Egy antirasszista nyilatkozat hírértéke

VISSZHANG - XLIX. évfolyam 50. szám, 2005. december 16.

"Nem érdekel, honnan jöttél, Isten hozott nálunk testvér!" (Anima Sound System) 2005. augusztus 24-én tucatnyi szervezet - köztük több népszerű zenekar - nevében nyilatkozatot juttattunk el a sajtónak, elfogadhatatlannak tartva azt, "hogy bárki - akár a hazaszeretet nevében - mást a bőrszíne, a származása alapján kirekesszen az egyenlő méltóságú emberek közösségéből".

A nyilatkozat megfogalmazására azok után került sor, hogy augusztus 7-én a Magyar Szigeten az R-Go együttes a helyszínen jelen lévő kongói-magyar vokálénekesnője, Sonia nélkül lépett színpadra, majd augusztus 18-án a 6. ARC kiállítás Haza. Szereted? című koncertjén Sonia már nem volt az R-Go tagja, ezért ott a fellépők és a szervezők nem tudtak nyilvánosan közösséget vállalni vele. A Soniával való szolidaritásukat kifejező aláírók a kiállításnak és rendezvényeinek "a hazaszeretet különböző felfogásai közötti megbékélést kifejező üzenete miatt is elengedhetetlennek" tartották megfogalmazni: "Meggyőződésünk, hogy a Magyar Köztársaság polgárainak túlnyomó többsége a leghatározottabban elutasítja a rasszista kirekesztést, és a kirekesztők magukat bélyegzik meg az ország sokféleképpen gondolkodó, reményünk szerint együttműködésre törekvő közösségei szemében."

A nyilatkozat kiadását, mint civil akciót az egyik fellépő, a TÁP Színház kuratóriumának tagjaként kezdeményeztem, abból kiindulva, hogy senki nem maradhat néma hasonló helyzetekben, és az ismert személyeknek mindig latba kell vetniük a népszerűségüket a rasszista nézetekkel szemben, hogy senkiben ne maradhasson kétség: Magyarországon mindenki otthon érezheti magát, és a többségtől eltérő származású emberek nem pusztán toleranciával találkoznak, hanem örömteli fogadtatásra lelve gazdagíthatják az ország kultúráját. Összhangban azzal a bölcsességgel, amit Szent István király hagyott ránk fiához, Imre herceghez írt Intelmeiben: "...az egy nyelvű, és egy szokás szerint élő királyság gyenge és törékeny."1

A nyilatkozat szövege az Alkotmánybíróság 1992-ben, a közösség elleni izgatásról hozott meghatározó jelentőségű döntésének a következő mondataira épít: "Politikai kultúra és egészségesen reflektáló közvélemény csakis öntisztulással alakulhat ki. Aki tehát gyalázkodik, magát bélyegzi meg, s lesz a közvélemény szemében "gyalázkodó". A gyalázkodásra bírálat kell, hogy feleljen."2 Nyilvánvaló, hogy az idézett alkotmánybírósági mondatok nemcsak a gyűlölködő közlésekre, a gyalázkodásra vonatkoznak, hanem a következetes elutasításba nem ütköző gyűlöletbeszéddel összefüggő kirekesztésre és a jogfosztás más formáira is. Ezek egyike sem maradhat félreérthetetlenül elutasító válasz nélkül.

A kirekesztő nézetek büntetőjogi korlátozásának szigorítását szorgalmazók azonban nem alaptalanul érvelnek azzal, hogy Magyarországon a rasszizmus egyértelmű elítélése sokszor elmarad. Nehezen fogadható el, hogy a gyűlöletbeszédre a társadalmi elutasításnak kell felelnie, ha a cinkos némaság tűnik uralkodónak nem egy olyan esetben, amikor egységesen kellene szót emelni a gyűlölködéssel szemben. A Soniával szolidaritást vállaló, többek között különböző politikai szimpátiájú zenekarok által aláírt nyilatkozat a sajtó közreműködésével ahhoz járulhatott volna hozzá, hogy végre Magyarországon is normává váljon: a közvéleményt befolyásoló közszereplőknek minden hasonló helyzetben felelősségük a rasszizmus határozott, nyilvános elutasítása.

Mi valósult meg ebből a lehetőségből? A nyilatkozat kiadását követő napon felhívtak a Magyar Televízió Híradójától. De nem az állásfoglalás ügyében kerestek, hanem azért, hogy a szólásszabadság-jog szakértőjeként megkérdezzenek a matula.hu-n közölt, Zsidótlanítják Újlipótvárost című fiktív riportról. Itt most nem vitatom azt, hogy egy provokatív paródiát - ami a szövegéből kitűnően nyilvánvalóan nem antiszemita - még ha feljelentést is tettek ellene, érdemes-e kontextusából kiragadva nehezen értelmezhető hírré tenni a köztelevízióban. Az azonban mindenképpen felvethető, hogy a kirekesztést elfogadhatóként feltüntető történések után megfogalmazott antirasszista nyilatkozatnak legalább akkora a hírértéke, mint az említett cikknek, aminek az interneten való közzétételét a szólásszabadság alkotmányos joga védi.

A közszolgálati tévé programjában mégis csak a Kultúrház című műsorban eshetett szó pár percben a nyilatkozatról. A sajtó többi része legfeljebb az állásfoglalás közlésére szorítkozott, mint az Élet és Irodalom és a Népszabadság, a szöveget mínuszos hírré kurtító Népszava, vagy a kulturális hírei között legalább az akció politikai táborokat átívelő egységének jelentőségét kiemelő Magyar Narancs. Mit mutat a sajtó állapotáról az, hogy az egyetlen, a nyilatkozatról többeket megszólaltató rövid cikk a Színes Bulvárlapban jelent meg?

