A kollaboráció szégyene és dicsősége

A múlttal való őszinte szembenézés igénye ismételten fel-felvetődik, amikor újabb ügynök lepleződik le a nyilvánosság színe előtt. Ilyen esetben mindig a politikusok szemére hányják, hogy másfél évtizede halogatják a dokumentumok hozzáférésének jogi rendezését. Szabó István ügynökmúltjának a napvilágra kerülése azonban új fénybe állítja az egész kérdést. Szabó István, a volt ügynök különféle magyarázkodásai, s nem utolsósorban a vele szolidáris megnyilatkozások megsokasodása egyaránt arra vall, hogy nem csak a politikusok hibáztathatók a Kádár-kori bűnök be- és megvallásának elmaradásáért. Emlékezzünk csak, hogyan szólt Szabó első reakciója az ügynökvádra: élete "legbátrabb, legvakmerőbb cselekedete volt az állambiztonsági munka". Később módosított ugyan ezen az első hallásra meghökkentő kijelentésen, érdemben azonban nem vonta vissza. Ilyenformán fel sem merült, hogy a besúgás valami igazán szégyenteli dolog, akármi legyen is az ide vezető út, és bármi legyen is az ügynöknek szegődésre késztető személyes ok.
Mindez talán szót sem érdemelne, ha nem kapna mindehhez Szabó támogatást némely értelmiségi köröktől, sőt olykor egyes általa besúgottaktól is. Alig telt el néhány nap az ügy kipattanásától, máris közel száz vagy talán ennél is több értelmiségi aláírásával látott napvilágot az a szolidaritási nyilatkozat, amelyik kifejezetten arra szolgált, hogy ne kelljen Szabónak lelkiismeret-furdalást éreznie egyes múltbeli dolgai miatt.
A fejlemény nem egészen előzmény nélküli; egy korábbi ügynökügy már megelőlegezte a most történteket. A Népszabadság volt vezető színikritikusa sem tanúsított különösebb megrendülést, legkevésbé pedig megbánást múltbeli bűnei miatt; így persze nem is gondolt rá, hogy netán megkövesse az általa valamikor beárultakat. Szabó István esete pedig immár nyilvánvalóvá teszi, hogy sokkal többről van szó az ügynökkérdés jogi rendezetlensége kapcsán holmi politikai huncutságnál. Nem csupán a törvényhozók, de a parlamentbe őket delegáló választók (vagy tekintélyes részük) sem igen akarózik tudni valamikori bűneinkről. De vajon miért? Meggyőződésem, hogy a kollaboráció fogalma lehet az a kulcsszó, amelyik segít a válasz megtalálásában.
Akár még a legrettenetesebb - totalitariánus jellegű - elnyomó rendszer sem nélkülözheti maradéktalanul az alávetettek bizonyos fokú együttműködését. Kivált igaz ez a viszonylag tartós és már ez okból is időben folyton változó intenzitású elnyomást (állami terrort) alkalmazó politikai berendezkedés esetében, mint amilyen maga a Kádár-rendszer is.
A kollaboráció fogalmát a következők során szűk értelemben használom, és egyes-egyedül a "társadalom"-nak a hatalommal való, sokféle formát magára öltő együttműködését fejezem ki annak segítségével. Nem foglalom tehát bele e fogalomba a helyi hatalmi elitnek a szovjet birodalmi elittel való szoros együttműködési készségét, noha maga a kifejezés eredetileg egy ilyenfajta kapcsolatra utalt (Pétain marsall volt az első kollaboránsként megnevezett európai politikus).
Magától értetődik, hogy az elnyomó hatalommal való bárminemű együttműködésnek, a kollaborációnak számtalan fokozata létezik. Már azzal is tevőlegesen hozzájárul valaki a rendszer naponkénti újratermeléséhez, hogy "békés" polgárként éli az életét, ahelyett hogy szüntelenül lázadna az elnyomó hatalom ellen. Ezt a fajta kollaborációt fényévnyi távolság választja el azoknak a százezreknek az együttműködési hajlandóságától, akik egyszerű párttagként (de nem a párthatalmi elit részeként) nyújtottak segédkezet a rendszer legitimálásához. S persze szép számban akadtak olyanok is (pontos számukat ma még becsülni sem tudjuk), akik pedig oly módon támogatták a rendszer működtetését, hogy beszervezett ügynökként a hatalom mindenkori rendelkezésére álltak.
