Kesergő

Emlékezés: a Szabadság Elfeledett Lánya pedig kérdez

Kerek száz esztendeje, hogy elhunyt Louise Michel, a "Vörös Szűz". A másfél száz évvel ezelőtti francia történelem (meg nemzetközi munkásmozgalom, pontosabban az örök lázban égő világszocialisták) felejtést nem érdemlő hősnője. Igaz, ezt az apróra nőtt és ráadásul csúnyácska arcú, elhanyagoltan öltözködő, de lélekben-szeretetben és elhivatottságérzésben nagy formátumú teremtést nehéz megidézni közhelyek nélkül.

Louise Michel 1830. április 20-án született, Champagne-ban, a Lotaringiához közel eső tartományban. Tanítónő, költő, regény- és színműíró, ráadásul pedagógiai szakmunkák szerzője is. De főleg forradalmár, világnézete és hite szerint - no meg cselekedeteiben - ízig-vérig az. Életének fő célja, hogy felszabadítsa az emberiséget az égi és földi hatalmasságok uralma alól. A párizsi kommün (1871), a világon az első és azóta is egyetlen, valóban a munkások-elnyomottak által igazgatott (ön)kormányzat elszánt nőharcosainak (munkásnők, háziasszonyok, diáklányok, fehérnemű-varrónők, mosónők, kalaposnők, matrackészítőnők, cselédek, prostituáltak) egyik vezető alakja. A mintegy húszezer kommünár lincselésszerű, kvázi azonnali lemészárlásába torkolló vereséget követően e nők közül ezer-ötvenegyet állíttat haditörvényszék elé a győztes burzsoá hatalom. "Gyilkoljatok hát meg, ha nem vagytok gyávák!" - kiáltotta oda a felette bíráskodó törvényszék elnökének (miközben nap mint nap hallhatta, hogyan ismétlődik hajnaltájt a végzetes "Ásót fogj, indulj!" felszólítás, amely az elítélteket, illetve a foglyokat utolsó "munkájukra" parancsolta...).

Ez a szürke kis verébamazon egész életében végtelenül szerényen élt, mindig talált rászorulóbbat, akinek átadhatta az utolsó garasát vagy a jobb ruhadarabjait. Tudományos(!) igényű állandó kíváncsisága s a vágy, hogy mindig és mindenhol hasznosítsa magát a "megalázottak és megnyomorítottak" javára, még a legmostohább körülmények közepette sem hagyta nyugodni. Száműzetésének színhelyén, Új-Kaledóniában, az őslakó kanakák között etnográfiai anyaggyűjtésre vállalkozik, s ő készíti el nyelvük első szószedetét. A szolidaritásról nem csak papol, hiszen amikor 1879-ben kitör a nagy kanaka-lázadás, igazi internacionalista módjára a bennszülöttekhez szegődik (eltérően a száműzöttek többségétől, akiket még megbéklyózza a "faji" összetartás, és a "fehérek" oldalára állnak). Vagy: a kommünt követő évtizedekben többször előfordul, hogy soros rabtartói (akik felügyeletét meg nem alkuvó politikai tevékenységével, harcos kiállásaival rendre kiérdemelte) fellélegeznek, mikor végre hajlandó az éppen esedékes egyéni kegyelmet elfogadni; tudniillik mindig követelte fogolytársai kiengedését is. Személyiségét ellenfelei is csodálták, hívei pedig érthetően rajongtak érte. A politikai közélet olyan eltérő nagyságai segélyezték rendszeresen, mint Georges Clemenceau és Victor Hugo. Előadói varázsával, személyes megjelenésével, tetteinek legendájával többek közt Ady Endrét is megigézte. 1905. január 9-én érte el a halál (tüdőgyulladás), alig két héttel később (január 22-én, az első oroszországi polgári demokratikus forradalom kirobbanásának napján) majd' százezren búcsúztatják Párizsban. Temetése pár órára egy mederbe tereli a különféle felforgató áramlatokat. Ravatalánál egymás mellett állnak a republikánusok, a szocialisták (a reformista szociáldemokratáktól a későbbi kommunistákig), a szabadkőművesek, az antimilitaristák, az anarchisták, a szindikalisták, de az akkor már éltes korú blanquisták és proudhonisták is ott szorongtak közöttük. Németek, angolok, olaszok, oroszok stb., s tán a magyarok is.

E rendkívüli nőre való emlékezés saját történeti korunk és térségünk lényegét vonja kérdőre. Ugyanis ha a kommunisták zöme ilyen ember lenne, illetve lett volna, mint a "Vörös Szűz", mi lett volna, mi lenne? Nos, a következtetés nyugtalanító: mindenki, aki isteníti a magántulajdont, okkal tarthatna újabb és újabb kommunista szervezkedésektől. Sőt, akkor a kommunizmust megcélzó rendszerek esetleg el se buktak volna. A valóság keményen rácáfolt a kommunista mozgalmat maga alá gyűrő türannosz, Sztálin patetikus hittételére ("Mi kommunisták, különös vágású emberek vagyunk", szavalta Lenin gyászceremóniáján). Kiderült, mint már annyiszor a történelemben, hogy az önzetlen önfeláldozás csupán kivételes pillanatokban hatja át az egyént és a tömegeket (katasztrófahelyzetek békében és háborúban). Továbbá, tegyük hozzá súgva, az efféle alkalmak is sokkal több gyávát szülnek, mint bátrat, csak a krónikák szépítenek.