Az újságok, a rádiók, a televíziók és az internetes hírportálok megkereshették volna az állásfoglalást jegyző zenészeket és más művészeket, valamint koncertszervezőket, hogy azok saját szavaikkal is hangot adhassanak antirasszista meggyőződésüknek. A szerkesztők és az újságírók felfigyelhettek volna arra, hogy olyan közszereplőkről van szó, akiknek a véleménye az emberi jogi aktivisták vagy a rasszizmust elutasító politikusok által nehezebben megszólítható csoportokhoz is eljuthat. Beszélni lehetett volna arról, hogy a sokak által kedvelt sztároknak milyen szerepe lehet az emberi jogok népszerűsítésében, az előítéletes gondolkodás visszaszorításában, az olyan dalszövegeken túlmenően is, mint az e cikk mottójaként idézett sorok, vagy a Faithlessé arról, hogy "racism is a weapon of mass destruction". Nem véletlen, hogy olyan emberi jogi szervezetek, mint az Amnesty International régóta ismert zenészeket igyekeznek megnyerni céljaik támogatására. Témává lehetett volna tenni a bőrszín, a származás szerinti megkülönböztetés elutasítását egy olyan országban, ahol nagyon sok roma gyerek tanul elkülönített roma osztályokban. Beszélni lehetett volna arról is, hogy népszerű zenészek, színészek és más közszereplők miként vállalhatnának szerepet abban, hogy Magyarországon közmegegyezéssé váljon az iskolai szegregáció haladéktalan felszámolásának szükségessége.

Abban, hogy mindebből semmi sem valósult meg, szerepet játszhatott a nyilatkozat és a tárgyát képező történések két, egymással ellentétes irányú, de egyaránt téves megítélése is. Magánbeszélgetésekben az állásfoglalást megkérdőjelező egyik érv az volt, hogy a Magyar Szigeten nem történt semmi igazán kifogásolható, a másik viszont az, hogy miért csatlakozhatott az R-Go a Soniával szolidaritást vállaló és a kirekesztést elítélő szöveghez, amikor éppen az R-Go-t kellett volna elítélni, amiért a Magyar Szigeten színpadra léptek Sonia nélkül. A sajtó szerepéhez persze éppen a történet részleteinek öszszefüggéseket megvilágító, tárgyszerű bemutatása is hozzátartozott volna, de ez nagyrészt szintén elmaradt. Miután Sonia nyilvánosan is elmondta - amit a nyilatkozat szervezésekor már korábban megtudtunk tőle -, hogy a Magyar Szigeten történtekről tudósító sajtóhírekkel ellentétben az R-Go ottani fellépését megelőzően nem szóltak be neki közvetlenül, és ő maga döntött úgy, hogy nem megy fel a színpadra, ebből többek számára az a lényeget teljesen szem elől tévesztő következtetés adódott, hogy "ja, hát akkor nem is történt semmi." A kezdeti tudósítások túlzó pontatlanságától így egyenesen a másik végletbe sikerült esni, annak ellenére, hogy a Soniával készült interjúkból az is kiderült, hogy közvetve hozzá eljutó fenyegetés és a közönség körében látott nagyszámú hungarista keltett benne olyan aggodalmat, ami miatt jobbnak látta, ha nem lép fel. Az nem elég ok a szégyenkezésre, hogy egy színes bőrű lányban olyan erős félelem keletkezhet a Magyar Szigetnek nevezett rendezvényen, hogy inkább nem akar fellépni, és végül a koncertet meg is tartják nélküle? Az R-Go csatlakozása a nyilatkozathoz pedig akár önkritikaként is értékelhető, és soha nagyobb baj ne történjen, mint hogy ők is aláírták a Soniával szolidaritást vállaló, antirasszista állásfoglalást.

Természetesen tisztában vagyok annak ironikus voltával, hogy az általam kezdeményezett nyilatkozat visszhangtalanságáról írok. Azért vállalom ezt a kényelmetlen szerepet, mert fontosnak tartom megfogalmazni azt a határozott állítást, hogy a sajtónak - az idézett alkotmánybírósági határozatból is következően - minden antirasszista állásfoglalás és akció hangját fel kell erősítenie, aktívan, tényfeltáróan és kreatívan közreműködve a kirekesztés elutasításának közmegegyezéssel elfogadott normává tételében.

Túl sokat várok a szabad magyar sajtótól? Még többet is. A rádió-televízió törvény szerint a közszolgálati műsorszolgáltatónak különös figyelmet kell fordítania "a kulturális sokszínűség érvényesülésére," és a "kisebbségi kultúrák értékeinek megjelenítésére".3 Ebből is következően, legalább a köztelevíziókban és a közrádióban szó lehetett volna Kongóról, Sonia apjának országáról. Megtudhattuk volna, hogy a második világháborúban Kongó fővárosa, Brazzaville volt a főhadiszállása a szabad francia erőknek, és elsősorban is felfedezhettünk volna egy távoli afrikai kultúrát, ami Sonia révén személyessé vált számunkra. Képtelenség ez a gondolat? Vagy az az ország képtelen hely, ahol egy ilyen gondolat képtelenségnek tűnhet?

Molnár Péter

1 Szent István király Intelmei és Törvényei. Szent István Társulat, Budapest 2002. 29. o.

2 30/1992. (V. 26.) Ab-határozat (ABH 1992. 167, 180).

3 1996. évi I. törvény, 23. § (4) a), c)

A szerző további cikkei

LXVII. évfolyam, 19. szám, 2023. május 12.
LXV. évfolyam, 11. szám, 2021. március 19.
LXV. évfolyam, 10. szám, 2021. március 12.
Élet és Irodalom 2024