Az utóbbiak sajátos kollaborációját, az "állambiztonsági munka" természetéből fakadóan, mindaddig sűrű homály fedi, amíg az általuk (is) fenntartott politikai rezsim végérvényesen össze nem omlik, s amíg az utókor nem szánja rá magát mindeme titkok felfedésére. Már ha egyáltalán érez bármiféle késztetést magában arra, hogy megtudja végre: mi módon járult hozzá ő maga is akkortájt a gyűlölt, idővel valamennyire megszokott (nemegyszer talán meg is szeretett), utóbb azonban kategorikusan elítélt és megvetett rendszer naponkénti és üzemszerű működéséhez.
Komoly erők hathatnak viszont abban az irányban, hogy senki ne vegye végül magára a régmúlt bűneit e múlt átélői és aktív részesei közül. Ha pedig elmarad a nyilvános számonkérés, mint történt a békés és megegyezéses rendszerváltás során 1989-ben, majd közvetlenül azt követően, már azok sem tartják emlékezetükben korábbi bűnös tetteiket, akikről pedig nyilvánosan is tudható, hogy mi volt ténylegesen a szerepük a rendszer erőszakos fenntartásában. Nem kell emlékezni a bűneikre, mert nincs, aki emlékeztetné rá őket.
Számos példa akad rá, hogy a Kádár-kori politikai-ideológiai elit (többnyire tudós) képviselői ma is háborítatlanul élvezik a köz megbecsülését. Ennek jegyében kaphatott nemrégiben magas állami kitüntetést az a tudósként ugyan nem jelentéktelen személy, aki azonban (1989 előtti) teljes életét - olykor magas állami posztokat betöltve - a kommunizmus ideológiai hatalmát érvényesítő tudomány- és kultúrpolitika szolgálatának szentelte. Vagy ennek folyományaként kaphatta meg - egy bizonyos tudományos testület jóvoltából - a valamikori üldözött politikai elméletalkotóról elnevezett díjat az a Kádár-kori él-értelmiségi, akinek oroszlánrésze volt az ideológiai elhajlással megvádolt tudósok üldözésében. És a sort még hoszszan lehetne folytatni.
Ezek után vajmi kevéssé csodálkozhatunk azon, ha felejtés lesz úrrá, midőn már nem csupán róluk, hanem éppenséggel saját magunkról kellene beszélni mint a bűnös rendszer valamikénti működtetőiről. Miért is kellene szégyellnie magát bárkinek, aki csupán a kollaboráció minimumát teljesítve tette a dolgát a rendszer működtetése érdekében, ha még a komoly kollaboránsoknak (a hatalmi elit tagjainak) sem kell szégyenkezniük emiatt. Ha ők imigyen mentesülnek a szégyentől, mi jogon követelhető meg akkor a szégyenérzet a valamikori kis bűnök elkövetőitől. A válasz, gondolom, magától adódik.
Ez az utóbbi érv gyakorta felbukkan, amikor egy-egy frissiben lelepleződött volt ügynök burkolt védelmében fogalmazzák meg azt a kérdést: miért őt hurcolják meg, ahelyett, hogy tartótisztjével, a belügyi apparátus (a titkosrendőrség) alkalmazottjaival tennék ugyanezt. Ha valakinek valóban szégyellnie kellene magát, az éppen nem (vagy nem elsősorban) a hatalom markában tartott besúgó, hanem mindenki más, aki őt erre a becstelen feladatra kényszerítette. A dolog azonban, megítélésem szerint, ennél valamivel bonyolultabban fest.