Lehetséges, hogy a kommunizmus, a valódi szabadság, egyenlőség és testvériség társadalma megteremtésének olyan akadályai vannak, amelyek - azért, mert nagyrészt magában az emberben rejtőznek - tulajdonképpen elháríthatatlanok? Élete példájával Louise Michel talán épp ezt kérdezi tőlünk. Nehéz a válasz megfogalmazása, de a kísérlet rá - megkerülhetetlen.

Először is igen különbözünk egymástól a tárgyakhoz, dolgokhoz való viszony tekintetében. Kételkednünk kell az aufklér értelmiség víziójában, amely szerint az emberek nagy része jót akar, vagy rávehető az úgynevezett jóra ("jónak születik"). A tapasztalat azt mutatja, hogy elsöprő többségünk az anyagi-szellemi javakhoz nem az alkotás-teremtés, hanem legfeljebb a megtartás-gondozás, de inkább az erőszakkal, illetve manipulációval történő szerzés, valamint a fogyasztás-bekebelezés igényével közelít. S a hatalom megszerzését követően ez a hozzáállás csaknem mindenkinél még sarkosabbá válik.

Másodszor, a progresszív társadalomfelfogás komoly buktatója a másikhoz fűződő viszonyunk jellege. Hiszen a realitás az, hogy sokkal több embert - és sokkal gyakrabban - mozgat az uralom, a leigázás akarása, az irányítás és a vezetés óhaja, vagy leng körül a közömbösség érzése, sőt teper le a vezetettség állapotának sóvárgása, mint amennyit és amennyiszer nemesít a segítés-támogatás élményének választása, illetve lehetősége.

Harmadszor, arra sem lehetünk büszkék, amiképpen megoszlunk a társadalmi szerveződés alapértékeinek vonatkozásában. Mert bizony - őszintén megvallva - messze elmarad az egyenlőség/tulajdonközösség/maximált személyitulajdon-különbség pártját fogók száma az egyenlőtlenség-magántulajdon tételének hívei mögött. Az egyenlőségvágyat zömmel - sajnos - az irigység ösztönzi (vö. Karinthy karikírozott bölcsességével azokkal kapcsolatban, akik a megállóhoz érkezett villamosra már feljutottak a tolongók közül, továbbá - honi példáknál maradva - Jászi Oszkár, Németh László antimarxista fenntartásaival).

És végül negyedszer, az "igazságra törő felforgató elme" számára kiábrándító, ha kinél-kinél a személyiség érettségét kezdjük méricskélni. Ugyanis az eredmény - eszerint - az, hogy a diktatúrák alattvalói mentalitását legjobb esetben is csupán a konzumtársadalmak polgárocskáinak nárcizmusa, egocentrizmusa és konformizmusa váltja fel (nemegyszer kombinálódva egyfajta vallási tébolylyal). Bizony, kevesen kínlódják ki ragaszkodásukat az autenticitáshoz és a szuverenitáshoz.

Tetszik, nem tetszik, a mindennapos szociálpszichológiai megfigyelés azt bizonyítja, hogy sajnos a fenti négy többségi alapminőségben rendeződnek el az emberek. Bármilyen konkrét politikai rendszerről, kormányzati uralomról legyen is szó. Eddig meg nem cáfolt gyanú (megint sajnos), hogy e szociológiai és mentálhigiénés tényeket nem látszanak felülírni Marxék grandiózus elképzelései a munkamegosztás meghaladásáról ("...a kommunista [...] társadalom szabályozza az általános termelést és éppen ezáltal lehetővé teszi számomra, hogy ma ezt, holnap azt tegyem, reggel vadásszam, délután halásszam, este állattenyésztéssel foglalkozzam, ebéd után kritizáljak, ahogy éppen kedvem tartja - anélkül, hogy valaha vadásszá, halászszá, pásztorrá vagy kritikussá válnék" - in: Német ideológia). Ráadásul, talán eseménytelen is lenne a vágyott kizsákmányolásmentes társadalom. A bőség hátán unalom tenyészne és terpeszkedne: a szenvedés, leigázottság, ember embernek kiszolgáltatottság stb. eltűnésével ugyan miből merítenének a művészetek, miből táplálkozna az irodalom, mit pécézne ki a humor?

Ha ember embernek eszközévé válik, az erkölcstelenség. Visszaélés a másik ügyetlenségével, elesettségével. Kizsákmányolás. Még akkor is, amennyiben az abszolút ellenkezőjét elérni hiú ábránd. Viszont hiteles értelmiségi számára ezt az ábrándot kergetni kötelesség. Mert tusakodását önmagával, lelkiismeretével és társadalmával semmiképp sem kerülheti ki. Lukács György - mentegetődzve - azt mondta, hogy a legrosszabb szocializmus is jobb, mint a legjobb kapitalizmus. Bennem azonban, különösen a rendszerváltás óta, mind erősebb a hang, miszerint a kommunizmusnak/szocializmusnak tényleg az a legfőbb problémája, hogy túlságosan keresztezi az emberi természetet, a kapitalizmusnak meg az, hogy túlságosan is illeszkedik hozzá. A társadalmi önmegváltás dilemmája tagadhatatlan.

Fekete György