidaritás magának az érintettnek sem használt. Mert ha ez nincsen, akkor talán senkinek nem jut eszébe, hogy nyilvánosan elmondja elítélő véleményét. Senki nem akarta keresztre feszíteni vagy nyilvánosan meghurcolni őt, sőt, azt hiszem, arra sem vágytak a most "ellenesek" táborába soroltak, hogy véleményt mondjanak az ügyről. Amikor azonban elindult a szerecsenmosdatás, és kiváltképp, amikor az ÉS-t és cikkíróját kívánták bűnbakká tenni, akkor feltartóztathatatlanná vált a kettészakadás. Pedig úgy gondolom, hogy ennek nem kellene így lennie, hiszen mindkét tábor találhatna megfontolásra érdemeset a másik érvei között. Csak azoknak a magatartása taszító, akik Szabó személyes tragédiáját, és az ezt követő megrázkódtatást is arra próbálják felhasználni, hogy a lap iránti korábbi sérelmeikből táplálkozó szenvedélyes gyűlöletükhöz szolgáltasson gyúanyagot.
Mindemellett az egymást immár évek óta menetrendszerűen követő leleplezések azokban, akik nem éltek a diktatúra idején, egyre inkább azt a benyomást kelthetik, hogy ebben az országban az ügynöklét volt a normális életforma, és azok számítanak kivételnek, akik nem működtek együtt a titkosszolgálatok különböző alosztályaival. Márpedig jól tudjuk, hogy ez éppen fordítva volt. A téma szakértője, Kenedi János szerint a diktatúra negyven éve alatt összesen kb. százezer civil dolgozott a hálózatnak. Ez azt jelenti, hogy egy-egy adott időpontban - még "csúcsrajáratáskor" is - csak minden négyszáz civilre jutott egy besúgó.
Végigélve a Szabó lelepleződését követő érzelmi sokkot, még jobban megérthetjük, hogy mi mindenen mehetett keresztül Esterházy Péter, amikor szembesült édesapja ügynökmúltjával. A Javított kiadásban az íróval együtt éljük át a gyötrelmes és kíméletlen szembenézés stációit. Nem keres kibúvókat, bűnbakokat, nem próbálja felmenti apját, mégsem veszti el őt. Esterházynak tehát sikerült. A magyar társadalomnak azonban még nem.
Vásárhelyi Mária