Először is, az ancien régime hatalmi gépezetének a tagjai nem feltétlenül szégyellik azt, amit a múltban tettek, mert akkori (sok esetben bizonnyal ma is vallott) meggyőződésük, hogy mindenkor helyesen cselekedtek. Ráadásul, ők többé-kevésbé nyilvánosan végezték ezt a fajta munkát, ez volt a kenyérkereső foglalkozásuk. Merőben más viszont a helyzet azoknál, aki ily értelmű tevékenysége a legkevésbé sem volt nyilvános, és jószerivel ma sem tudott.
Másodszor, a szégyenkezés, tehát annak "beismerése", hogy igaz ítélet sújtja az illetőt, azzal az ideiglenes következménnyel jár, hogy a megszégyenített elfogadja a többiek rá nézve elutasító ítéletét. Elfogadja, bár természetesen mélységesen szenved tőle. Ezért is nevezik egyes szociológusok a szégyent szociális fájdalomnak, amely persze a gyógyulás lehetőségét is felkínálja az egyén számára. Az adott helyzetben ugyanis "a személy saját magára van utalva, egy pillanatra teljesen egyedül marad, és ebben az elszigeteltségben magába szállhat" (Johan Goudsblom: A szégyen mint szociális fájdalom. In: Uő: Időrezsimek. Bp., 2005. 14.). Csak és kizárólag az tanúsít készséget a szégyenérzetet keltő ítélet elfogadására és a nyomában járó szenvedésre, aki megvan, meg kell hogy legyen győződve valamikori tette bűnös voltáról. A tartótisztet azonban bizonnyal ma sem ez a lelkiállapot jellemzi, a múltban pedig végképp nem bűntudat kíséretében végezte állambiztonsági munkáját, szemben az általa irányított ügynökkel. Egyetlen kérdés marad továbbra is megválaszolatlanul: miben áll tehát az ügynök állambiztonsági munkájának kollaborációs jellege?
Az ügynök olyan közülünk való személy, akin keresztül a hatalom mélyen behatol a pőre hatalmi (külső kényszerítő) eszközökkel megközelíthetetlen magánszférába, hogy a maga kénye-kedve szerint szabályozza (korlátozza) az egyes ember életének egészét. A kollaborációnak az ügynöki tevékenység által megvalósuló gyakorlata a zsarnoki hatalom érvényesítésének minden bizonnyal legalattomosabb módja. Hiszen: a közülünk való ügynök, akihez feltétlen bizalommal fordulunk napi életünk ügyes-bajos dolgaiban, tudtunk (és akaratunk) nélkül szolgáltat ki bennünket a velünk szemben gonosz szándékokat tápláló hatalomnak. S ez esetben az sem igen számít, hogy lelkesen (túlbuzgón, sőt kifejezetten ártó szándékkal) vagy csak nyögvenyelős módon (mimikrivel párosulva, az informálás tettetett szándéka jegyében) végzi-e az ügynök besúgói munkáját. Hiszen az ügynök akarata és gondolkodásmódja, valamint a gonosz hatalom észjárása nem feltétlenül fedik egymást. Mit lehet ugyanis tudni, hogy valamely ártatlannak vélt jelentés miféle jelentésre és jelentőségre tesz vagy tehet szert a hatalom kezébe jutva, mire használják fel végül, ki ellen fordítják és mikor az így megszerzett becses információt. Zárójelben jegyzem meg: épp ez teszi súlytalanná azt a Szabó Istvánnál is felbukkanó (módfelett naiv) magyarázatot, miszerint ő csupán a barátját kívánta az ügynöki tevékenység vállalásával menteni a retorzió elől azáltal, hogy mintegy pórázon vezeti majd a politikai rendőrséget. E magyarázati sémának immár hosszú múltja van, lássuk csak, hogy adott neki nyelvi formát az egyik első ügynök-leleplezés szerzője, amikor az általa egyébként még csak meg sem nevezett Toldy (Schedel) Ferenc spicliként tett jelentéseit értékelte (a személyt Pajkossy Gábor azonosította). "A dolgokba mélyen belátás, becsületes szándék s igaz jóakarat [!] vezérelte e tudósító [az ügynök] tollát." (Jakab Elek: A bécsi titkos rendőrség befolyása Magyarország belügyeire. Hazánk III. 1885. 47.)
Az ügynök munkájában testet öltő kollaboráció a legalattomosabb a kollaboráció összes válfaja közül, mivel a titokban elkövetett (és végig titokban tartott) árulás minősített esete. Az ügynök ugyanis az őt ekként alkalmazó rendszer idejében eleve nem lepleződhet le, utóbb pedig joggal remélheti, hogy végül megússza a nyilvános leleplezést; ennélfogva soha nem szembesül árulása társadalmi fogadtatásával, hiszen nem késztetik szégyenkezésre. Toldy árulásának már idézett leleplezője legalábbis még határozottan így tudta, kijelentvén: "Ezért van történelmünkben oly sötét színekkel festve az árulkodás, ezért sújtják törvényeink a titkos névtelen feladókat, ezért bélyegzett meg a közvélemény némely hazai kormányférfit vagy udvari párti személyt, akikről kiderült, hogy szóval vagy írásban" spicliskedtek (Jakab Elek: i. m. 25.). Ha valaki ügynöki titkai napvilágra kerülnek, az illető elkerülhetetlen sorsa lesz a nyilvánosság előtti szégyenkezés, ez ugyanis az ügynök bűnhődésének normális módja.
Ma azonban, úgy tűnik, Szabó István ügynöki múltjának a lelepleződése új mederbe tereli az egész vezeklési mechanizmust. Szabó, első reakciójában, dicsőségként tüntette fel besúgói ténykedését, mint olyasvalamit, amire méltán "büszke lehet". A filmrendező védelmében hamarjában kibontakozó szolidaritási mozgalom az ügyben állást foglalva azt a kérdést vetette fel végül: milyen jogon olvassa bárki a világhírű nagy művész fejére a múlt régen feledésbe merült, Szabó esetében egyébként is könnyen feledhető (bűnös) tettet. Az, hogy a valamikori spicli tevékenység későbbi kitudódása nem vonja immár maga után automatikusan az illető megszégyenülését, sőt épp hogy a dicsőségét kezdi szolgálni (de legalábbis fokozza a vele szembeni közösségi empátiát), kétségkívül szokatlan és zavarba ejtő fejlemény, amely újabb magyarázatot igényel.
Mindenekelőtt az ez ügyben érintett személy kivételes státusa említhető, mint a dolgok ilyen irányú alakulását döntően befolyásoló körülmény. Soha korábban nem bizonyult rá (1989-et követően) Magyarországon a besúgói múlt egy ennyire ismert és elismert állampolgárra, aki mondhatni emblematikus kulturális személyiségnek is számít idehaza. (Medgyessy esete annyiban mindenképpen más volt, hogy ő korábban is a hatalom berkein belül kollaborált.) Szabó ügye igen nehezen kiheverhető sokkot idézett tehát elő, amely össze sem vethető a focista, a bankár, a színikritikus vagy a sportriporter ügynökmúltjának lelepleződésével. Ezért is került előtérbe a megszégyenítést kiváltó leleplezés szükségszerű következményének elhárításakor az az érv, hogy az illető fiatalkori botlását semmissé teszi saját későbbi életútjának vitathatatlan teljesítménye, amire mindannyian csak felnézhetünk. E megfontolás jegyében lehet végül helyreállítani nemzeti öntudatunk és önbecsülésünk veszélybe került épségét, melyet a Rófusz Ferenc mellett a másik Oscar-díjas magyar rendező ügynökké való degradálása átmenetileg kissé megtépázott. Ez áll a "nem engedjük sárba rántani tehetségtelen senkik által a nagy magyar alkotóművészt" jellegű kijelentések mögött, ahogy egy színész mondta kifakadva a tévé riporterének Szabót védelmezve.
A nemzeti identitás imént említett súlyos tétje mellett ott van ugyanakkor az a további, némileg partikulárisabb identitásprobléma is, amely elsősorban Szabó kortársait (főként a vele egyidős filmeseket) érinti közelről, beleértve olyanokat is, akikről nem éppen hízelgő jelentései némelyikét írta a Mephisto majdani rendezője. A leleplezett ügynök iránt megnyilvánuló empátiájuk és azon óhajuk, hogy elhárítsák védencüktől a szégyenérzet kötelmét, önnön (ha nem is éppen ügynöki tevékenységben megnyilvánuló) kollaborációs élettapasztalataikban, az általa is formált személyes identitásukban gyökerezik. A mindannyiunk által már gyakran hallott érv, miszerint: tudják is a maiak, hogy milyen volt az élet akkoriban, és mennyire nem volt igazi választási lehetőség az együttműködés módját és mértékét illetően, mind ebből a közös tapasztalati forrásból fakad. A nem volt igazi döntési alternatíva ezúttal is kínálkozó magyarázatát persze Szabó sem hagyta teljesen kiaknázatlanul, midőn A szólás szabadsága című tévéműsorban megszólalt. Így talál végül az ügynök megértő partnerre mindazokban, akik nem súgták ugyan be barátaikat, kollegáikat vagy szeretteiket, ugyanakkor a kollaborációnak ilyen vagy olyan szintjén ők is tették a maguk dolgát a rendszer működtetésében.
A szégyenérzet felkeltésének az elsikkasztása és az ügynökmúlt új jelentéssel való utólagos felruházása számos ijesztő tanulság levonására késztet bennünket. Elsőként arra lehetünk figyelmesek, hogy határozott különbség kezd tétetni ügynök és ügynök között azon az alapon, hogy ki milyen teljesítményt tudott felmutatni az életben az ügynöki tevékenységen túlmenően. Így tehát a sok szépet és nagyot alkotó, ezáltal a népének és nemzetének gyakori büszkélkedésre alkalmat adó múltbeli ügynök összehasonlíthatatlanul többet ér és érdemel, mint kisszerűségében megrekedt megannyi társa. Ennek megfelelően a volt, utóbb leleplezett ügynökök olyan új hierarchiája jöhet hamarosan létre, melyben az utólagos érdemek beszámításával lesz megállapítható, hogy kit milyen mértékű szégyenérzettel kell sújtani, és viszont: kit illet meg az a kiváltságos helyzet, hogy ügynökként is csak dicsőséget szerez magának.
Az ügynöki tevékenységben megnyilatkozó kollaboráció fogalmi elsekélyesítése (és erkölcsi megnemesítése), amely - nemzeti és egyéni - önbecsülésünk önmagában véve legitim céljaihoz készül hozzászabni a múlt egyéni és kollektív bűneinek a megítélését, azt az erkölcsileg sivár világot vetíti elénk közös jövőnk gyanánt, melyet egyikünk sem tekintene jó szívvel a magáénak. Hiszen, a valamikori s csak újabban ismertté vált bűnről lehet-e vajon teljesen más kategóriákban gondolkodni, mint a bűn aktuális megnyilvánulásáról; s ki lehet-e vajon jelenteni, erkölcsi érzékünk komoly veszélyeztetése nélkül, hogy a jellem gyengesége dicsőséget szül, ha számunkra kedves (és egyéb tekintetben is kiváló) emberrel járt valaha együtt, de nyomban más megítélés alá esik, ha számunkra közömbös és különösebben nem is értékes (alkotó) embernek volt a valamikori attribútuma. Miféle veszélyes játék ez a bűn fogalmával és az erkölcsi mércék esetről esetre történő differenciált alkalmazásával?
Ha ebben az irányba halad tovább az ügynökügyek társadalmi fogadtatása és nyilvános tálalásuk gyakorlata, akkor aligha remélhetjük, hogy belátható időn belül kikecmergünk a Kádár-kor hatalmi machinációit folyton kísérő erkölcsi posvány nyomasztó örökségéből. A legújabb ügynökügy nyomós érvekkel erősíti e sorok szerzőjének nem sokkal korábban kifejtett amaz álláspontját, mely szerint: "A valóban felejthető, felejtésre érdemes Kádár-kor... továbbra is kísért tehát, miközben görcsösen és egyre határozottabban szeretnénk (vagy szeretnék sokan) elvágni a mindannyiunkat hozzá fűző kötelékeket." (Felejthető-e a Kádár-éra?, ÉS, 2005/46.)
Gyáni Gábor